Bejelentkezés

Bejelentkezés

Felhasználó név
Jelszó *
Emléklezz rám

Werner Gyula író, országgyűlési képviselő.

 

Werner Gyula (Ónod, 1862. szeptember 6. – Budapest, 1926. október 28.)

Ónodon született 1862. szeptember 6-án a 404. sz házban.

Az anyakönyvi bejegyzés szerint: „Werner Gyula Ádám, Szülők: Werner Edward, Horváth Karolina Ónod Nr. 404. Keresztszülők: Marsovszlay Ádám, Megátson Róza”  

A szülői ház pontos megállapítása nehézségekbe ütközik. Egy 1854-ből származó térkép alapján ez a mai József Attila utca 16-18. sz telkeknek felel meg.

Apja Werner Edward pénztárnok volt (Werner Adolf ciszterci pap-író bátyja). A család a kétéves Gyulával továbbköltözik Tiszafüredre, ahol megszületik Adolf nevű testvére, majd onnan Pétervásárra. Középiskoláit Egerben, jogi tanulmányait ugyanott és Budapesten végezte. 1887-ben az államtudományok doktorává avatták. 1887-ben Heves megyében kezdte közigazgatási pályáját. 1887 őszén Bánffy Dezső báró, akkori Beszterce–Naszód megyei főispán mellé került és szolgabíró, félévvel később árvaszéki ülnök lett. Bánffy báró leköszönése után Alsó-Fehérmegye főispáni titkárává nevezték ki. Bánffy Dezső miniszterelnökké való kinevezése után a központi sajtóosztályhoz hozta fel. Az 1896. évi választásokon szabadelvű párti programmal országgyűlési képviselővé választották, és a parlament tagja maradt több cikluson át. Mint politikus és publicista a kormánypárt egyik tekintélyének számított.

 

Regényírói munkássága

Julia szerelme. Sisiphus, két elbeszélés. Írta Egri Gyula. Budapest, év n.
Gróf Apponyi Albert, Budapest, 1888
Farsang Weimarban, vígjáték és kisebb elbeszélések. Eger, 1889
Anteusz, regény. Két kötet. Budapest, 1893
Andrásfalvy de Andrásfalva, regény. Két kötet. Budapest, 1894;
Nyárutó, regény. Nagyenyed, 1894
Elbeszélések. Nagyenyed, 1894
Megvirrad még valaha, regény. Három kötet. Budapest, 1897
Kendi Imre házassága, regény. Két kötet. Budapest, 1898
Olga, regény. Budapest, 1899
Doktor Apáczai, regény. Budapest, 1899
Húnok harca, regény. Két kötet. Budapest, 1901
Besztercei diákok, regény. Három kötet. Budapest, 1903
Forgách Simon, regény. Négy kötet. Budapest, 1907
A pipacsszínű dolmány, regény. Budapest, 1926

 

Romantikus történelmi regényeket írt; optimista volt, mint mestere, Jókai. Legszívesebben Metternich korába és a Bach-korszakba helyezte meséit, de csak a legfontosabb kortörténeti mozzanatokat vette bele történeteibe. Szereplői többnyire a társadalmi küzdelmek, az önkényuralom áldozatai. Magyar nemesei elfordulnak a közélettől, visszavonulnak gazdálkodni, mert a föld és a családi boldogság nem csalja meg őket. Alakjai, romantikus epizódjai, motívumai gyakran ismétlődnek. Regényeiben a lélekrajz mélységét simán gördülő elbeszéléssel pótolta.

Eleinte verseket, kisebb rajzokat, elbeszéléseket, cikkeket írt Egri Gyula név alatt a Fővárosi Lapokba (1885–1887), a Magyar Szalonba és más lapokba, később a Magyar Nemzetnek volt elszánt publicistája, politikai cikkírója.

Elsősorban ebből a szempontból érdemelnek figyelmet Werner Gyula, a kilencvenes évek közismert, tevékeny regényírójának alkotásai is. Átlagon felülemelkedő munkássága önmagában is érték — ha nem is pillére, de egyik köve irodalmunk épületének. Az a körülmény, hogy művei révén bepillantást nyerhetünk egy olyan kor uralkodó, kivált politikai irányú eszmevilágába, amely csak most kezd lassanként szemünk előtt kibontakozni, kétszeresen érdekes feladattá avatja a műveivel való behatóbb foglalkozást.

 

Írói pályafutása

 

Werner Gyula írói pályafutását 1893-tól számíthatjuk: ebben az esztendőben jelent meg első regénye, az Anteusz — előzőleg már közölte folytatásokban a Budapesti Hírlap. Harmincegy éves volt már ekkor az író komoly, megállapodott ember, s ez munkáján is meglátszik. Nyoma sincs benne a tapogatódzásnak, a félénk kísérletezésnek. Már ez az első komolyan számba vehető műve is mint kész regényírót állítja elénk, kiegyensúlyozott írói értékekkel, olyanokkal, melyek élete végéig jellemzőek maradtak művészetére.

Még Egerben, ahol diákéveit töltötte, megismerkedett a cisztercita atyák, különösen pedig Szvorényi József útmutatása mellett a költészet rejtelmeivel, s első szárnypróbálkozásairól az önképző- köri jegyzőkönyvek tanúskodnak. Nyolcadikos gimnazista korában dicséretet nyert a Kisfaludy-Társaság egyik pályázatán. Mint jogakadémiai hallgató már a nyilvánosság elé is merészkedik, egyelőre csak Egri Gyula álnéven. így jelenik meg 1884-ben Az ö regénye c. verses műve, így évszám nélkül két elbeszélése: Júlia szerelme és Zizifusz. 1889-ben újabb munkát ad ki, most már saját neve alatt: Dóczi Lajos Csókjának félreismerhetetlen hatása alatt készült verses vígjátékot Farsang Weimurban cím alatt, s vele egy kötetben vagy egy tucatnyi szerelmes verset.

Múló kisvárosi sikerek ezek. Az Anteusz c. drámáját ugyan előadta 1904-ben a Nemzeti Színház, de a várt siker elmaradt. A kritika egyhangúlag megállapította, hogy amilyen jeles alkotás az Anteusz mint regény, olyan gyönge drámának. A közönség részéről jövő tetszésnyilvánítások is inkább a szereplőknek szóltak, így elsősorban Gál Gyulának, ki Ferrari herceg szerepében nyújtott mesteri alakítást. Nem is adták a darabot többször, mint négyszer. Werner azonban nem vesztette el kedvét. A Magyar Nemzet 1904 április 3.-i száma Régi láng címen részletet közölt Werner újabb készülő művéből, ez a Megvirrad még valaha színpadi átdolgozása lett volna, de csak töredék maradt. Valamint kéziratban maradt ránk a Forgách Simon dramatizált változata, a Rab Simon.

A regényei sűrű egymásutánban láttak napvilágot. Első művét az Andrásfalvy de Andrásfalva követte 1894-ben. A következő esztendőben a Nyárutó jelenik meg; 1896-ban egy kötetnyi elbeszélésen kívül a Megvirrad még valaha, s 1898-ban ennek folytatása, Kendi Imre házassága. 1899-ből való az Olga. Két évre rá A hunok harcát adja ki. Majd ismét kétesztendei szünet következett ekkor, 1903-ban jelenik meg A besztercei diákok. Forgách Simon című regényén ugyan az 1908-as évszám olvasható, de már a megelőző évben elhagyta a nyomdát. Utolsó regényét, A pipacsszinű dolmányt 1926-ban, tehát majd húsz évi pihenés után, fejezte be.

Kisebb cikkei, versek a Fővárosi Lapokban, később a Magyar Nemzetben láttak napvilágot. Nem jelent meg nyomtatásban Tamási Pál (eredetileg Tavasztól-öszig) c. verses regénye ; Szász Károly olvasott fel belőle részleteket a Kisfaludy- Társaság 1926 november 3.-án tartott ülésén.

Bárkinek becsületére válnék ez a tevékenység — Werner-nél kétszeres jelentősége van. Ő elsősorban politikus volt, s a költészettel csak üres óráiban, szórakozás- és üdülés kedvéért foglalkozott. Még az egri jogakadémián folytatott tanulmányainak befejezése előtt, 1887-ben Hevesvármegye szolgálatába állott, s még abban az évben megszerezte az államtudományi doktorátust.

1889-ben Beszterce-Naszód vármegyében megválasztották szolga- bírónak. Főispánja Bánffy Dezső, miniszterelnökké történt kinevezése után Wernert is magával vitte Budapestre és a sajtóosztályhoz osztotta be. 1896-ban képviselő lett: kerületet kapott, az alsófehérvármegyei Magyarigent. Most már teljesen benn volt a politikában. Mint a szabadelvű párt lelkes tagja, főmunkatársa lett a félhivatalos lapnak, a Jókai Mórtól és Beksics Gusztávtól szerkesztett Magyar Nemzetnek. Mandátumát az 1906.-os választásokig, tehát pártjának végleges bomlásáig megtartotta. A koalíció alatt felhagyott az aktív politizálással, s egész erejét birtokának vezetésére fordította. 1910-ben azonban ismét mandátumot vállalt. Lukács László lemondása következtében megürült körmöcbányai kerületben választották meg munkapárti programmal. Ezt a megbízatást egészen az összeomlásig viselte, ez követően teljesen visszavonult a közéleti szerepléstől.

Sokoldalú elfoglaltsága azonban nem ártott tehetségének. Sőt, költészetének egyik főforrásává vált.

Másrészt azonban anyagi függetlensége nem volt mindig javára. Irodalomtörténetünk egyik kiváló munkásának szellemes megjegyzése szerint Werner sokkal jobb módú volt, semhogy egészen elsőrangút tudott volna alkotni. A kritika így is kedvezően fogadta regényeit, s művei a közönség körében nagy népszerűségnek örvendtek. A Megvirrad még valaha c. regényét az Akadémia az 1899-ben Péczely-díjjal tüntette ki, sőt lengyelre is lefordították. Az 1926-ik év nyarán a Kisfaludy- Társaságban mozgalom indult meg, hogy a tagok sorába válasszák, de ennek az évnek október 29-én bekövetkezett halála meghiúsította, hogy a kitüntetésnek részesévé lehessen.

 

Főbb művei

 

Werner Gyulát írói érdeklődését két szóval jellemezhetjük: a magyar múlt. Werner szinte kizárólag történeti regényeket írt. Ha nem tekintünk munkái megjelenésének időpontjára, úgy azok tárgyuk szerint egy nagy történeti regényciklussá rendeződnek. Werner nemzetünk utolsó két századának majd minden jelentősebb mozzanatát feldolgozta.

 

A besztercei diákok


A besztercei diákok
, amint azt mindjárt az alcímből is megtudhatjuk, Básta korabeli regény. (Giorgio Basta német-római császári hadvezér. 1598-ban a császár megbízottjaként Erdélybe ment a Báthory Zsigmond lemondását követő zavarok lecsillapítására.) 

Főszereplői Hofgraf Pál és Amend Márton, két besztercei szász diák. Együtt nőttek fel, együtt tanultak német egyetemeken, együtt utazták be a protestáns Európát, hogy külföldön szerzett ismereteiket szülővárosuk szolgálatába állítsák. De a két jó barát itthon halálos ellenséggé lesz; áthidalhatatlan válaszfalat emel közzéjük a szerelem és politika. Hofgraf magyarbarát. Amend magyarellenes politikát követ, inkább a törökhöz, ez a némethez húz. Ráadásul Amend gonoszlelkű, démoni jellemű fickó. A magyar nép ellenségével, a vérszopó Bástával szövetkezik, csakhogy övé legyen a polgármesteri süveg, s ezzel együtt a szép és gazdag Seivert Frida keze is. De a jó beszterceiek még idejében észbe kapnak, Amend minden terve meghiúsul, s Hofgrafot választják meg polgármesternek, hálából, hogy olyan vitézül megvédelmezte a várost a kegyetlen ellenség támadásai elöl. Persze Frida is az övé lesz, míg Amend kínos halállal pusztul el Básta feldühödött hajdúinak kezében.

 

Forgách Simon

 

Forgách Simon a Rákóczi felkelés hírhedt generálisának regényes pályafutását tárgyalja. A gróf kora legképzettebb hadvezéreinek egyike, művelt világfi, daliás katona. Az udvar kegyeltje, a trónörökös gyermekkori játszótársa, barátja és bizalmasa. S ez lesz a veszte. Mert mikor szíve a felkelő kurucokhoz húzza, s közéjük áll. ezek gyanakvó szemmel nézik, s kétszínűséggel, árulással vádolják, pedig a fejedelemnek nincs Forgáchnál hűségesebb embere. Fogságba vetik, ürügyül adva, hogy megszegte az írott parancsot, és saját kénye-kedve szerint vezette hadait — valójában, mert félnek, hogy megakadályozza az Ónodi országgyűlés Rákóczi céljainak megfelelő kimenetelét. Négy esztendeig raboskodik, hol Krasznahorkán, hol Munkácson. Elég idő ahhoz, hogy kijárja a jellemképzés magas iskoláját. Az egykor dölyfös, hiú, hirtelenharagú főúrból, Bécs legveszedelmesebb nőhódítójából magába szállt, béketűrő, lelkileg megtisztult ember — Forgách Simonból Rab Simon lesz. Mikor Rákóczi csillaga lehanyatlik, s kiszabadul, már hiába csalogatják vissza Bécsbe; a megalázások ellenére is bujdosó fejedelméhez csatlakozik s Rodostóba is elkíséri. Ragyogó múltjából, hatalmas vagyonából csak a kis bécsi polgárlány, Consbruch Klára szerelme maradt meg s osztja meg vele a száműzés keserű kenyerét.

 Forgách Simon elektronikusan ITT olvasható!

A hunok harca

 

Werner képzeletét még jobban izgatták a XIX. század eseményei. A hunok harca Ferenc császár uralkodásának korszakát varázsolja elénk. 1815-öt írunk. Európa központja most Bécs, az örökifjú császárváros. A Práterben fényes felvonulást rendez a főúri világ; egymást érik a szebbnél szebb fogatok, hintók, s a karcsú telivér paripákon lovagló aranyifjúság szívének ugyancsak helyén kell lenni, hogy el ne szédüljön ebben az aranyos forgatagban, ahol — úgy látszik — a világ legszebb hölgyei adtak egymásnak találkozót. A polgárok ámulva nézik ezt a ragyogást, ezt a pompát, s megfeledkeznek, hogy mindez az ő zsebükből telik. S ha feleszmélnének is, Szedlniczky, a rendőrminiszter vigyáz, hogy sötét gondolataikkal meg ne zavarják a nagy urak mulatozásait. Schönbrunn nyírott fái és bokrai közt, tündérszép asszonyok társaságában, zene, tánc, pezsgő mellett dől el országok jövője. Itt szövi pókhálónál is finomabb terveit az európai koncert karnagya, a szép ember, a diplomácia kalandora, ki feledésbe, gondatlanságba tudja ringatni egész Bécset, egész Európát: Metternich Kelemen herceg. Liliomtejben fürdik mindennap, hogy megőrizze bőrének üdeségét, s politikai sikereit a szalonokban és boudoirokban elért diadalainak köszönheti. Rózsás körmű ujjának egyetlen intésére népek buknak a semmibe, s országok keletkeznek a semmiből. S míg a külföldi diplomaták Elssler Fanny a 19. század legkiválóbb táncosnője lábánál hevernek, vagy Gentz szellemességein mulatnak, ő kényére-kedvére intézheti a Szent Szövetség ügyeit.

Ebbe a környezetbe kerül Szirmai Adám. A Baranya megyei jurátus (jog-gyakornok, ügyvédbojtár) fényes karriert fut meg; becsületessége, őszintesége, törhetetlen hazaszeretete annyira megnyeri az uralkodó tetszését, hogy bizalmas tanácsosává teszi. Királyi kancellár lesz, s grófi méltóságra emelkedik. Fényes állásában is derekasan megállja helyét, de Metternichel ő sem tud megbirkózni, elnyomott hazája sorsán alig tud segíteni. S itthon is elgáncsolják. Meg sem értik, vagy ami még rosszabb, félreértik. Megindítják ellene a hunok harcát, a testvérgyűlölség, a pártoskodás ádáz küzdelmét. Pető Pál vezeti ezt a hadjáratot, Szirmai régi ellensége és irigye, vetélytársa nemcsak a megyei zöldasztalnál, hanem a szerelemben is.

Szirmai beleun a meddő küzdelembe. Lemond állásáról s hazamegy a földet túrni. Vigasztalást a családi életben talál. Mert időközben Petőt elvitte a kolera — nem kár érte, rossz ember volt — s felesége, Beáta most már szabad. Beáta Szirmai első és utolsó szerelme — hű maradt hozzá a könnyű erkölcsű császárváros minden csábítása közt. S az asszony is érintetlenül őrizte meg szíve mélyén vonzalmát az ő kedves «Ádija» iránt.

Hunok harcza elektronikusan ITT olvasható

 PDF formátumban letölthető: I. kötet   II. kötet

 

 

A Pipacsszínű dolmány

 

Gyulafy István, A pipacsszínű dolmány főhőse. A sors a Burgba sodorja, mint testőrt. A csöndes, visszavonuló, zárkózott természetű magyar fiú üres óráiban költészettel foglalkozik, akárcsak nagynevű testőr elődei: Bárótzi, Bessenyei, Kisfaludy. Drámát ír Az udvaronc címmel, s benne a bécsi udvar romlottságát, a politikai és társadalmi élet visszásságait pellengérezi ki. A cselekvény ugyan Róma klasszikus világában játszódik, de célzatosságát mégis mindenki elérti, s amikor az egyik külvárosi színházban elő is adják, a darab hatása alatt fellelkesült tömeg halált kiált Metternich fejére. S megindul a bécsi forradalmi szervezkedés. Az utca népének munkáját hathatósan támogatja az udvari párt, élén Zsófia főhercegasszonnyal. Fiát, a fiatal József Ferencet akarja trónra juttatni. Metternichet és rendszerét elsöpri a párizsi forradalom szele. A márciusi események Gyulafyt is magukkal ragadják. Uralkodó és nemzet közt kell választani, s ő habozás nélkül felcseréli cifra, pipacsszínű dolmányát a kávébarna honvédatillával. Görgey segédtisztje lesz, s vitézül végigküzdi a szabadságharcot. Súlyosan meg is sebesül; élete komoly veszedelemben forog, de az ifjú szervezet győzedelmeskedik a kóron, s Gyulafy felgyógyul. Nem is csoda, mikor olyan gyengéd kezek ápolják, mikor olyan hű szív őrködik betegágya felett, mint Cibbini grófnőé, aki az ő kedvéért otthagyta a császári udvart, hol első palotahölgy volt. Világos után Gyulafynak is menekülni kell a vérengző hatalom bosszúja elöl, de pár év múlva amnesztiát kap, s oltárhoz vezetheti közben teljesen magyarrá lett szépséges menyasszonyát — ugyanazon a napon, mikor az ifjú császár bajor Erzsébettel tartja esküvőjét. S miként derék hősünk életében új korszak, a boldogság korszaka kezdődik, úgy tűnik fel a magyar nemzet egén is a jobb jövőt hirdető hajnal derengése

 

Megvirrad még valaha

 

A pipacsszínű dolmány a 48-as eseményeket bécsi távlatból rajzolja; Megvirrad még valaha azt beszéli el, milyen fordulatot vettek az események itthon. Amabban csak hallunk a nemzetiségek fellázadásáról, itt szemünk előtt játszódnak le a szörnyű és véres jelenetek. A császári kormánytól felbújtatott, oláh hordák rabolva és gyilkolva elözönlik a védtelen Erdélyt. Élükön Fabius Cunctatorral és Julius Caesarral, a pópa fiából, s a nagyenyedi kollégium bukott diákjából,római hadvezérré előlépett lelketlen nemzetiségi izgatókkal, a Balázsfalvi gyűlés megbízottaival. A felkelés véres hullámai elborítják az ősi Kendi birtokot is, s romlásba döntik a családot. Még jó az öreg Kendinek, az izgalmas események híre sírba vitte, s így legalább nem látja családja és birtoka pusztulását. A nagyasszony egy kasznárlakban húzza meg magát — mindössze ennyije maradt a hatalmas vagyonból. A többire a hódítók tették rá kezüket. Szegényesen és elhagyottan éldegél itt leányával, Margittal. De a fizikai szükségnél még bántóbbak lelki gyötrelmei. Vajon mi történt fiaival, Imrével és Sándorral, él-e még Szöllősi, Margit jegyese? Bizony a szabadságharc bukása után kénytelenek külföldön bujdosni. S nekik még csak panaszra sem lehet okuk, mert legalább életüket megmentették. Tamássit azonban, Kendiné fogadott leányának, Ágnesnek férjét kivégezték Aradon. Egyedül a negyedik Kendi gyermeknek, Geraldine-nak kegyelmezett a sors. Férje „gutgesinnt” (jóindulatú) politikus, osztrákérzelmű diplomata. S Bécsből írt levelei halvány reménysugárt küldenek az itthon szenvedőknek: a császár fiatal ember, nem rossz lélek, tanácsadói kényszerítették rá a vérengzésre, a megtorlásra. De még minden jóra fordul, a sebek lassanként behegednek, a menekülök visszatérhetnek, az oláhok is kitakarodnak, kiki megkapja a maga párját, Ágnes is beletörődik a változhatatlanba . . . sőt mintha szívében már is új szerelem ébredne egykori udvarlója, Imre iránt. Ő ugyan most még Amerikában eszi az emigránsok száraz kenyerét, de — megvirrad még valaha!

.. . Megvirrad még valaha, igen, de addig sok kínos esztendőt kell a magyar nemzetnek elszenvedni. Ennek a korszaknak, a Bach-korszaknak adja mesteri képét Werner két legjobb regében, az Anteuszban és Andrásfalvy de Andrásfalvában.

 

 Anteusz

 

Az Anteusz főhőse Szentegyedy Gábor. Minthogy nem olyan filozófus jellem, mint Garanvölgyi Adám. borba, kártyába öli hazafiúi bánatát, mint többi honfitársa, kiknek nem kellett külföldre szökni, s megmenekültek Kufstein és a Spielberg borzalmaitól. Anyja, hogy felrázza ebből a tespedésből, rábeszéli, álljon be az osztrák hadseregbe. Nemsokára úgy is háború lesz, már nagyon mozgolódik az olasz — fiának a csatamezőn a helye, hol hírt, dicsőséget szerezhet magának; ki tudja, még tábornok is lehet belőle! A szép reménységek bizony füstbe mentek — sőt majd hogy balul nem ütött ki a dolog. Mert Gábor barátunk mindjárt az első ütközetben kitűzte a fehér zászlót és csapatával együtt át akart állni az ellenséghez. Persze asszony volt a dologban, valami tüzes szemű olasz grófné, ki nagyon is meggyőzte hősünket az Unita Italia szükségességéről . ,. Szerencsére nem lesz nagyobb baj belőle; maga a császár kel Szentegyedy védelmére. Nem mintha helyeselné ezt a ballépést, hanem mert ügyes politikus; tudja, hogy a nyakas és rebellis magyarokat megtörni nem lehet, de jó szóval mindenre kaphatók. Valóban, az uralkodó kegye Szentegyedy-ből lelkes császárpártit csinált. A háború után is megtalálja annak a módját, hogy dinasztia iránti hűségét kimutassa. Nemsokára már a Bécsben látjuk sürögni-forogni. Minthogy azonban a diplomáciai pályához nemcsak ész, hanem pénz is kell, elveszi Silbermann Melaniet. Talán nem is volt ez tisztán érdekházasság — ámbár az öreg Silbermannak sok pénzében van nagyúri veje! Szerencse, hogy megint háború van kilátásban — (ezúttal a porosszal) — s ahol háború van, ott hadseregszállítás is van! Az évek múltával a mámor is elszállt, s most Szentegyedynek csak egy ambíciója van: a külpolitika. De ott is balszerencse üldözi. A porosz iskolamesterek megnyerik a hadjáratot, s a háborúspárthoz tartozó Szentegyedy beadhatja lemondását. Íme bevált Ferrari herceg jóslata, ki óva intette fiatal, tapasztalatlan társát a császári diplomácia útvesztőitől. De Szentegyedy könnyen válik Bécstől — időközben ugyanis feleségével szemben is vereséget szenvedett: az asszony megszökött valami csinos huszártiszttel. Szentegyedy visszatér Magyarországra, «mint a feldobott kő: a maga súlyánál fogva oda visszahull, ahonnan feldobták». Mint egykor Ánteusz, ő is az édes anyaföldből merít új erőt: hazajön az ősi birtokra, s itthon, második felesége oldalán új életet kezd, új ember lesz belőle.

 

Andrásfalvy de Andrásfalva

  

Szentegyedy külföldön, Olaszországban és Bécsben éli át a szabadságharc és kiegyezés közé eső korszakot; Andrásfalvy Attila itthon lesz tanúja a Bach-rendszer dicstelen uralmának és bukásának.

Még csak kis diák, de már is szemébe ötlenek bizonyos furcsaságok. Atyja és anyja példás családi életet élnek — mégis összezördülnek, házasságuk alatt talán először, mikor az uralkodó falujukon kíséretével átvonul. Édesanyja, csillagkeresztes hölgy, illő tisztelettel akarja fogadni császárját; apja inkább önkezével gyújtaná fel kúriáját, sem hogy a feketesárga lobogót ki engedné tűzni. Mikor Attilát a városba viszik, a kollégiumba, nem ülnek fel a delizsáncra (XVIII. század végi, rugókon ringó francia postakocsi típus), noha az gyorsabb, kényelmesebb, mint a parasztszekér — mert kétfejű sas van az oldalára pingálva! Mit jelent vajon az a két, eléggé diszharmonikus szín, mit az a mesebeli madár, hogy miatta felborul a családi béke, miatta lemondunk az élet apró kényelmeiről? S mért kellett szeretett történelem tanárjuknak, Szabó főtisztelendő úrnak, katedráját elhagyni, mert máskép beszélt 48-ról és Világosról, mint ahogy azt a németnyelvű tankönyvben előírták? S miért kergették meg a vasas németek, miért zárták börtönbe azt a csapat lelkes kisdiákot, kik március 15-én kimentek a temetőbe, körülállták egy névtelen honvédsírt, s elénekelték a Szózatot?

Amint látható, Andrásfalvy Attila már kora ifjúságától fogva nyitott szemmel járta az élet iskoláját. Nem is maradt el az eredmény. Mire felnőtt és megszerezte az ügyvédi oklevelet, hazament falujába «az idegen elnyomás és idegen törvények alatt szenvedő népét oltalmazni». Anyja eleinte nem jó szemmel nézi fia buzgólkodását. Elég nehezen egyezett bele, hogy Eliz leánya Péter Ottóhoz menjen feleségül. Nem mintha nem becsülte volna ő is ezt a kiváló képességű, ragyogó jellemű fiatalembert, Attila legjobb barátját, hanem mert polgári származású volt. S benne még mindig éltek az avult arisztokratikus felfogások. S íme, most Attila is beáll prókátornak, a föld egyszerű népének ügyes-bajos dolgaival vesződik pénzért!  Andrásfalvy de Andrásfalva, ősei jobbágyainak ügyét szolgálja! S micsoda ügyek! Nem átallja a falu népét uralkodója, császárja ellen izgatni, a bécsi kormány elleni harcra buzdítani! S tetejébe még ő is polgárleány képét hordja szívébe zárva, s eltökélt szándéka a viszonyok jobbra- fordultával feleségül venni. Mindmegannyi tőrdöfés az anyai szívnek, a volt udvari dámának, a csillagkeresztes hölgynek mint a muzulmán Mekka, úgy élt ő egész lelki valójával Bécs felé fordulva; onnét várt minden szépet és jót. Ámbár lassanként ő is kénytelen belátni, hogy a császárvárosban ostobán, nagyon ostobán intézik a haza sorsát. Ahelyett, hogy ügyes politikával igyekeznének a magyarok rokonszenvét megnyerni, kormánybiztost, fináncot, zsandárt, spiclit küldenek a nyakára, s ettől még csak fokozódik az elkeseredés és ellenállás. Íme, elvakultságukban odáig mennek, hogy a cabinet- noirban felbontott levelek alapján egy szép napon Attilát is bebörtönözik, mint az emigránsokkal levelezésben álló gyanús rebellist. S hasztalan Andrásfalvyné minden rimánkodása, minden összeköttetése, fényes udvari múltja; fia továbbra is Bach kosztosa marad, mert nem akart Bach-huszár lenni.

S az anyai szeretet erősebbnek bizonyul a dinasztikus hőségnél. Az osztrák kormány rövidlátása Andrásfalvynéból apránként jó magyar asszonyt csinál. Ebben az átalakulásban hathatósan segédkezik Attila titkos menyasszonya, Katinka is. Míg jegyese börtönben ül, hűségesen gondját viseli az öregasszonynak s a közben özveggyé lett Eliznek. S a két érzelemnek, a családi szeretetnek s a hazaszeretetnek nem kell sokáig tusakodniuk: Königgratz óta mintha enyhébb szellők fújdogálnának a Lajtán túlról. Attila is kiszabadul, pirkad már a magyar ég alján... s Andrásfalvy de Andrásfalva bizodalommal tekinthet a jövőbe.

Király és nemzet kibékült; az újjáépítés, a haladás évei következtek. A kiegyezés felszabadította az eddig lekötött energiákat, s most mindenki vállvetve dolgozik a haza javán. Mindenki élvezi a béke áldását — talán egyedül csak a regényhősök sínylik meg ezt az általános nyugalmat és jólétet. íme» itt van Kendi Imre, főhőse a Kendi Imre házassága c. regénynek, unokaöccse annak a Kendi Imrének, kivel a Megvirrad még valaha c. munkában ismerkedtünk meg. Ő is derék legény, de a szép romantikus időknek már vége. Legfeljebb egy kis boszniai csetepaté akad — ámbár a magláji kelepce majd hogy ránézve is végzetes kimenetelűvé nem vált. Szerencsére akadnak még rajongó lelkületű török leányok, kik a bajba jutott csinos huszár önkénteseket kimentik a veszedelemből. így minden baj nélkül haza kerül, hol azután már csak a zöld asztal mellett nyílik alkalom virtuskodni. Nagybátyja, az „igazi” Kendi Imre közben megtért Amerikából, s minthogy minden változik, még a politikai meggyőződés is, most a szabadelvű párt kimagasló alakja, a „generális” kedveltje. El is látja unoka- öccsét hasznos politikai tanácsokkal; de ezen keveset fog a sok honatyai bölcseség. (A tanítás magja az, hogy aki nálunk vinni akarja valamire, jól kell értenie a — tarokkhoz! - kártyajáték) Inkább hazamegy szép ifjú felesége mellé, s céltudatos, kitartó gazdálkodással igyekszik nemzetének hasznos tagjává válni.

 Andrásfalvy de Andrásfalva elektronikusan ITT olvasható!

 Nyárutó és Olga.

 

Werner Gyula írt még két olyan regényt, amelyek tárgyukat nem a történelemből merítik; ezek a Nyárutó és Olga. Műfajuk nehezen határozható meg. Nem társadalmi és nem analitikus regények — valójában nem is regények, csak hosszabb elbeszélések, „beszélyek”, ahogy a maguk korában ezeket a gomba módjára elszaporodott alkotásokat nevezték. Kettőjük közül kétségtelenül az első az értékesebb. Nyárády Istvánnak, a negyven éves férfinak házasságát, s ezzel kapcsolatosan politikai pályafutását beszéli el. Zavaros, - kusza történet. Szó esik benne politikáról, zsidókérdésről, kései: „nyárutói” szerelemről, a nélkül, hogy akár az egyik, akár a másik probléma igazán elmélyülne. Az Olgábán már ilyesmiről sincs szó. Pusztán romantikus szerelmi história, híjával minden lélektani valószínűségnek. Főhőse László Pál. Első, szerencsétlenül végződő házassága után gyámleányát, Olgát megmenti a lelketlen hozományvadász hálójától — hogy azután szerencsésen túlesve a szerelem és becsületérzés közt támadó sablonos konfliktuson, a maga karján vezesse be védettjét a házasság révébe. Werner ezzel a két alkotásával csak újabb tanújelét adta, mennyire ingoványos, hajlamaitól teljesen idegen talajon mozog, mihelyt elhagyja a történelmi regény területét.

 

Ars poetica

 

Werner Gyula hosszú időn keresztül országgyűlési képviselő, jó gazda-ember és szerető családapa volt. Ennek megfelelően a politika, az anyaföld rajongó szeretete s a családi érzés az a hármas csillagzat, melynek jegyében regényeit megalkotta.

Werner már mint pályakezdő fiatalember először a vármegyei, majd az országos politikai élet forgatagába került. Nem tartozott a parlament kimagasló alakjai közé. Nem volt ragyogó szónok, mélyenjáró közjogi elme, tanult nemzetgazdász; nem áhítozott olcsó népszerűség vagy miniszteri bársonyszék után. Mindig kormánypárti elveket vallott, s már ezért is kevesebb alkalma nyílott képességei csillogtatására, mint az ellenzék nagyhangú demagógjainak. Viszont különb egyéniség volt a húsosfazekak körül meghúzódó mamelukoknál. Tartalmas képviselőházi beszédeivel osztatlan sikert aratott, s mint vezércikkíró közel egy évtizeden át élénk publicisztikai tevékenységet fejtett ki.

Werner a szabadelvű párt tagja volt. Azé a párté, mely Deák táborának egyenes folytatásaként a kiegyezés alapján állott, s legfőbb feladata az 1867 XII. törvény megvédése lett volna. De mikor Werner a kilencvenes évek közepén mandátumot nyert, a bomlás jelei már itt is, ott is felütötték fejüket. A politikai belátás ugyan Deák és Andrássy művének fenntartását kívánta, de a nemzetnek érzelmektől vezetett, sőt szenvedélyektől felkorbácsolt többsége mind hangosabban és nyíltabban annak revíziója, a „dualizmus fejlesztése” mellett foglalt állást. 1867 már üres formává lett. A lényeg elsikkadt az elkeseredett közjogi küzdelmekben, s a lelkek mélyén ott izzott 1848. A helyzet Ausztriával, sőt hallgatagon az uralkodóval is kiélesedett, s a szabadelvű párt, melyből mind tömegesebben pártoltak át az ellenzékhez, belső ellentmondásba keveredett.

Werner mindvégig kitartott Deák politikája mellett, s a pártnak 1906-ban bekövetkezett feloszlásáig tagja maradt. Nem táplált hamis illúziókat, nyugodt és józan gondolkodása megóvta a szélsőségektől, túlzásoktól. De a közhangulat alól ő sem tudta magát kivonni. A közjogi ellentét körül kifejlődött ádáz küzdelem túlfűtött légkörében az ő egyénisége is marcangoló kételyek áldozatává lett. S ennek bélyegét regényei is magukon viselik.

Werner ugyan nem írt irány regényeket, tollát nem állította kicsinyes pártérdekek szolgálatába, művészetét nem használta fel politikai meggyőződésének propagálására — de viszont művei már tárgyuknál fogva is bőséges alkalmat szolgáltattak, hogy a művész mellett szóhoz jusson a politikus is. Werner elvégre is nem a történeti távlat hűvös magaslatáról szemlélő és ítélkező tudós, hanem regényíró, nem íróasztala mellé félrevonult régiségbúvár, hanem a napi politika izzó atmoszférájában élő férfiú volt — személyesen is tevékeny részese a kormányzati élet lüktető szervezetének. A költő, ha idegen nemzetek, tőlünk távol eső országok kétezer év előtti históriáját dolgozza fel, kénytelen állást foglalni, mert nem csak elméjével, hanem szívével, s főkép ezzel ír. Hát még ha a legfrissebb múlt ihleti, az, amely valójában még csak nem is múlt, hanem a jelen egy korábbi mozzanata, még most is élő, s fájdalmasan élő valóság!           .

Mert az ellentét Ausztriával, akár okkal, akár ok nélkül — tagadhatatlan tény volt. Nemcsak a pillanatnyilag adott politikai helyzet tömörítette a magyarság nagy részét Ausztriával ellentétes táborba — hiszen az osztrákokkal négyszáz éves múltra visszatekintő kapcsolatunk a két nemzet örök ellenségeskedéséről tanúskodott. Ezt Werner mint történeti regényíró a legjobban ismerte. Ott volt Erdély örökös haláltáncával Bécs és Isztambul közt (A besztercei diákok), ott volt a Rákóczi felkelés (Forgách Simon), s ott volt 1848/49. (Megvirrad még valaha.) S ha nem a fegyver erejével, akkor a talán még veszedelmesebb gazdaságpolitikával s egyéb diplomáciai sakkhúzással igyekezett Ausztria hazánk függetlenségét megtörni. Ott van Metternich (A hunok harca, A pipacsszínű dolmány), ott van Bach (Anteusz, Andrásfalvy de András- falva) politikai hadjárata Magyarország ellen. Ilyen múlt után vajon nincs-e jogos aggodalomra okunk a jövőt illetőleg?

Viszont a kiegyezésre tagadhatatlanul szükségünk volt. A nemzet ereje kimerült az évszázados küzdelmekben. S a kibékülést az uralkodóval nemcsak a kényszerítő körülmények, a józan belátás, a változhatatlan sorsban való megnyugvás diktálta. A magyar nemzet mindig lojális volt, s Werner regényalakjai is azok. Hisz a fejedelem személye közjogilag szent és sérthetetlen, emberileg tiszteletre- sőt szeretetreméltó. I. József igaz barátja Forgách Simonnak — szinte testvéri vonzalommal viseltetik irányában. Ferenc császár mint édes gyermekével bánik Szirmaival; Gyulafynak Ferdinánd, Szentegyedynek Ferenc József őszinte jóakarója. Az elnyomás, a jog- tiprás, a véres megtorlás nem személyes művük, hanem gonosz tanácsadóik lelkiismeretét terheli. A titkos udvari párt, a Básták és Heisterek, Metternichek és Bachok vernek éket a fejedelem atyai szíve és a nemzet közé. Szinte tragikus módon ütközik össze Werner hőseinek lelkében a dinasztikus hűség a hazaszeretettel. Uralkodójuknak tett esküjüket kénytelenek megszegni, s hazájuk függetlensége érdekében fegyvert ragadni. S ha utólag békét is köt a nemzet a fejedelemmel, vajon tartós lesz-e, s nem bizonyul-e a jövőben is az osztrák császár erősebbnek a magyar királynál?

Íme, így tükröződik a századvégi politika hullámverése Werner regényeiben. A nélkül, hogy kiélezte volna az ellen téteket, mindegyik műve mélyén ott lappang a nemzet erejét sorvasztó probléma, az örökké izgató kérdés: hogyan rendezhető békés úton viszonyunk Ausztriával? És az ennél még kínzóbb kétség: lehetséges-e egyáltalán igazi, tartós kibékülés? Megférünk-e a monarchia népeivel egy akolban, egy pásztor vezetése alatt, a nélkül, hogy szerzett jogainkról le ne kellene mondanunk? És ha nem tudunk kiegyezni az osztrák sógorral, hogyan rendezzük be alkotmányos életünket?

Werner is, csak úgy, mint sok derék kortársa, szinte vergődött a szöges kérdések súlya alatt Lelkierejének minden megfeszítésével keresi a kivezető utat a dilemmából. S végül is arra a meggyőződésre jut, hogy a leghelyesebb politika — tartózkodni a politikától. Mintha csak Széchenyi szelleme ihlette volna, ő is úgy érzi, hogy, bármily fájó seb legyen is alkotmányunk testén, ez a kérdés pillanatnyilag meg nem oldható. A bukás csak egy úton-módon kerülhető el: ha felhagyva a nemzet energiáját könnyelműen elfecsérlő közjogi küzdelemmel, minden erőnket szellemi és anyagi erőnk emelésére fordítjuk. Szavak helyett tettekkel kell hazafiasságunkról tanúságot tenni. «Több gép legyen már valaha mozgásban, mint száj. Inkább gyárkéményekből gomolyogjon a füst s pattogjon a szikra, mint politikusok beszédéből. És legyen végre egyetlen varrótű készítése nagyobb dicsőség, mint milliónyi elmés tűszúrás politikai ellenfelek vitáiban.»

Ezért kivétel nélkül, mindegyik regényhőse félreáll a hasztalan politikai csatározásokból, s hazamegy az ősi birtokra. Mert ez az egyetlen szilárd pont, melyre a nemzet építhet, ez az egyetlen lehetőség, mely kivezet az összeomlásból. Elvakult pártpolitika helyett kövessünk végre helyes birtokpolitikát. Nem hiában Anteusz már Werner első regényének a címe — nem csak Szentegyedy Gábor, hanem a többiek is: Szirmai Adám, Andrásfalvy Attila, a Rendiek, Gyulafy István mind a görög hitrege hősének modern magyar változatai. Akár katonák, akár diplomaták, akár ügyvédek, végül mégis csak visszatérnek a hazai talajra, az édes anyaföldhöz, haza mennek apjuktól örökölt nemesei kúriájukba szántani, vetni, aratni. Ha csalódtak az életben, ha embertársaik kijátszották őket, ha belé- roppantak a meddő küzdelembe, a föld, az ezeréves rög nem csalja meg őket, ahhoz mindig bizalommal fordulhatnak, abból mindig új erőt meríthetnek. A rengő kalásztenger szebb látvány Bécs minden építészeti remekénél, az erdő titokzatos zúgása, a patak csobogása, a pacsirta éneke szebb zene, mint a legklasszikusabb beethoveni szimfónia. «Mikor én kidűlök a sorból — mondja ifjabb Kendi Imrének édesapja — ott kell hagynod minden állást, bármily fényes legyen is, s túrnod  kell a földet, mert a birtok az egyetlen biztos alapja a család befolyásának és gyermekeid jövőjének. Addig lehetsz nagy úr, főispán, miniszter vagy mit tudom én mi. Ha eljön az idő, ott kell hagynod mindent, nehogy az anyaföld, az ősi birtok, mint annyi másnál kiszaladjon a lábunk alól ...»

Tipikusak Werner regényeinek befejezései: majd mindegyik a föld himnuszával végződik. A főhős különböző hányattatások után megtérve falusi otthonába, karján menyasszonyával bejárja birtokát. A leáldozó nap fénye beragyogja a hullámzó vetést, az asztagokba rakott termést. Az alkonyi csendben felzeng a hazatérő munkások éneke, s távolról idehallik a gulya kolompja. Édes illat leng a levegőben, a menyasszony vőlegénye vállára hajtja fejecskéjét, s kettejük szívébe beköltözik a boldog nyugalom, a bizakodó reménység S aki, mint Forgách Simon, nem mehet haza, legalább képzeletében éli át a gyönyörűséget, amint kedvesével bebarangolja a végtelen magyar rónát, hol pásztortüzek égnek, ménesek legelnek, s furulyaszó sírva-vigadó melódiáját viszi tova szárnyán az esti szellő.

Aki úgy ragaszkodik az otthonhoz, a birtokhoz, a földhöz, mint Werner hősei, az másképp el sem tudja képzelni életét, mint a családi tűzhely mellett, a szerető feleség oldalán, a kedves gyermekek körében.

A szerelem nekik sohasem probléma. Nagyon szerencsés véralkatúak: nem ismerik a szenvedély örvényeit, nem emészti őket csalódás, nem bántja őket féltékenység. Életük a szerelem szempontjából szinte eseménytelen. Egyedüli céljuk a családalapítás, s ezt minden különösebb érzelmi bonyodalom nélkül el is érik. Többnyire első szerelmüket, gyermekkori ideáljukat vezetik oltárhoz, s így minden regény házassággal, boldog házassággal végződik. Még akkor is, ha az elbeszélés folyamán gonosz intrika vagy szerencsétlen félreértés következtében az ügyesebb vetélytárs veszi nőül a szeretett leányt, írónk gondoskodik, hogy ez csak átmeneti állapot legyen. A felesleges férj valami véletlen következtében meghal: Tamássi Györgyöt az osztrákok kivégzik Aradon, Pető Pál járványban pusztul el, s most már semmi akadálya sincs, hogy a gyászév leteltével a két özvegy Kendi Imréné, illetőleg Szirmai Ádámné ne legyen. S ugyanígy történik fordítva is. Szentegyedy Gábor és László Pál első házassága balul üt ki. De ez csak múló felhő boldogságuk egén; az első csalódásért bőven kárpótolja őket a második, az igazi, szerelmükhöz méltó feleség.

Azért nem kell azt gondolni, hogy Werner „ifjúsági” regényeket irt. Van műve, melyben egymást váltják a finom erotikával megrajzolt jelenetek. Nála is találkozunk merész képekkel, pajzán hasonlatokkal, realisztikus leírásokkal. Neki is vannak kacér és házasságtörő asszonyai, könnyelmű leányzói, szélcsap gavallérjai, gáláns öregurai — de ezek a háttérben maradnak. Bécs híres kurtizánjainak, a forróvérű olasz grófnéknak és Bosznia fátyol mögött is parázsló tekintetű háremhölgyeinek érzékcsiklandozó szépsége csak egy pillanatra villan elénk, szerelmes susogásuk, buja kacagásuk csak egy percig cseng fülünkbe, hogy azután az ellentét erejénél fogva annál határozottabban emelkedjék ki a főhős és közvetlen környezetének nagy erkölcsi tisztasága.

Hogy mennyire becsülte Werner a családi élet szentségét, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a nagy szerep, mely regényeiben a főhős édesanyjának jut osztályrészül. Nincs még egy újabb regényírónk, ki a magyar nagyasszonyok olyan színes és megkapó, annyi szeretettel és megértéssel rajzolt galériáját állítaná elénk, mint épen ő. Szentegyedyné és Gyulafyné a férfiak dolgába, vármegye, ország sorsának intézésébe is erélyesen beleszóló asszonyok típusa — szinte vetekednek fiaikkal politikai belátás és ügyesség tekintetében. Kendiné inkább a pedagógia iránt érdeklődik. Három vármegye árva leánygyermekeit nevelteti saját költségén, személyes felügyelete alatt. Mikor pedig eladósorba kerülnek, tisztességgel kiházasítja őket, maga választván ki a megfelelő férjet kérőik közül, kinek-kinek természete, hajlama szerint. A nagyenyedi kollégium lelkes pátrónája, személyesen is megjelenik az évzáró ünnepélyen, anyagilag és erkölcsileg támogatja az arra érdemes szegénysorsú tanulókat. Vállvetve buzgólkodik a tanári karral a nemzetnevelés nagy munkáján, önzetlen lelkesedéssel fáradozik, hogy az iskola és szülői ház viszonyát mindjobban elmélyítse. Szirmai Adám édesanyja nem politizál, anyagi körülményei nem engedik meg a nagyobb arányú jótékonyság gyakorlását, le azért nem kevésbé jó anya ő is. Sőt talán épen ő az igazi: könnyes szemmel aggódik fia sorsán, reszkető szívvel várja haza Bécsből, s megtért gyermekét, a királyi kancellárt, csak úgy becézgeti, mint hajdan, mikor még ölbe való kis fiúcska volt. Hofgraf Palit pedig úgy szereti édesanyja, hogy érte még becsületét, tisztes hírnevét is szívesen kockára teszi.

De meg is érdemlik hőseink ezt a nagy szeretetet; viszonzásul ők is tisztelettudó, hálás, gyengéd gyermekek maradnak még akkor is, mikor a szerencse magasra emeli, fényes kitüntetések osztályosává teszi őket. Nemcsak mindnyájunk közös édesanyja, a haza szent földje iránt ragaszkodnak szinte fanatikus rajongással, hanem kiki tulajdon, személyszerinti szülője iránt is. E két mélyen járó érzelem feltételezi, s kiegészíti egymást; harmadiknak a hitves iránti mélységes vonzalom csatlakozik hozzájuk s egyesül velük egy magasabb rendű etikai érzületté.

«Minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs»

ez Werner regényeinek láthatatlan betűkkel írt, de elevenen ható mottója.

 

 

 

Felhasznált irodalom:

  1. Speneder Andor: Werner Gyula (1862-1926) Irodalomtörténeti Közlemények. - 39. (1929) 4.p. 420-440.
  2. Ágoston István: Ónod-Muhi irodalmi hagyományai. 1988  70-79.
  3. Pintér Jenő. A magyar irodalom története: tudományos rendszerezés, 7. kötet: A novella és regény fejlődése / Elbeszélők c. alfejezet (1930–1941.) (Arcanum Kiadó).
  4. Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái XIV. (Telgárti–Zsutai). Budapest: Hornyánszky. 1914.  Online hozzáférés
  5. Magyar életrajzi lexikon II. (L–Z). Főszerk. Kenyeres Ágnes. Budapest: Akadémiai. 1969.