WERNER GYULA: HUNOK HARCZA

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5433-69-6 (online)
MEK-12958

A baranyavári járás fiatal esküdtje, Szirmai Ádám, könnyü kocsiján hazafelé igyekezett.

Meleg juniusi délután volt, öt óra körül járt az idő. A nyári égbolt felhőtlen egy álló hét óta. A nap nyitott kemencze módjára, kegyetlenül sütött. Mintha mély álmot aludnának a fák, egyetlen levelük sem mozdult.

Hajduja, a ki haragos zöld uniformisba volt bujtatva tetőtől-talpig, s a kit ezért a társai (meggyszin, eperszin hajdukomák,) leveli békának csúfoltak, hátra fordult a bakon.

Az országuton szokatlan formáju utazó hintó ődöngött. Bőrrel fedett, magas rugókon járó nehézkes alkotmány volt. Szirmai, a hogy rátekintett, tisztában volt vele, hogy messze földről jött. Német vagy Talián országból. A nagy utnak pora, szennye, sokféle viszontagsága meglátszott rajta.

- Valami idegenországbeli ur, vagy maga a császár küldöttje utazik benne, mondá az esküdt, nagy respektussal fürkészve Noénak rejtélyes bárkáját.

- Talán bizony maga a világverő nagy Napoleon, - okoskodott a zöld huszár, hősies mozdulattal a kardja markolatához kapva.

- Napoleon? Megbolondult kelmed? Mit keresne az itt a baranyavári határban minden hadi kiséret nélkül? Hanem mindjárt megtudjuk hányadán vagyunk. Hó, megállj!

A kocsis engedelmeskedett a nyájas biztatásnak, s a két fekete ló egy gyeplőrántásra megállott.

A hajdu leugrott a bakról, rézzel kivert szablyáját, nehogy a lába benne akadjon, vigyázva fölfogta s nehány lépéssel az idegen jármünél termett.

A bárkában egy teremtett lelket se látott. De két puskát, egy vadászkést, két hosszunyelü lepkefogót, szóval csupa gyanus tárgyat szedett elő a hintó belsejéből.

Az esküdt is leszállott kocsijáról s a hintóba ő is bekukkantott. Egész sereg skatulyát és bőrdobozt, meg egy vaspántos, fekete ládát vett észre titokteljes méhében.

- Mondom, hogy külföldiek, - dünnyögé körülnézve. - Hová lett a hintó gazdája, csak nem nyelte el a föld?

A füvel benőtt árokban négy izmos paraszt ló legelészett, a fuvaros meg szalonnát és kenyeret szedett elő ütött-kopott iszákjából. A hogy meglátta a vármegye hajduját, lekapta fejéről a kalapot s becsülettudóan "szerencsés jónap"-ot kivánt.

- Miféle szerzetek? kérdezte tovább a hajdu, - szemrehányó tekintetet vetve a fiatal urra a mért leszállott a hivatali tekintély felhőiből, egy képzelt szoknyácskának az árnyékáért.

- Egy szót se beszélnek magyarul, kérem szeretettel. (Az esküdt kérdését, hogy a leány szép-e eleresztette a füle mellett.) Váltott lovakon jöttek, azt mondta a nótárius uram, napok óta. Lóhalálban jöttem velük én is. Aranynyal fizetnek, könyörgöm alássan.

Ez a szó: "arany", szeget ütött a Szirmai fejébe. A franczia háboru csapásai alatt nyögve, Ausztriában és Magyarországon aranypénznek hire hamva sem volt. Papirpénz és ezüstgaras járta. Az arany tehát, a melynek az idegenek állitólag bővében vannak, az esküdt előtt gyanusnak tünt föl.

Izmos feketére sült kezével fiatal bükkerdőre mutatott. A hogy Szirmai odanézett, csakugyan látott valami fehéret mozogni a lombok között. A leányasszony világos szinü viganóját.

A hajdunak a szemével intett. A fuvaros elértette belőle, hogy felügyelet alatt áll, nehogy, mig ők az idegenek elé mennek, befogjon s köd előttem, köd mögöttem, látatlanul eltünjék a veszedelmes bünjelekkel.

Mig a hajdu a fuvarosnál maradt, s a bizalmatlanná, zárkózottá vált "gyors paraszt"-ot egyről-másról kifaggatta, az esküdt megindult az erdő felé. Ösvény nem volt, vagy ha volt valamikor, benőtte a fű. Most ugyan senki sem mondaná: volt-e, nem-e, mint a hogy nem ismerni fel az asszonyi szivben, leánykori szerelmek eltünt emlékeit.

Toronyirányban vágott keresztül, ugaron, dinnyeföldön, s töretlen, szüz lapályon, a mely tavaszkor viz alatt áll, most meg csak a kökörcsin kénsárga virága nyiladozik rajta.

A nap fejére tüzött. A mig árnyékba nem ért, nem látott semmit az erős napsütéstől.

A fák alá érve fölnézett. Nemcsak az erdő hüvössége csapta meg, hanem, a mi ép oly vonzó és rejtélyes, mint maga az erdő: a fiatal leánynak közelléte.

- Ruprecht, Ruprecht! - csendült meg fülében egy női hang, s a bokor mellől szőke leány-fej bukkant ki.

Könnyü fehér ruhája bokáig ért, tiroli kalapjához fajdkakas tolla volt tüzve, kezében hosszunyelü lepkefogót tartott.

Szirmai levette kalapját s udvariasan meghajolva, francziául köszöntötte. Azután, még mindig meghajolva, mosolyogva mondta:

- Engem szólitott a leányasszony? Mert Ádámnak s nem Ruprechtnek kereszteltek.

A leány a franczia megszólitásból látva, hogy uri emberrel van dolga, mint a hogy otthon a szalonban szokta, bájos hajbókot csinált.

- Nem is önt hivtam, uram. A bátyámat, a kit, ugy látszik, bogarászó szenvedélye mélyen becsalt az erdőbe. Még eltéved.

- Csak nem akar engem csalogányhoz hasonlitani? Menjen, hisz ugy kiabáltam, mint valami gyöngytyuk. De... kérem, talán öné ez az erdő, a hol a bátyám kedvére bogarászik?

- Az erdő a pécsi káptalané, kisasszony. Ha az enyém volna, emléktáblával jelölném meg a helyet, a hol a halálfejü pillangót leütötte és a puha erdei talajban otthagyta a lábacskája nyomát...

- Ön, uram, nagyon udvarias. Hanem, lássa, szélestalpu hegymászó czipő van rajtam... Ruprecht, - kiáltá ujra, s aztán, ingerkedve hozzátette: Azért hivom, hogy módjában legyen önnek az ő nyomát is megörökiteni emléktáblával. Ha ugyan erre magának - a más erdejében joga van.

- Vagy ugy? Maga arra kiváncsi, hova valók vagyunk, honnét jöttünk, hová megyünk, miféle szerzet vagyunk? Ön tehát bennünket hivatalos minőségében tisztelt meg? Talán épen a rendőrfőnök. Egy okkal több arra, hogy bátyámmal megismerkedjék...

Büszke arczczal hátat forditott Szirmainak s nehány lépést tett befelé az erdőben.

Magas férfi jött elő hivására. Vadászruhában volt, nyakában bádog szelencze lógott, elesett rovarok Pantheonja.

- Pedig a gróf tiszta kiejtéssel beszél francziául. Mintha született párizsi volna.

- Óh igen. Az anyám franczia asszony volt. Ezért van, hogy rajongok Napoleonért. (Isten bocsássa meg a füllentésemet.)

- Sokan rajonganak érte, pedig csak erősebb vad a többinél, semmi más. A vadász golyója őt is leteriti egyszer...

(Ahán, gondolta az esküdt, szidja Napoleont, tehát félre akar vezetni. Talán épen az ő küldöttje, valami istentelen jakobinus. Föl akarja lázitani az országot, legyünk résen.)

Gróf Torgau ezalatt hugához lépett és szőke, aranyos haját gyöngéden megsimogatta.

- Látod, kis Elza, érdemes volt itt leszállani. Négy ritka bogárra akadtam, te leütöttél egy nagy halálfejü pillét, azonkivül - tette hozzá udvariasan - megismerkedtünk Szirmai urral...

- Ugy hiszem Szirmai urral máskülönben is megismerkedtünk volna. Nagyon érdeklődik ügyeink iránt. Azt hiszi, tele vagyunk sötét, gyanus rejtelemmel, mint a hogy a szántóföld tele van egérlyukkal.

- Nem kiváncsiság az, komtesz, hivatali kötelesség. A gróf urnak utlevele bizonyára rendben van. Nem kételkedem benne. De, kérem, ilyen háborus világban...

- Három hete utazom ide-oda az országban és sehol sem kértek tőlem utlevelet.

- A gróf kétségtelenül Baranyavárra készült? Ha megengedi, én is elkisérem. Itt van a hajdum meg a szekerem, s igy nem leszek terhükre semmi módon. Csak kisérőjük leszek, gárdájuk, nehogy bajuk essék a mi szép, de vad országunkban. Az utlevél ügyet ott majd rendbe hozzuk...

Mikor gróf Torgau a marczona zöld huszárt meglátta, tisztában volt a helyzettel. Ez bizony elfogatás vagy legalább is előállitás, in optima forma. A fuvarosnak meghagyta, hogy fogjon be, ő maga azzal az utógondolattal ült be kényelmes utazó hintójába, hogy a haja szála sem fog meggörbülni abban a patriarchális országban, a hol hetek óta utazik, lovakat vált, nyilvános vendéglőkben eszik és alszik, bogarakat gyüjt és madarakra lövöldöz, s a hol még senki sem kérte tőle számon, hogy ki ija-fija, hol a hazája s mi járatban légyen?

Utközben a gróf állhatatosan a vidéket fürkészte. Azok közül az emberek közül való volt, a kik nyitott szemmel utaznak. Néha-néha hátrafordult, hogy nem maradt-e el az esküdt valahol utközben? Bizony az nem szakadt el. S a zöld huszár a bakon vésztjósló pillantásokat vetett reájuk, és szarvas-bogár csápjához hasonló, hosszu bajuszát harcziasan pödörgette.

Elza pedig azalatt az eget nézte. A végtelen kukoricza, rozs- és buzaföldek felett felhőtlen ég mosolygott. Nagy uri tökök értek az izzó nyári napsütésben. De a hófehér, derült falú tanyáknak, utakat szegélyező fasoroknak, árnyékos itatóknak, szóval a nyugati országok czivilizált gazdálkodásának sehol semmi nyoma.

Nem is tetszett neki más, csak egy roppant gulya, a mely mértföldekre terjedő réten legelészett, s egy hazafelé hajtott ménes, a melyet kegyetlen ostorpattogatás között tereltek össze a csikósok.

A vadul rohanó lovak ugy dübörögtek s oly porfelhőt támasztottak, mintha egy ezred nehéz lovasság nyargalt volna végig a tarlón. A melyik jobb vérü volt s jobb futó, megelőzte a többit. Kinyujtott nyakkal, lengő sörénynyel vágtattak el a szekerek mellett, s egy-két lustább csikó, a melyik a többitől elmaradt, a kis grófné felé forditotta okos, fénylő szemét.

- Oh be gyönyörü volt ez, bátyám! Csak az arab sivatagon láthatni hasonlót. Vajon az az ur, a ki francziának tart bennünket, meg tudja-e jól ülni a lovat?

- A magyarok lóháton jönnek a világra, - mondá a gróf, a vihar gyanánt rohanó ménesben gyönyörködve. Már a lovaik is máskép futnak, mint a mi halvérü, nagycsontu paripáink... Bennünket már megrontott a czivilizáczió... Ezt az országot még nem. Jó volna itt élni, ha nem volna oly tömérdek szunyog. Nézd, ezer meg ezer muslicza száll elő a nádasból. Lesz drága dolgunk az éjjel.

Elza, szemét kezével elárnyalva, a nádas felé nézett. Musliczák és szunyogok sürü rajokban jöttek elő. Elzának a fiatal esküdt jutott eszébe, s a hidegség, a mivel vele bánt.

- Semmi az, - igy vigasztalta magát. - A hol ilyen sok a szunyog, ott könnyebben elviselik az emberek az apró szunyogcsipéseket.

Már látszott a kisváros templom tornya, s a zöld szőlőhegyek, a melyek körülfogták. Meggy és cseresnyefák tünedeztek fel s néhány görbén nőtt mandulafa. De meggy és cseresnye nem volt a fákon. Régen megszedték már, mint a hogy megszedik a fiatal lányok álmodozó szivét, ha férjhez mennek.

Torgau Elza grófnő nem akart egyhamar a megszedett cseresnyefák sorsára jutni. Azért tett bátyjával nagyobb utakat, s azért osztotta meg vele az önkéntes földönfutás fáradalmait.

Az ugynevezett hivatalos szobában, - a hová az esküdt az idegeneket vezette - semmi sem volt, a mi hivatalra emlékeztetett volna, egy szélestalpu kalamárison, ludtollon és néhány iv diósgyőri kék papiron kivül.

Az almárium tetején a főbiróné tavalyi befőttes üvege, dió meg meggypálinkája, nagy palaczkokban erjedő eczetje állott szép sorjában. Ez volt az irattár meg a könyvtár.

A vasrácsos ablak tele volt rezedával és muskátlival. Ez volt az iroda minden mogorvasága.

Az "audiát" a tegnapi nagy vendégségen használt ezüst evőeszközöket, nehéz ezüsttálczákat s aranyozott kupákat tisztogatta. Ez volt a hivatalos foglalkozása.

Elza grófnő mindjárt letelepedett egy nagy bőrládára, a muskátlik alá s az udvaron végig lépkedő apró kacsákat nézegette. A grófot Szirmai egy magashátu kényelmes székbe ültette bele s pipával kinálta meg. El is fogadta volna szivesen, ha Elza haragosan fel nem fortyan:

Szirmai nyakig mártotta a ludtollat a kalamárisba, de bizony az ki volt száradva. Látszott, hogy nem használják.

Mig az audiát odakint a kiszáradt kalamárissal vesződött, az alatt a hajdu egy szálig behordta az utasok málháját. A puskákat, vadászkést, lepkefogót, madarászó tőrt, gombostűre szurt pillangókat és hős czinczéreket, s néhány frissen kitömött tiszaparti kócsagot. Meg a két nagy fekete ládát, a melyek felnyitása ellen Elza kisasszony kézzel-lábbal tiltakozott.

Elpirult haragjában, Szirmai pedig intett a hajdunak, hogy a komtesz ládájának békét hagyjon. Gondolatban azonban látta a csipkés, patyolat holmit, a sok kedves, ingerlő tárgyat, a mi hozzátartozik az előkelő hölgyek öltözködési titkához.

- A komtesz ládája szent és sérthetetlen. A köntösei és a selyemviganói törvényes oltalmat élveznek.

Azalatt az audiát szerencsésen elkészült tinta-fölélesztési kisérletével. Szirmai irhatta már a jegyzőkönyvet.

- Bocsánat; de mit mondjak egyebet? Hogy gróf vagyok s birtokom, palotám van, az nem foglalkozás. Tehát legyen: szenvedélyes madár és állatgyüjtő vagyok.

- Van-e utlevele? Olyan, a melyet az osztrák udvari kanczellária láttamozott?

- Olyan nincs. Van néhány ajánlólevelem, egy közülök a temesvári katonai parancsnokhoz. S három levél, a feleségem irta.

Szirmai átvette az iratokat, de az ajánló levelek pecsétjét nem törte fel, pedig a gróf biztatta.

- Törje fel a gróf maga. Különben is ez mellékes. A franczia háboruk óta szigorubban kell ügyelnünk reá, kik járnak-kelnek országunkban. Az udvari kanczellária által láttamozott utlevél nélkül még a szálló madarat is fel kell tartóztatnunk.

- Amit a grófnak tetszik. Könyveket és hirlapokat olvas, emlékiratokat ir, rendezi a madárgyüjteményét, zongorázik, (nézze, van itt zongora a szomszéd szobában) vagy talán fest. Lefesti ott azokat a gyönyörű muskátlikat. Nézi a felhők járását és szép hazájára gondol.

- Szóval foglya maradok önnek. E négy fal között mindent szabad tennem, kivüle semmit.

Elza szájacskája sirásra állott. Szirmai fölkelt az asztaltól, karjait keresztbe tette s megállott a gróf előtt.

- Hogy franczia; hogy Naploeon küldte; hogy fel akarja lázitani az országot a király ellen. Lássa, gróf úr, egyszerűbb és férfiasabb dolog volna mindezt bevallani. Mert gyanus dolgok vannak a málhájában. S azok engem nyomra vezetnek.

Szirmai intett a hajdunak. Gyurka - more patrio - levetette a dolmányát, (Elza komtesz haragosan kiment és becsapta az ajtót) s a nagy fekete ládát kinyitva, kiszedte a tartalmát.

A ruhákhoz és fehérnemüekhez nem nyult, de kivett néhány könyvet, három üveg fehér port, egy ezüst fejü nádbotot, a melyben hosszu, hajlékony spanyol-penge rejlett.

Ezeket a dolgokat Szirmai hosszasan vizsgálta. Végre arcza felderült. A spanyol penge markolatánál fedezte föl az első gyanus jelet. Az volt rá edzve apró betűkkel: "Adam et comp. Fabrique a Paris."

- Hogyne? De kérem, a kézelő gombjaim s az illatszereim is onnan valók. S a hugom valamennyi csipkés holmija.

- Ez Rousseau hires forradalmi műve. A Contract social. Terjeszteni akarta nálunk e veszedelmes tanokat.

- Végül! - itt az esküdt figyelmesen nézegette az üvegcsékben levő fehér port. Megszagolta, nyelve hegyével megizlelte, kezével szétdörzsölte, egy pohár vizben feloldotta. Aztán homlokát összeránczolva, lesujtó pillantást vetett a grófra.

- Ez a fehér por méreg. Gyilkos méreg. Arzenicum. A három üveg tartalmával sok embert meg lehetne mérgezni.

- Ugyan, esküdt úr! Az arzenicum a madarak kitöméséhez szükséges. Csak nem teszi föl rólam, hogy utazó méregkeverő vagyok? Kit mérgeznék meg itt maguknál? Hiszen a császár, az udvar, a diplomaták és hadvezérek, szóval azok, a kiket Napoleonnak érdekében állana eltenni láb alól, Bécsben élnek. Itt csak muslicza és szúnyog van.

Szirmai mosolygott. Finoman és hamiskásan, a hogy diplomaták arczképén látta.

- Az még nyilt kérdés... Szóval édes uram, (most már nem grófozta), sajnálom, de mig utlevele meg nem jön, meg kell önt ismertetnem a hires magyar vedégszeretettel. Ha valamit parancsol, az audiát rendelkezésére áll. Au revoir!

Kiment az ajtón, gunyos hajlongások között. Odakint az udvaron az idegen kisasszonynyal találkozott. Az egyik fehércseléddel igyekezett magát jelekkel megértetni. Francziául, olaszul, németül és angolul próbált beszélni vele. De a fehér kötényes, pirospozsgás leányzó mindenikre csak a fejét rázta. Szirmai odalépett hozzájuk s nagy nyájasan kérdezte a komtesztől:

A leánynak fel se tünt, hogy már nem hivja komtesznek, csak polgáriasan, kisasszonynak.

Elfordult tőle és a tágas uri porta zöld lyceum keritését nézte, a melyet a lemenő nap fénye megvilágitott.

- Bolond história. Ez a tulbuzgó fiatal úrfi bajba kevert bennünket. Három drága hetem vész el miatta. Képzeld, azt hiszi, hogy franczia méregkeverők vagyunk.

Elza fölkiáltott haragjában és fölháborodásában. Erős szavakat keresett, hogy Szirmai eljárását kellő módon megbélyegezze. Azután - váratlanul - nevetni kezdett. A zöld lyceum-keritésre gondolt, a mely beszegte a tágas uri portát.

- Zöld esküdt, zöld esküdt! - mondá, bátyjához fordulva s boszuságuk jókedvü nevetésben olvadt fel...

- Nézz ki csak az ablakon, - szólt vissza a gróf a fatalista közönyével vágva végig magát a diványon. - Foglyok vagyunk, őriznek bennünket.

Elza kinézett. A vármegye két zöld huszárja állott őrt. Egyik az ajtónál a másik az ablak alatt. Kardjuk fel volt kötve, kezükben töltött karabély, ahogy megmozdultak, taréjos sarkantyújok pengett.

Sötét este - Elza már a diványon elaludt - Torgau grófot kutyaugatás verte fel s hallotta, ahogy egy hintó az udvarra befordult.

A két huszár nem mozdult az ablak alól, karabélyuk csöve fénylett. Csöndesen beszélgettek, de beszédük fonala hirtelen megszakadt, a mint a mindenható főbiró négy lovas hintója megérkezett.

Emberek siettek elő istállólámpással. Az öreg dajka lesegitette a ház asszonyát. Szirmai pedig még azon frissében elmondott mindent Görömbölyi uramnak, a baranyavári járás főbirájának.

A férfiak latinul társalogtak. A gróf tisztán hallotta, hogy a főbiró hangos szitokban tört ki és sietve jöttek az ő szobájához.

Az ajtót kivülről kulcscsal felnyitották, s a küszöböt Szirmaitól kisérve, kövér, alacsony, magyar ruhás és sarkantyus csizmás öreg úr lépte át.

Azon kezdte, hogy az alvó Elzát meglátva, a háborgatásért latinul halkan bocsánatot kért. Azután végignézte a grófot tetőtől-talpig, lábujjhegyen kiment és csöndesen behuzta maga után az ajtót.

A gróf, aki jól tudott latinul, minden szavát megértette a két ember társalgásának. Ez a konyhalatinsággal folytatott beszélgetés őt csodálkozással tölté el. Mert arra, amit hallott, nem volt elkészülve.

- Gyanusabbak a menykőt. A leány szép, fiatal, mint az én Böském. Ugy alszik, mint a tej. Ami azt mutatja, hogy jó a lelkiismerete. A férfi pedig tetőtől-talpig ur. Magunkfajták, én mondom magának, domine spectabilis.

- Hát aztán? Talán nekem is utlevélre volna szükségem, ha külföldre utaznám? Utazik az ördög, sehol se olyan jó mint itthon; de teszem föl, ha külföldre kerülnék mégis.

- Már mint engem? Minek volna akkor az ármálisom? Mért volnék nemes ember? Azt szeretném én látni.

- A kanczellária elrendelte, hogy ezekben a zavaros időkben csak olyan utlevéllel utazhatnak országunkban, amelyet ő láttamozott.

- Parancsol a kanczellária a kapufélfának, de nem nekem. Kihirdette-e, magáévá tette-e a kanczellária bölcs rendeletét a viczispán? Az a főkérdés.

- Az már más. Ámbár fentartom abbeli véleményemet, hogy ez az utlevél, uri emberrel szemben merő szekatura. Ha a vármegye mégis kihirdette, annál rosszabb.

- Nem tartom annak, bátyám. Az ember nem bocsáthat be mindenkit a portájára. Főkép a mai felfordult világban, mikor a francziák nagy kalandora a mi királyunk birtokára, koronájára vágyik, talán életére tör.

- Majd elvégzik ők azt maguk között. Sohasem láttam még, hogy két császár megette volna egymást... De nem arról van itt szó, amice, hanem ennek a jámbor idegennek az utleveléről. Azt mondja öcsém: hogy nincs utlevele. Jól van. Ez azt teszi, hogy mig meg nem szerzi, nem utazhat tovább. De azt nem teszi, hogy tolvajok, rablók módjára le kell fülelni.

- Csakhogy gyanus nép ez, uram bátyám. Sok a bűnjel. Sok és érdekes. Ki tudja, micsoda nagy veszedelemtől mentjük meg ő felségét, ha három hétig hüvösön tartjuk?

- Mentse meg ő felségét a rendőrminisztere. A vármegye nem arra való. Csak arra, hogy tartsa fenn a belső rendet, hajtsa be az adót, szedjen katonát, s védje meg a trónt és az országot külső ellenség támadása ellen... Maga tulbuzgó, öcsém. Az idegenek nem maradhatnak tovább fogságban. Én eleresztem őket.

- Semmi de. Itt én parancsolok. Hová gondol, domine spectabilis, egy rongyos utlevélért nem zárhatunk le kifogástalan uri embereket!

- Hallgassa meg, hogy parancsolom. A két huszárt azonnal küldje el. Mondja meg az idegen urnak, hogy szabad, mint a madár. Vadászhatik és bogarászhatik tetszése szerint, de szavát kell adnia, hogy mig utlevele meg nem érkezik, ezen a környéken marad. Minthogy pedig ma már későn van és igy fogadóba nem mehetnek, kérje meg őt nevemben, tisztelje meg szerény hajlékomat. Maradjon itt egy kis barátságos vacsorára. Olyan pelyhes ágyat én is tudok neki s a hugának adni, mint a milyenre a fogadóban szert tenne. Gyurka! Misi!

A két őrálló huszár sarkantyuját összeütve egyenesen megállott a főbiró előtt.

Mikor Elza grófnő egészséges álmából reggel fölébredt, takaros szobalány állott az ágyánál. A leány németül kivánt neki jóreggelt.

- De még mennyien! Toronyirányban Bécsig mindenütt el lehet jutni német szóval.

- Nem biz azok. A learatott buzát ma hordják be a mezőről, az egyiknek ott van dolga. A másikat stafétának küldte el a tekintetes ur a gróf ur leveleivel.

- Különben miért ne volnál ügyes? Bizonyára te fésülöd és öltözteted a nagyságos asszonyt.

- Nem a. A tekintetes asszony maga fésülködik. Senkinek sem engedne a hajához nyulni.

Mikor Elza grófnő felöltözködött, Görömbölyiné bekopogtatott az ajtón.

Szép barna asszony volt, patyolat ingváll, aranycsipkés főkötő volt rajta.

- Nem baj az, szentem. Nagy utról jött, eltörődött. A bátyja ura már hajnalban nyakába akasztotta a puskát. Valami sasokat szeretne meglőni. Ha ugyan alant kapja őket. Hanem az a kérdés: éhes-e? Mit ennék?

- Nem szeretném a házi szokást fölforgatni. Meg azután fogoly is volnék az esküdt ur jóvoltából.

- Szirmait gondolja? Müvelt, jó fiu pedig. Amig a főispánnal a mágnás urfiak haza nem szállingóznak, már csak az ő társaságával kell beérnie, lelkem... Ami pedig a reggelit illeti, kávéval, tejjel, sonkával, friss vajjal, lépes mézzel, tojással szolgálhatok. Van egy köcsög aludttejem is. Egyebem nincs, falun az ember avval éri be, ami épen a ház körül akad.

- Tejet iszom, ha megengedi. Édes tejet, ahogy kifejték... Képzelje, tegnap az az ur még a fehérnemüs ládámat is ki akarta kutatni. Lehet, hogy azt hitte, egy ezred franczia vértest rejtegetek lovastól a csipkéim között...

A főbiróné kifordult az ajtón, hogy maga hozza el Elzának, a mit kért. Félutból még visszaszólott.

- Tepertős pogácsám is van, galambom, majd elfelejtettem. Ámbár azt talán nem is ismerik arra maguk felé...

Reggeli után Elza megnézte a baromfiudvart s a tehénistállót. Tizenöt-husz tehén volt a jászolokhoz bekötve. Hosszuszarvu, fehér tehenek, aminőket ő otthon nem látott. Kérdezte, mit csinálnak a sok tejjel?

Csodálkozva hallotta, hogy csak néhány tehenet fejnek házi használatra. Mert a fősulyt arra fektetik, hogy vágómarhát tenyészszenek.

A praktikus kis német komtesz rögtön kiszámitotta, hogy a tejnek e semmibevevésével sok ezer forint esik ki évenkint a magyar gazda zsebéből.

Mikor már betelt az udvar és a belső gazdaság nézésével, lement a több holdas kertnek árnyékos részébe, ahol a végtelen hosszu veteményágyak, a paradicsommal beszegett ugorka és dinnyeföldek már véget értek. Hogy ily nagy kertben melegházat nem látott, csak egyszerü szőlővel befuttatott filagoriát s lángoló szinű verbénákkal körülültetett méhest, az meglepte nagyon. Meglepte az is, hogy a gyümölcsfák megrakott ágát senki sem támasztotta meg, s hogy bizony egyik-másik gally letört a bő gyümölcsáldás sulyától.

A teljesen érett vagy széltől levert kajszinbaraczkok ellepték a fa alját. Minden reggel kiválogattak egy kosárral, a többi ott romlott, ott aszott össze, darazsak és aranyos szárnyu dongók kedves zsákmányául.

A hosszu dinnyetáblákat sokáig nézte. Náluk ritka csemege számba megy, itt ezer számra sütkérezett a napon.

Ebédig megirt egy levelet az anyjának, azután eljött érte a főbiróné, hogy bemutassa a tanti-nak.

A tanti félig lebocsátott redőnyök mögött, hüvös, homályos szobában ült s olvasott. Magas, sovány, okos arczu hölgy volt. Valami távoli atyafia a főbirónénak, a ki harmincz év előtt eljött a hugához látogatóba s nem is ment el soha többé. Ott ragadt örökös vendégnek.

A dologban az volt jellemző, hogy sem ő nem vette észre, mily régen vendég ő már itt, sem a háziak nem érezték.

A lefolyt harmincz esztendő minden perczében ugy bántak vele, mint kedves vendéggel, aki nehány napra jött látogatóba, s aki, talán már holnap, jó emlékkel távozik el a rokonai házából.

Nem hogy megunták vagy megszokták volna, de harmincz év óta mindig megkérdezték, ételben, italban, szórakozásban mit kivánna?

Ispánja, a ki a birtokát kezelte, félévenként megküldte a birtok jövedelmét, amit a tanti részben ruházatra, könyvekre, apró ajándékokra költött el, részben gondosan elzárt a fiókjába.

A tanti mindig jól és európaiasan öltözködött. Eleinte nehezen szokták meg a középnemesség hölgyei, akik magyar viseletben jártak. De később beletörődtek. S mert a tanti négy idegen nyelvet beszélt, s minden jobb franczia regényt meghozatott és elolvasott, belenyugodtak, hogy ha máskép is öltözködik, de többet is tud náluk.

A főbiróné harmincz év óta sohasem mulasztotta megkérdezni este a tantitól, hogy mi legyen holnap az ebéd? menjenek-e s kikhez menjenek látogatóba? befogasson-e, s melyik kocsiba fogasson be; a nagy családi hintóba vagy könnyü szekérbe-e?

Az asztalnál a legjobb falatokat rakták a tányérjára. A főbiró először neki töltött bort. Bárki volt náluk, az asztalfőhöz őt ültették. Ha valamit beszélt, figyelmesen és gyöngéden hallgatták meg, véleményének nem mondtak soha ellent. Szellemi fensőbbsége előtt meghajolt az egész háznép. Szóval ugy bántak vele, mint a himes tojással.

Ám a tanti is vendég gyanánt viselkedett, mintha nem harmincz éve élne köztük, s mintha tegnap este jött volna három napos látogatóba.

Ha nem kérdezték, semmi házi vagy családi dologba nem ütötte bele az orrát. Nem segitett a ház körül. Mindig szépen föl volt öltözve, meg volt fésülködve. A kisebb-nagyobb családi pörpatvarokban pártatlanságot tanusitott. De a mivel vendég mivoltját állandóan jelezte, az az volt, hogy kocsiját a melyen jött, beállittatta a kocsiszinbe, lovait kifogatta, kocsisát elhelyezte, s nem küldte vissza őket soha birtokára, bár az ispán nem egyszer sürgette.

A lovak megvénültek, el is költöztek az árnyékvilágból, kocsisa elhizott és megöregedett; de azért ő ugy vette, hogy fogata vele van, s hogy bármely pillanatban felülhet reá, haza mehet rajta, ha harmincz év óta tartó látogatásának vége szakad.

A tanti szalmasárga, empire szabásu ruhában volt. Gondosan megfésült hajában cseh granáttal kirakott fésü villogott.

Ahogy a főbiróné Elzát bemutatta, a tanti felállott ülőhelyéből s kifogástalan "knix"-el fogadta a kis grófné köszöntését.

Elza az első pillanatban észrevette, hogy nagyvilági nővel van dolga. Olyannal, aki lépést tart a korral. Pedig itt élve Magyarországon, az Isten háta megett, félreeső faluban, távol a czivilizáczió vérkeringésétől, patriarchális egyszerüségöket féltékenyen óvó nemesi családok környezetében, bizony itt lépést tartani a nyugot-európai hanggal, szokásokkal, divattal, erkölcsökkel, a legnehezebb feladatok közül való.

A tanti Napoleon-kultuszt üzött a legnagyobb mértékben. A monarchiában ez e kultusz különben is veszedelmesen elharapózott. Károly főherczegnél, a későbbi asperni győzőnél, nem kisebb ember állott a Napoleon-imádók élén. S bár a magyarok visszautasitották a franczia Caezár felhivását, s ezekben a nehéz napokban hűségesen megállottak a Habsburgok trónja mellett, azért nem egy elégedetlen magyar ember gondolt rokonszenves bámulattal a kis hadnagyra, a ki egy nagy és művelt nemzetnek császára tudott lenni, s a ki ugy hajtotta maga előtt a fehér kabátos osztrák császári hadakat, mintha Rákóczy lelke szállott volna belé.

A tanti a beszélgetést a politikára terelte. Napoleonra, kápráztató udvartartására, Jozefine császárné őrült pazarlására, a fiatal orosz czárra, a ki - mint ő, a tanti - rajong Napoleonért.

- Hogy mi francziák vagyunk. Ellenkezőleg. Mi oly ország fiai vagyunk, a melyet a korzikai leigázott. Hadserege most is városainkban tanyázik, s a Rajnánál gyülekezik. Ha egy csepp franczia vér volna bennem, kiontanám.

Szikrázó szemekkel, kigyúlt arczczal beszélt. A tanti előrehajolva figyelemmel hallgatta.

- A világért sem akarom érzelmeit sérteni, komtesz. De nekem a korzikai gyöngém. Pedig nagy jellembeli hibái vannak. Tudom, hogy kegyetlen, önző, gyanakvó, indulatos, hogy nem bizik saját nejében sem, s a császári hálószobát kémekkel veszi körül. Hanem, lássa, félelmetes akaraterő van benne. S mert ez van bennem a legkevesebb, azért bámulom e tulajdonságáért leginkább... Ám hagyjuk Napoleont. Hogy szánta ily nagy utra magát, komtesz? Mert ez a mi hazánk vad ország.

Szidon tanti arcza felderült. Napoleon után Szirmai volt a legnagyobb "gyöngéje".

- Hiába gunyolódik: vannak. Egy kis szerencsével ő is magasra fog emelkedni.

- Csak az emelkedhetik, a ki lent van. Ő tehát, - hogy udvarias legyek - még a völgyben időzik. Aztán mi az a "magas" Magyarországban? Remélhetőleg, nem a császárság.

- Ha régóta ismernék egymást, azt mondanám, hogy érdekes embernek tartja, azért oly "pikirt" vele szemben. Igy azt mondom, hogy hivatali buzgalmát nem tudja neki megbocsátani...

Délre a gróf megjött. Szerencsével vadászott, három sast sikerült leteritenie! Nem győzte dicsérni Szirmait, hogy mily ügyes, kedves vadászpajtás.

Az ebédnél a maga teljességében nyilatkozott meg egy jómódu magyar háztartás gazdagon bugyogó fényüzése. Nemcsak a nehéz ezüst s arany tálakban, renaissance stilü kupákban és boros poharakban, roppant hűtőkben s a főbiróné és a tanti antik ékszereiben, de a nemes, drága borokban s az ételek sokaságában is.

Ebéd alatt öt vidéki ur jött s Elzát meglepte, mikor megmagyarázták neki, hogy a magyar háztartás állandóan vendégekre van számitva. Hogy tiz-tizenkét vendégnek váratlan megérkezése sohasem hozza zavarba a háziasszonyt; hogy jóravaló magyar házba, délelőtti tiz órától kezdve a nap bármely órájában szivesen látják az idegent. S hogy végül egy álló esztendeig utazhat valaki az országban; járhat kocsistul, lovastul mindenfelé a nélkül, hogy borravalókon kivül, egyéb költsége volna.

Szirmai csak vizet ivott. Egész ebéd alatt hallgatagon ült, Elzához a közeledést meg sem kisérlette. Ezért persze a háziur vidám kötekedésének czéltáblája lőn. Ha már magyar ember létére bort nem iszik - ajánlá neki a főbiró - akkor mindjárt a képét is simára leborotváltathatja.

Az asszonyok védelmükbe vették a hallgatag ifjut. Ám rokonszenvük lángjánál nem engedett fel Elza grófnő ellenséges hidegsége. Amit különben az esküdt szépen eleresztett a füle mellett.

Ebéd után a fekete kávét a tornáczon szolgálták föl. Az urak pipára gyujtottak, sőt közülök az öregebbek - köztük maga a ház gazdája - illő bocsánatkérések között, levetették a zsinóros dolmányt, s pitykés lajbiban, egy ingujjban hűsöltek, meghányva-vetve a megye és az ország dolgát.

Szirmai észrevétlenül eltünt. A tanti azt mondta, a viczispán elé kocsizott, a ki a megyei közgyülésre utazik, s egy napot itt tölt el a főbiró házában.

Ha Elza nem tudta, mi az a viczispán, délután négy órakor személyesen meggyőződhetett róla.

A nagy hőség elálmositotta, bement szobájába, hogy lepihenjen. Alig szunyadt el a besötétitett szobában, a honnét a szobaleány gondosan kirekesztett minden szunyogot, mikor nagy ostorpattogás verte föl álmából.

Az ablakhoz szaladt s néhány ujjnyira kinyitotta a fatáblát. Kényelmes régi módi utazókocsi elé hat szénfekete ló volt fogva. A kocsis mellett a bakon huszár ült, s a kocsi előtt s a kocsi megett négy-négy zöld hajdu lovagolt. Bent a kocsiban, sastollas fekete süvegben, fekete selyem könnyü dolmányban, kardosan, javakorbeli ur ült, mellette Szirmai, oly tisztelettel szólva vele, mintha fejedelemmel beszélne.

Nemsokára azután, hogy a viczispán megjött, megkérték Torgau grófot, a ki a délelőtt meglőtt sasokat preparálta, jelenjék meg a megye urának szine előtt.

A viczispán a verandán ült, komlónak és vadszőlőnek árnyékában. Kardját lecsatolta, sastollas süvegét az asztalra dobta. A főbiró hosszuszáru csibukot hozott neki, ugy füstölt nemsokára, mint valamelyik drezdai gyárkémény.

- Örülök, hogy megismerkedtünk. Bocsásson meg, gróf ur, hogy a megyei közigazgatásnak, mint a sündisznónak, ezuttal a töviseit ismerte meg. Biztositom, hogy nincs a világon az a kanczellária, a melyiknek a kedvéért elkövettük volna méltóságodon ezt a méltatlanságot, ha nem a vármegye esküdtje tartóztatja fel. De őt, Szirmai öcsémet, nem hagyhatjuk cserben, a hivatali tekintély sérelme nélkül... A főispán különben nemsokára megérkezik, s arra kéri általam méltóságodat, legyen vendége, mig az utlevele meg nem érkezik. Azt pedig ne gondolja méltóságod semmiképen, hogy rendőrállam vagyunk. Nagyon szégyenleném, ha ily rossz véleménynyel volna rólunk, ahogy az öcsém is restelli bizonyára, hogy fent akarta tartani a rendet a szabadság rovására.

Hüvelykujjával Szirmai felé bökött, a ki elhalványodva hallgatta eljárásának e nyilvános elitélését. De nem szólott egy szót se. Ugy tett, mint a hogy zuhogó esőben az alföldi pásztorok tesznek. Szemére huzott süveggel várta, mig magától eláll az eső.

Hanem bizony a kedélyes atyai szidalmak zápora sok idő mulva állott el. A fiatal esküdt bőrig átázott tőle.

Torgau gróf és a huga jól töltötték az időt Baranyaváron. A magyar birtokosság mindent elkövetett, hogy kedvükben járjon.

Elzának nagyon tetszett a daliás magyar viselet. A könnyü, szines selyemből készült dolmány, a sastollas föveg, a sarkantyus csizma, a mely táncz közben oly gyönyörüen kiverte a taktust, s az asszonyok ingválla, csipkés főkötője, antik ékszerei.

Mindebben volt valami szokatlan, a mindennapi élettől elütő. Mintha történeti szinmüvet nézne végig a drezdai szinpadon. Csupa lovagok és királynék jártak-keltek körülötte a kis magyar város társadalmi életében.

Szirmainak nagyon jól állott a magyar viselet. Szabályos arczu, kék szemü, gesztenyeszin haju, huszonkétéves fiatal ur volt, mikor Elzával megismerkedett. Modorában sok volt a finom és előkelő vonás; sokat tudott, még mindig sokat tanult. Komoly volt, de nem zárkozott. Beszéde rövid és világos; minden elmélettől irtózott. Gyakorlati, józan eszejárását a sok olvasmány nem volt képes megrontani. A legtetszetősebb elmélet sem tévesztette meg. Sőt, ismerve honfitársainak nagy ellenszenvét a tudomány és a tudósok iránt, nagy olvasottságát, ha csak tehette, gondosan eltitkolta.

A vármegyénél rokonszenvvel, de egyszersmind éber gyanakvással kisérték a fiatal esküdt minden lépését. Szirmai viselkedése zavarba is hozta nem egyszer barátait és ellenségeit egyaránt. Ahol a kormányzati tekintélyről volt szó, ott nem ismert megalkuvást.

Minthogy pedig a hatalom háromszáz év óta egyebet se cselekedett annál, mint hogy magát gyülöletessé tette, s maga iránt a szivekben kiirthatatlan ellenszenvet ébresztett: Szirmai ebbeli nézetei népszerütlenek voltak.

Viszont más kérdésekben, a melyek a magyarnak nyelvét, nemzeti mivoltát, faji érvényesülését, históriai küldetését illették, - ezekben Szirmai vad magyar volt a szó legteljesebb, legnemesebb értelmében. Ilyenkor társaságban vagy a megyeház termeiben nyugodt és tartózkodó lényének jégkérge alól belső lángok löveltek elő, mint mikor a tüzhányó tüzes örvénye egy pillanatra feltárul.

Lelkének e vulkánikus kitörései, a melyeket jól el tudott rejteni tartózkodó, hüvös modora alá, a legérdekesebb jelenséggé tették a megye politikájában. Kiszámithatatlansága köztudomássá vált, pedig ő mindig hü maradt magához, a közönség hangulata, kedve vagy ellenszenve változott csak körülötte.

Elza grófnő gyermekleány volt, de már meg volt benne a nagyvilági nőnek éles ösztöne, világos látása. Érdekelte őt e büszke férfilélek s mert a kisvárosi élet egyformaságában egymásra voltak utalva, mint ugyanazon lakatlan szigetre kidobott emberek, megszokta társaságát, bár bizalmasan az ő "rabtartó"-jának nevezte s bár kiváncsisággal várta a főispánt, jobban mondva a vele jövő magyar mágnástársaság megérkezését.

Elza grófnő bizony Szirmaira volt utalva: bár egy másik ifju óriás is lézengett körülötte: Pető Pál, tiszteletbeli szolgabiró.

Már külsőre is elütöttek egymástól. Zömök, izmos termetü volt Pető, Szirmai nyulánk, karcsu, magas.

Az egyik hivatalnok fia volt, s kisded anyai birtokán kivül nem volt egyebe. Pető atyja gazdag középnemes, atyafiságban s rokonságban a megye minden valamire való uri családjával.

Pető nagy eszü, éles nyelvü s tüzes, veszedelmes szónok. Szirmaival ellentétben, mindig a központi hatalom gyöngitésére törekedett, s mert Szirmainak a mágnásvilággal összeköttetései voltak, Pető a demokratikus törekvéseknek állott szolgálatában.

Az ő demokrácziája természetesen elméleti volt. A franczia bölcselők irata és maga a franczia forradalom, erős bor módjára, a fejébe szállott. De világért sem nyult volna a magyar nemesség középkori intézményéhez. Robot, dézsma, tized, a jobbágyság röghöz kötöttsége mindez nebántsd virág volt az ő szemében, s valóságos paradicsomi állapot. Mikor ő demokracziáról beszélt, nem a népre gondolt, csak a középnemességre, az arisztokrácziával való vonatkozásában.

Annyi bizonyos, hogy oly társaságban élve, a mely gyülölte a központi hatalmat, s mely szigoruan ragaszkodott a nemesi kiváltságok minden betüjéhez: kedvező helyzete volt Szirmaival szemben.

A hogy Pető észrevette Elza és Szirmai gyakori együttlétét, ő is utána vetette magát a leánynak. S mintha a társaság maga akarná finom szálakkal összekötni a fiatalokat, ebédnél és vacsoránál Petőt mindig Elza mellé ültették.

Szirmai ilyenkor csöndesen ült helyén, szomszédaival halkan társalgott s ugy tett, mintha nem venné észre, mily jól mulat a komtesz Pető eszének felséges játékában.

Elza hamar észre vette a két ifju elütő természetét. S bár a Pető egyéniségének eredetisége meglepte és érdekelte, semmi kedve nem volt rossz kedvét türni. Ilyenkor Szirmaival törődött többet, a ki a nagy világi élet azon alaptörvényét, hogy társaságban ne okozzunk senkinek kellemetlenséget, egyetlen egyszer: az utlevél-ügyben szegte meg, de akit ezért már eléggé megbüntetett.

Hogy Magyarországban sokat esznek, isznak az emberek, s hogy a napnak jelentékeny része ezzel telik el, Torgau gróf ezt a megfigyelést följegyezte uti naplójába.

Nem hiába hogy tejjel-mézzel folyó tartománynak tartották az idegenek, de örökös is volt az eszem-iszom szép Magyarországban. Pedig hát ez nem ősi, nomád tulajdonság. Minden vad nép egyszerüen él. A czivilizáczió a dőzsölésnél kezdődik. Attól az időtől fogva, mikor eleink nyereg alatt puhitott nyers hust ettek, addig az időig, mikor az asztal tizenöt-husz fogásból álló lukullusi lakomák terhe alatt görnyedezett: nagy haladást tettek a magyarok az inyenczség terén.

Hogy sokat esznek a magyar urak, s hogy asztaluknál sokat kell enni másoknak is, végre is ez nem érdem s nem boszorkányság. De az a szivből jövő vendégszeretet, a mivel az idegent elhalmozták, még a végtelenségbe nyuló dinom-dánomokat is elviselhetővé tette.

Torgau gróf különben evésben-ivásban derekasan megfelelt a hozzája füzött várakozásoknak. S mert a tüzes, piros paprikát megszerette, s mert jókat ivott az ezüst kupákból, egy kis ellustuláson és elhizáson kivül nem is lett más baja a magyar konyhától.

Elza grófné ellenben már félt az ebédektől. Félt a tüzön piritott fiatal kukoriczától is, - a magyar asztal e csemegéjétől - de alig várta, hogy duskálkodhassék a vérbélü görögdinnyében, a mely éretten sütkérezett a napsütött homokon.

A főbiró sokszor vitte el kocsizni a vármegye foglyait. Vagy pedig gyalog kisétált a gróffal a város végén levő szőlőkertjébe, Horácius verseit olvasgatva, meg-megállva és vitatkozva utközben a jegenyefák vékony árnyékában.

A gróf szentül meg volt győződve, hogy Görömbölyiben valami tudós professor lappang. Csak akkor józanodott ki ebbeli hitéből, mikor a főbiró, valami makranczos, házsártos legényeket lekapatott a tiz körmükről, és a deresen huszonötöt veretett reájuk mogyorófa pálczával, emlékezetnek okáért. Ebben a cselekedetében már meglátszottak a magyar főszolgabirónak oroszlánkörmei.

A fiatalság is sokat járt ki a szabadba. Öt és hat óra között, mikor már nem volt oly nagy tüze a napnak, de annál inkább fölkerekedett a szunyogok légiója, Elza, Böske, Szirmai, Pető, valami szép helyet keresett ki a baranyavári határban. Hol a malomnál, hol a szőlők alatt, a nagy diófa árnyékában, hol az ugynevezett szarvas kútjánál telepedtek meg. A velük jött két szál hajdu lerakodott, letették a füre a nagy ételes kosarakat. Rántott csibe, aludttej, foszlós fehér kalács került ki belőlük. A kulacsban hozott pécsi bort behűtötték jéghideg forrásvizekben.

Nemsokára mások is jöttek. Fiatal hölgyek és urak, mamák és gardedámok. Még az erdő is megérezte hogy fiatal leányok futkosnak benne. Szines ruháiktól, ingerlő kaczagásuktól, ruganyos, könnyü járásuktól megelevenedett minden.

A leányok karonfogva sétálgattak, szaladoztak, "kint a farkas, bent a bárány"-t játszottak, hintáztak. Ha elfáradtak, a mult szüretkor kint felejtett rőzsekötegre telepedtek le.

Igy töltöttek el néhány órát a szabadban, ártatlan örömök között. Alkonyatkor azután haza felé indultak.

Tehenek, lovak, sertések és birkanyájak lepték el az utakat, nagy porfelleget támasztva, mintha franczia vértesek közelednének.

Keskeny mezei utakon, nagy kerülőket téve, ballagott haza ilyenkor az uri társaság.

Egyik délután sokáig elidőztek a káptalani erdők szélében. Már este volt, mikor haza készülődtek.

- Nagyon kedves babona ez, nénémasszony. Csak azt nem tudom, szelet jelent-e az, mikor a leányok elpirulnak?

- Inkább harmatos éjszakát... Tudja Elza kisasszony - szólt halkabban, a leányhoz hajolva, - hogy maga ma nagyon elpirult?

- Nem is én, mert lássa, én nem tudtam soha elpirulni. Még gyermekkoromban sem. Olyan voltam mindig, mint a jégverett gyümölcs: kivül-belül kemény... De nézze a másikat.

- Ej, tudja azt maga ugyis. Olyan, mint valami kisasszony - a másik. Talán még el is szégyenli magát, ha jöttére - mint az előbb - a szép leányok elpirulnak... Hát kérem, mondja meg őszintén, mi tetszik magának rajta?

- Hogy tudja, hogy Szirmai tetszik nekem? Ah, uram, mit képzel ön? Nem megy az nálunk olyan könnyen.

- Önöknél! Ez ugy-e azt teszi, hogy az arisztokrata kisasszonyoknál? Pedig, grófnő, ez nagy önámitás. Önöknél is épen olyan könnyen megy, mint a szürke polgári osztály leányainál. Minden fa kivirágzik, ha megjön az ideje. A cseresznyefa ép ugy, mint az almafa.

Elza oda adta a szónokló Petőnek a lecsukott napernyőjét és a skót köpenyegét.

- Fogja kérem... A maga hasonlata sántit. Illetőleg nekem ad igazat. Mert nem azt mondtam én, hogy nem minden fa virágzik ki. Csak azt mondtam, s ezt fentartom most is, hogy egyik hamarább és könnyebben virágzik ki mint a másik...

- Igaza van. A nyári baraczk korábban érik meg, mint a szőlő. A téli alma pedig soha sem érik meg a fáján, hanem - mint egyik-másik szerencsés házasságnál történik, - az almárium tetején, a háznak melegében... De ne kalandozzunk el messze a beszédtárgyunktól. Az a Szirmai szerencsés ficzkó.

- Miért volna szerencsésebb önnél? Lássa, ő még sohasem vitte a köpenyegemet s a napernyőmet.

Petőt a megyei körökben Dantonnak hivták. Mert az utóbbi években szeretett a franczia forradalom elveivel kaczérkodni.

Hogy őt bizalmasan Dantonnak hivják, ezt a komtesz csak egy embertől tudhatta meg: Szirmaitól. Attól az embertől, akit mindenütt utjában talált, a politikában ép ugy, mint a szerelemben.

A hold vékony sarlója feljött. Pető kinyujtott karral fiatal erdőre mutatott. A hold fényében világosan meglátszott, hogy ezüstlevelü nyárfaerdő. A fák törzse fehér volt, bolyhos koronájuk gyöngéd és kedves, mintha csupa boglyos leányfej volna.

- Azt, hogy gyönyörü. Az ezüst nyárfánál nincs szebb fa a világon. Hát még igy, holdfényben, nyáron ha egy poétikus Danton lépked az oldalunkon...

Pető hangja keménynyé, érdessé vált. Ugy megszoritotta a komtesz napernyőjét, hogy csontnyele ketté tört.

- Nem arra akartam figyelmeztetni, egészen másra. Nézze jól meg, mily görbén nőttek az ezüstös fák. Mit gondol, miért? Mert oly helyen vannak, ahol szelek és viharok járnak. Nem jó a viharnak utjába állani, higyje meg, grófnő. Nem tanácslom sem önnek, sem barátjának... Az eltörött napernyője helyett pedig három nap alatt másikat hozok Bécsből. Magam hozom el lóháton, az önök utlevelével együtt... De már hazaértünk. Nyugodalmas jóéjszakát kivánok... Csókolom a kezét, nénémasszony...

A selyem köpenyeget Elzának nyakába akasztva, magával vitte az eltört napernyő darabjait. A komtesz gondolkozva nézett utána... Azután könnyedén vállat vont és Böskét szólitotta.

- Ma nem fekszünk le korán, ugy-e Böske? A holdvilágnak nagy hatása van reám. Legjobban szeretnék ilyenkor házfedeleken s kémények kürtőjén mászkálni, mint valami ábrándos macska... Jó dolog lehet az oly közel lenni a holdhoz... Mondd csak, Böske, tetszik neked ez a Danton?

Mikor azt mondta "ennyit", két ujjával fittyet hányt. Elza fakgatta, micsoda szabadkőmüves jel az, a mit a két ujjával csinált. S mikor megtudta, hogy az a valakivel való nemtörődésnek a kifejezése, ő is fittyet hányt a távozó Pető után.

A holdfényes éjszakában még sokáig látszott zömök alakja. Végre eltünt. Mert minden eltünik a világon. Csodálatos, még a Pető Pál - árnyéka is.

A főispán, - mint minden három évben egyszer - julius 8-án megérkezett a megyébe. Kastélya, birtoka volt Baranyaváron; de mert sokfelé voltak uradalmai, s mert ha Baranyaváron lakik, nagyon kezeügyébe esett volna a vármegyének: a baranyavári kastély száznál több ablakszeme nem nyilt ki teljes három esztendeig. Minden három évben fölébredt egyszer lomha szendergéséből a kastély, s száz kivilágitott ablakszemével kaczéran, hivogatólag pillantott le Baranyavárra.

Niczky gróf csak olyan főispán volt, mint a többi. Se nem jobb, se nem rosszabb a Deákné vásznánál. A főispánságot méltóságnak nézte. Olyanformának, mint őseiről reámaradt diszkardját, s törökművü, zománczos kardkötőjét. Ez is, az is arra volt jó, hogy minden esztendőben fölvegye egyszer-kétszer s parádézzon benne.

A tisztujitásokat Niczky gróf rendesen olyan időre tüzte ki, mikor vadászatnak ideje volt. Amikor tehát a szépet összeköthette a hasznossal.

A tisztujitószék napjai egyszersmind pompás vadásznapok voltak. S hogy az alatt a néhány nap alatt, a mit a főispán minden három évben a megyeháznál eltöltött, közügyekkel édeskeveset törődött, s kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a hozzáérkező kormányrendeleteknek érvényt szerezzen, arról ő méltósága igazán nem tehetett. Nem a kötelességérzete volt kicsiny, csak a vadászszenvedélye volt nagy. S mindenesetre enyhitő körülményül szolgált, hogy nagyszerü erdőségei voltak, tele őzbakkal és vaddisznóval.

Különben is Magyarország rendi-alkotmánya nem is türte volna az erélyes és munkás főispánokat. Szépen kikérték volna a tekintetes vármegyék, hogy a közigazgatás vitelébe a főispánok is beleszóljanak, olyan urak, a kiket a király nevezett ki, s nem a vármegye választott. Minthogy pedig természeti törvény, hogy minden testrész elsatnyul, a melyet soha sem használunk; a főispánság is elsatnyult bizony idővel s üres méltósággá vált. Munkára képtelen balkézzé vált.

Torgau grófnak mindjárt megérkeztekor üzente a főispán, hogy szivesen látja. A gróf fel is hajtatott rögtön a kastélyhoz.

A főispán nyulánk, sovány, simára borotvált képü, nagyon elegáns ur volt. A haja veres, mint valami angol lordnak.

Mint ugyanazon társaságbeliek, rögtön tegezték egymást. A főispán üléssel kinálta meg vendégét, de egy árva szót sem beszélt az útlevél-históriáról, se Torgau grófnak, ezzel összefüggésben levő magán dolgairól. A vadászatra tért át, s csak azt kérdezte meg, hová küldjön a gróf holmiáért.

- Köszönöm, hanem nem akarnálak terhelni. Egészen jól vagyok a főbirónál.

- Szép tőled, hogy beletörődtél a helyzetbe, de végre is ugy gondolom, a komtesznek elég volt az önsanyargatásból. Csak nem akarod velem elhitetni, hogy egy magyar táblabiró házánál minden kényelmetek megvan? Még - fájdalom - nálam sem kapod meg mindazt, a mihez egy sokkal müveltebb országban élve, hozzászoktatok. Hát még a jó főbirónál! Ne vedd rossz néven, hogy mikor veled az a kalamitás történt, mindjárt nem ajánlottam fel tartózkodásul a kastélyomat. De nem volt drezdai módra berendezett lakosztályom. S a komteszt meg akartam vele lepni.

Torgau meg volt lepetve attól, a mit látott. A magyar főur, mikor neki a német gróf esetét megirták, figyelmesen nézte a "Hof-kalender"-t. Kiböngészte belőle, hol van a Torgau grófok ősi fészke. Levelet irt a drezdai osztrák követségi tanácsosnak, a ki unokaöcscse volt s ez (a kastélyban maradt öreg kulcsár utmutatása szerint), apróra megirta neki a Torgau gróf és az Elza komtesz nehány otthoni szobájának teljes berendezését.

Mikor a gróf ilyen messze, idegen földre, látta varázsolva a maga otthonát, nagyon meg volt hatva. Melegen megszoritotta a főispán kezét s áradozó szavakkal köszönte meg gavalléros figyelmét.

- Na tudod, ilyen figyelemre csak magyar mágnás képes. A hugomnak bolond nagy öröme lesz. Csak egytől félek. Ha szobáit viszontlátja, elfogja a honvágy. Pedig azt nem szeretném. Még öt-hat hetet óhajtanék tölteni vadregényes országtokban.

- Ennyi kárpótlással csak tartoztam nektek azért a sok kellemetlenségért a mi az én vármegyémben ért titeket... Most menjünk a főbiróékhoz. Látogatást teszek a hugodnál és meghivom, foglalja el a szobáit még ma.

Elza nem hitt szemének, mikor Niczky grófot ugy mutatta be bátyja, mint a megye főispánját. A borotvált arczu, legujabb bécsi divat szerint öltözött, vereshaju elegáns ur élesen kivált a magyar ruhás, sarkantyus csizmás, kardos urak környezetéből.

Az is feltünt neki, hogy a magyar mágnás latinul beszélt a főbiróval, Szirmaival németül. A főbirónéval néhány magyar szót váltott, de töredezve, küzdve a nyelvvel, idegen kiejtéssel.

Hanem mindezt elfeledtette vele az ő kedves leányszobájának váratlan viszontlátása.

- Ön nagy varázsló, mondá a főispánnak az ebédnél s ragyogó szemét rajta felejtette.

A falról az ősök képei tekintgettek le a kis társaságra. Tigriskaczagányos, bajuszos, marczona férfiak, hosszu hajuk fényes csigában a vállukat verte.

- Ezek. Van olyan is, a ki a vérpadon halt meg, nem egy közülök a csatatéren.

- Ki hinné el, hogy ön ezektől való? Közöttük s ön közt gróf, - hogy is mondjam csak, - nincs semmi átmenet. Nincs önnek olyan hires lova, a melyik e családi képek és az ön külseje közt tátongó mély szakadást átugraná!

Két ősére mutatott. Mind a kettő diszmagyarban volt lefestve, de arczuk simára volt borotválva és puderozott parókát viseltek.

- Ez itt az apám, az meg a nagybátyám. Ők Mária-Terézia korában éltek, de még magyarul valamivel jobban tudtak nálam.

A főispán elfordult az ősei arczképétől. Kinyitotta az erkélyre vezető ajtót, a honnan pompás kilátás nyilt az egész vidékre, s nevetve mondá:

- Engem is megláthat diszmagyarban a megyei gyüléseken. Egyébként a mi nemzeti ruhánk viseletre nagyon alkalmatlan. Ugy hogy az inquiziczió kinzó eszközei között a spanyol csizma mellett, a magyar nadrág s a prémes magyar mente jogosan helyet foglalhatna...

Elza grófnő kiszaladt az erkélyre s a kőkorláton kikönyökölve, a szőlőktől körülfogott, lombtengerbe fulladó kisvárost nézte.

- Mintha nem tudná: a Szirmai. Hallottam, hogy jól eltöltötték az időt együtt. Az Ádi különben jó gyerek. Nekem igen jó vadászpajtásom. Azért nem irigylem a vadászszerencséjét.

A grófnő piros lett, mint a láng. Azután félrehuzva száját kurtán válaszolt.

Egy ideig még a vidéket nézte, azután hátat forditott a beszélgetésbe merült két férfinak, s a lovagtermen keresztül visszatért szobájába.

Előkereste naplóját és megfigyelésképen ezt irta bele: "A magyarok főuri osztálya német. A nemzeti ruhát még magukra öltik néhanapján, de magyarul már egy szót sem tudnak. Oly jelenség, a melyet a világ egyetlen népénél sem láttam. Egy dologban azonban hivek maradtak őseikhez: lúdtollal irnak. Ha ugyan egyáltalán irnak."

A főispán megérkezése haza csalta a megye főnemességét. Legtöbben Bécsből jöttek meg nyári tartózkodásra birtokaikra, magukkal hozva a császárváros divatját, szokását, izlését, irodalmi műveit, pletykáit, egész levegőjét.

Egymás között francziául vagy németül beszéltek. A nők inkább francziául, a férfiak szivesebben németül.

Most természetesen tele voltak a császárváros legfrissebb hireivel. Napoleonról beszéltek, a ki ellen Ausztria titokban fegyverkezik.

A mig Napoleon Spanyolországba vonul, hogy személyesen álljon élére hadainak, s tábornokainak vereségét diadallá változtassa, addig Ausztria csöndben elkészülhet és hátban támadhatja meg halálos ellenségét.

- El vágjuk Napoleont, - mondá a főispán - Francziaországtól. Hadd zuhanjon le és törje össze a csontjait.

A jó Niczky gróf tudnillik a Napoleon helyzetét ugy képzelte, mint oly emberét, a ki vékony kötélen a mélységbe ereszkedik. Csak a kötelet kell elvágni, hogy nyomorúltan elpusztuljon. Ahoz pedig nem kell egyéb, csak egy jó fehérvári bicska.

Szirmai nem látta rózsásnak a helyzetet. Korainak tartotta a Stadion háborus tervét. Ő attól félt, hogy - mint azt az erfurti találkozás is bizonyitja - Sándor czár barátsága és jóindulata Napoleonnal van. Minthogy pedig Németország le van verve, Ausztria egymaga nem szállhat szembe a század legnagyobb hadvezérével.

A készülő háboru mellett sok szó esett az ifju királynéról. A mágnásasszonyok, a kik a telet Bécsben töltötték, tele voltak a csodaszép, fiatal királyné magasztalásával. Azt mondták, hogy férjét az imádásig szereti; hogy szenvedélyes leveleket irogat a sokkalta korosabb Ferenczhez; hogy, udvari dámák szerint, leveleiben "liebster Schatz"-nak, "bester, gütiger Schatz"-nak nevezgeti felséges férjét.

Valóban, Mária Ludovica ebben az időben Bécsnek legnagyobb csodája volt. Odaadó szerelme férjéhez, megjelenésének bájossága, kedvessége a melylyel mindenkit behálózott, merészen szárnyaló szelleme, - a melytől, apró, nehéz röptü madarak módjára, - messze elmaradtak kortársainak gondolatai: mindennek hire, hatása úgy eltöltötte egész Bécset, mintha az ócska Burgban a boldog Ferencz ablakai alatt hársfák virágoznának.

Niczky azt is tudni vélte, hogy az ifju királynénak az államügyekre nagy befolyása van. Hogy Ferencz király, a kire még soha, egy minisztere sem volt hatással, maga is érzi lenyügöző erejét a felesége akaratának.

- Igen, igen, a háboru meglesz. Nem azért, mert Stadion akarja, hanem főleg azért, mert a királyné is mellette van s mert Napoleonnak a háboru soha sincs kedve ellen.

Hanem, - s ez az idegen grófnak feltünt, - ez a fényes társaság, csupa históriai nevek viselője, a háborut, Napoleont, a hadsereg alattomos készülődését és Stadion diplomácziai pókháló-szövését oly hirtelen abban hagyta, mint a hogy a félig hervadt rózsa kiesik a falusi leány hajából.

A külső politika, a nemzetközi események alakulása, idegen országok készülődése, mindaz, a mi független népek számvetésében örökösen szerepel, csak félig-meddig tudta lekötni érdeklődését Magyarország fiainak, a mely országnak hatalmi külpolitikájáról háromszáz esztendő óta a német gondoskodik...

De ha már Napoleonról folyt a terefere, valakinek eszébe jutottak a franczia foglyok. Egész kis telep volt már. Egyrészük apró hajó-mintákat faragott, mások madarakat tanitottak be nagy türelemmel. A betanitott madarak átrepültek a folyón s egy füttyentésre visszajöttek. Egyik-másik fogoly kottát másolt. A szemrevalóbbakat s műveltebbeket nyelvmesternek vagy tánczmesternek fogadták fel nemesi családok fiai és leányaihoz.

Nehány szál rokkant katona őrizte a fogolytelepet; a folyó partján épült szellős fabódékat. Egyiket-másikat elfogta az emésztő honvágy, azok megugrottak a nélkül, hogy valaki üldözte volna. A többi jól érezte magát. A hadviselésben elgyötört, sovány, fekete ficzkók kipihenték magukat istenigazában, s áldották a magyarok jószivüségét és vendégszeretetét.

A nap erősen sütött, Elza és a többi hölgy csipkés napernyők árnyékából leselkedett a franczia hadfiakra.

A főispán rájuk akart ijeszteni s azt ujságolta nekik, hogy Napoleont megverték. A bozontos, sötét haju katonák gyanakodva, hitetlenül hallgatták. Ravasz mosolyuk elárulta, hogy egy szót sem hisznek el belőle. Meglátszott egész valójukon, hogy Napoleont győzhetetlen nemzeti hősnek tartják.

A tréfa fejében aztán egy hordó bort gurittatott fel a pinczéből Niczky. Csapra ütötték s bádog poharukat lelkesedve a hölgyekre köszöntötték.

A folyó kanyarodását követve, Elza grófnő elmaradt a társaságtól. Nézte a napfényben ragyogó csendesen, csaknem észrevétlenül mozgó hullámokat.

Az élet is igy folyik le szakadatlanul. Nincs benne megállás sehol. A legkedvesebb óra is elsiet. Néha azt gondoljuk, megállitottuk az időt, oly észrevétlenül mozognak tovább hullámai. De akár napfényben csillog a folyó, akár reászáll a köd vagy az éjszaka sötétsége: minden hullám megy a maga utján tovább... Megy, megy és meg nem áll.

Napernyőjét lezárva, girbe-görbe füzfához támaszkodott. A folyó körül vad liliom nőtt és sás. Távolabb bozót huzódott, csalit, a mely tele volt éneklő madárral. Azon tul learatott buzaföldek és szőlőhegyek következtek.

Maga sem tudta miért, sóhajtott. Halk, elnyomott sóhajtás volt ez, a mely minden ok nélkül szakad fel a fiatal leányok szivéből...

Két férfinak is tetszik, ketten viaskodnak érte némán, s most egyik sincs közelében. Szirmai bátyjával fehér sasra les. Ide látszik puha vadászkalapja mindkettőnek. S a másik, a vad, szilaj, napernyőt akar hozni neki Bécsből. Nem nyomoruság az, hogy reá e pillanatban egyik sem gondol?

Az öreg füzfa bizonyára sokáig marasztalta, mert nem mozdult mellőle. Egyszer csak lódobogás ütötte meg fülét. Tompa zaj, mint mikor magas füben jár a ló.

Még ideje sem volt felnézni, mellette termett Pető. Nagy csontos lovon ült, a melyről szakadt a tajték. Ő maga le volt sülve, haja, bajusza mintha megőszült volna, tele volt hintve a hosszu ut porával.

Pető nem szállott le a lóról, kezét csipőjére téve férfias szépségének tudatában győzelmesen, kevélyen nézett rá, mint valami hadvezér.

- Meghoztam a napernyőjét. Az utlevelük is nálam van. Amivel tulajdonképen nagy ostobaságot követtem el, mert ha utlevelük rendbe jön, maga ugy elszáll innen, mintha madár volna.

Elza örvendezve nyujtotta felé mind a két kezét. Későn vette észre, hogy vigyázatlan volt. Pető lehajolt, kemény, erős kezében mindkét kacsóját összefogta s csipkés kézelőjét megcsókolta.

Pető leszállott a lóról. A kantárszárat karjára akasztotta és nehézkesen, a szárazra kijövő tengerész dülöngő, bizonytalan járásával a leányhoz lépett.

Azután oda nézett a franczia foglyok barakjai felé, sötét szemét sokáig nem vette le a fiatal főurak és főuri dámák világos elegáns öltözeteiről. Szirmait nem látta. A két vadászkalap abban a pillanatban tünt el a bozótban, mikor ő lóhalálban megérkezett.

- Csak most látom, hogy maga főuri társaságban van. Tudhattam volna. Tisztujitás napja közeledik, s megyénket ilyenkor rövid időre szerencsélteti a veres pávián.

- Niczky grófot. S minden grófot, a ki Bécset majmolja, föltéve, ha veres a haja... Ah, hát maga jól töltötte idejét, amig oda jártam. Tisztelete, - hogy azt ne mondjam vonzalma, - Szirmai iránt kétségtelenül növekedett. Mert ő a Niczky és Siczky grófok illusztris társaságába "fel van véve". Megengedik neki, hogy ugyanazt a levegőt szivja velük... S ő mohón be is szivja az előkelő világ illatát... Aki nem tudná róla, hogy ki ija-fija, még tévedésbe esnék a származása felől. Oly tökéletesen racscsol, mint azok, oly sima, oly alkalmazkodó, oly selyemtalpu...

- Mit vétett? Nekem ugyan semmit. A világnak vétett azzal, hogy született... Azt hiszi ugy-e, gyülölöm? Volna is kit gyülölnöm! Ha gyülölném, összetörném, mint a maga napernyőjét. De veszedelmes embernek tartom. Olyannak, a ki szomoru betükkel irhatja be nevét a mi történetkönyvünkbe... Magasra fog szállani; mert elég könnyü... Mindez azonban magára nem tartozik, azt hiszi legalább. Pedig csalódik. Ez az ember ugy járkál maga körül, mint valami macska. Ovatosan, kimérten, ravaszul... S hogy magának megtetszhetik: ez a gondolat vérfelhőket támaszt a szemem előtt...

Elzát még e szeszélyes, indulatos beszéd sem tudta kizökkenteni álmodozó hangulatából. Gyöngéden nézett Petőre, gyöngédebben, mint bármikor.

- Velem nem játszhatik büntetlenül... Ahogy igy néz rám, édesen és biztatóan, ugy érzem magamat, mint a megrepedezett, szomjas, kiégett föld, ha langyos, tavaszi permeteg éri! Csak a vágyamat fokozza, szakadó, örökös záporesők után...

Elza leküzdhetetlen ösztönt érzett, bevilágitani e kemény férfilélek legtitkosabb mélységébe.

- Mit tudom én? Szirmaival, a veres páviánnal,... vagy akivel akarja. Csak velem ne.

- Lássa, Pető, magának sohasem lesz a nők körül szerencséje. Mert a maga fegyvere az ijesztgetés, a megfélemlités.

- Hát, kérem, itt a napernyője. Az utlevelet majd csak a bátyjának adom oda. De csak egy föltétel alatt: ha még két hétig itt maradnak.

- Nem. Nincs mit keresnem a felső tizezernek irigyelt társaságában. Hadd huzódjanak meg közöttök azok, a kik eltévesztették hivatásukat. A kik megyei esküdtek, holott az Isten is lakájnak teremtette őket... Adieu, grófnő.

Megsarkantyuzta lovát és nehézkes, lassu ügetéssel kilovagolt az országutra. Mikor kiért, a kengyelben fölállva, izmos karjával a kalapját lóbálta Elza grófnő felé.

Ebben a pillanatban a bozótban két lövés esett. Torgau gróf és Szirmai háromszáz láb magasságban reálőttek egy fehér sasra és szerencsésen elhibázták.

Elza grófnő, korához képest, már is mesteri fogékonyságot tanusitott a szerelem müvészete iránt. E korai fogékonyságot nevelésének köszönhette. Abban az időben, főleg a főrangu világ körében, nagyon ki volt fejlődve a szerelem tulfinomodott müvészete. Az erkölcsös és komoly német nép liliputi udvarainál és arisztokrata családainál sem volt ez máskép; csak tisztességesebb formákban jelentkezett, mint Francziaországban, a hol véres forradalmak melegágya lőn.

A fiatal franczia császárság megfeledkezett róla, hogy ő a forradalom törvényes gyermeke, s Napoleon udvarának esztelen fényüzése ujra megteremtette az ingerlő kalandok és szerelmi dőzsölések korszakát.

Elza, mint korának minden más előkelő kisasszonya, jó és gondos nevelésben részesült, de minden átmenet nélkül jutott a gyerekszobából a felnőttek társaságába.

Korán tanuja volt urak és hölgyek szerelmeskedésnek. A főuri körök érintkezésének szabad hangja, merész vidámsága, áttetsző czélzásai, nyomot hagytak lelkében. Körülötte regények szálai szövődtek, egyetlen éjszakán kinyilott szerelmi idyllek hervadtak el. Minden férfiről tudta, melyik nőbe van belebolondulva, s minden nőről, hogy melyik férfi tetszik neki.

A társaság, a melyben élt, állandóan olyan volt, mint az üvegházak langyos, kissé mesterkélt, de mindig kellemes levegője. Az a levegő, mely tele van lombfakadással, levelek képződésével, bimbók feslésével és gyümölcsnek érésével, bár odakint tél van, farkasorditó hideg.

Ez volt az oka, hogy bátyja utazásokra vitte el magával a koránfejlett leányt, s ez volt az oka, hogy mint az érzékeny órainga, szive Szirmai és Pető között mozgott szüntelenül, sőt jóleső érzéssel fogadta a főispán szemenszedett figyelmességét is.

Hogy idegen országban, valahol az Isten háta megett, férfiak fülig belé szeretnek, ez az ártatlan és semmire sem kötelező mulatság tetszett neki. Nem szerelem volt, a mit irántuk érzett, mert akkor tudott volna köztük választani; csak izgató játék, ingerlő időtöltés, komoly hadjáratokra előkészitő katonai gyakorlatok.

Női ösztönének finom, érzékeny mérlegnyelve, valamivel, egy hajszállal talán, Szirmai felé billent. Talán azért, mert ő is hozzá tartozott, az ő külön világukhoz; vagy azért, mert versenytársában, Petőben, nagy gyülöletet tudott ébreszteni. Erős, kiváló egyéniségek tulajdonsága.

Viszont Pető a hiuságát csiklandozta. Büszke volt rá, hogy ezt a "vad bölényt", (ahogy Petőt a főispán bizalmasan nevezte), megkoszoruzott homlokkal, vékony selyemkötélen, akár a vágóhidhoz elvezetheti.

Szirmai látván Pető erőlködését, vissza akart vonulni, de Elza nem engedte oly könnyen. S bizony a társaság sem.

A magyar főuri családok Bécsben töltötték a telet. Csak a tél fáradalmait jöttek kipihenni kastélyaikba.

Délelőtt a hölgyek és urak kilovagoltak. Ebéd után billiárdot játszottak. Délután az erdőt bujták, esős napokon franczia regényeket olvastak. Este rövid, könnyü vacsora után, opera-részleteket énekeltek, vagy himeztek, s tea után tizenegy órakor lefeküdtek.

A falusi élet szüretig ebből állott. A szüret aztán ujra zajos vigsággá nőtte ki magát. Majd, mikor az uj bor már a pinczében erjedt, kopófalkával üzték a vadat, s a hölgyek ujra Bécsbe készülődtek.

Ez a falusi élet, a mely tulajdonképen lomha nyujtózkodáshoz hasonlitott, Torgau grófnak és hugának kapóra jött. A gróf ráért mindenféle tücsköt-bogarat, ritka növényt összeszedni, a komtesz meg kedvére flirtelhetett. Lovaglás közben többnyire Petővel találkozott. Ebéd után Niczky gróffal billiárdozott. Este pedig, mig a többiek divatos operákat énekeltek, behuzódott Szirmaival egy sarokba, s mig az ifju elmondta neki a nap eseményeit, álmodozó, ragyogó szemét le sem vette róla.

Szirmai helyzete ebben a zárkózott főuri körben érdekes volt a maga nemében. Niczky gróf barátsága nyitogatta ki előtte az aranyozott, gőgös ajtókat. Nem tolakodott közéjök, nem restelte előttök származását, de nem is kérkedett vele.

Pető vagyonosabb családból való volt, mint Szirmai, még sem tudott utat törni magának a főispán környezetébe. Azok őt egyszerüen vad bölénynek hivták. Ennek a nemes vadnak, a mely ma már kiveszőben van, s a rengeteg sürüjében érzi jól magát.

Ezért aztán Pető Niczkyn s az egész ragyogó kompánián véres bosszut állott. Összegázolta gunyjával, gonosz nyelvével őket, a hol tehette. A vármegyénél pedig ellenük bujtotta a középnemességet, s erős demokratikus eszmeáramlatokat tartott ébren Baranyaváron, megfagyasztva őket - mint a kocsonyát - a népszerütlenségnek hideg levegőjében.

Szirmai nem majmolta a főuri szokásokat. Rossz tulajdonságaikból nem ragadt rá semmi. Abban rejlett ereje, mert köztök élve, meg sem kisérlette, hogy hasonló legyen hozzájuk.

Nem egyszer itélte el hibáikat, azt pedig, hogy magyarságukból kivetkeznek, lángoló szavakkal ostorozta. Ám végre is, nagy vagyonuknál, társadalmi összeköttetésüknél, befolyásuknál fogva a kormányzat s az állami tekintély szilárd oszlopait tekintette bennük. Azoknak a szeszélyes, szemet-szivet gyönyörködtető, felséges zuhatagoknak tartotta őket, a melyeknek roppant erejét ha valaki szabályozni és felhasználni tudná, nemzeti jólét és nemzeti dicsőség származnék belőlük...

Politikai barátság volt tehát az, a mi a fiatal esküdtet a főispán körével összehozta. Nem úgy tartozott hozzájuk, mint a hogy nyelvtanitójuk, hoppmesterük, vadászczimborájuk, és azok a kóbor müvészek, a kik a családi képtárak számára dolgozva, hónapokat töltöttek el kastélyokban.

Niczkyn kivül, nem is voltak bizalmasok hozzá a fiatal urak. A grófnők és bárónők nem adtak neki kedveskedő nevet, mint selyemszőrü uszkáruknak és hátas lovuknak szokták. Tartózkodó, nyugodt modora, önérzetes udvariassága fölébehelyezte őt minden megaláztatásnak s leereszkedő bizalmaskodásnak.

Egy este, mig a szalonban Traviátát énekelték, a főispán félrehivta Szirmait.

Kimentek a terászra. Szuroksötét este volt, csillag nem fénylett, pásztortűz nem lobogott sehol.

A parkból felhallatszott a rezgő nyárfa s a kanadai tölgyek leveleinek mozgása.

A főispán leült a márvány lépcső karjára s hosszu lábszárait lelógatta. Kedvencz kutyája a mely lent kóborolt a fák alatt, megismerve lépését felsompolygott hozzá és csöndesen lefeküdt ura közelében.

Szirmai nem ült le. Két karját mellén összefonva, (ez napoleoni póz volt abban az időben) figyelmesen a főispánra nézett.

- Ne köszönj semmit. Kettőnk közül én tartozom neked köszönettel, hogy oly hű vagy hozzám.

- Na hát az elvekhez... Hanem most nem erről akarok veled beszélni. A kis Elza grófnőről.

- Nem puszta kiváncsiságból. Azért kérdem, mert szeretnélek megházasitani.

- Vagy úgy? Akkor bevallom, csalódtam. S a csalódás rám nézve kellemes is. Ha igy áll a dolog, magam fogok udvarolni neki. Ha nem ad kosarat, feleségül veszem.

Fölállott, mint a ki dolgát jól végezte s megindult a kivilágitott szobák felé, ahol épen Elza énekét tapsolták.

Szirmai engedte, hogy elmenjen. Mozdulatlanul állott a sötétben s a főispán vallomását forgatta eszében.

- Miért hitte, hogy engem szeret? S Pető is miért hiszi?... Mi az, a mit iránta érzek?

De bizony a leány nem érezte meg. Nehányszor kikémlelt a sötétbe, s hirtelen elsikoltotta magát. Cáró, a főispán vadászkutyája, észrevétlenül mellette termett és fejével nyájasan hozzá dörgölődzött.

- Cáró megértette, miről beszélünk - gondolta Szirmai csendes gúnynyal. - S már is udvarol leendő asszonyának... Na semmi. Megszököm. Megyek haza anyámhoz, ugyis régóta nem beszélgettük ki magunkat bizalmasan... Pá, Elza grófnő, jó éjszakát... Végre is, a dúsgazdag Niczky gróffal én csak nem versenyezhetek?... Egy álommal több vagy kevesebb, - az a férfi pályáján nem számit...

Lement a márványlépcsőn, de a parkban, a szökőkút közelében megállott.

- Hát szegény Danton? A kis komtesz menyasszonysága csak növelni fogja mágnás gyülöletét... Ugyan ébren találom-e még anyámat?

Alig ért ki a jegenyefák alá, Niczky gróf érdekes, veres feje Elza grófnő mellett bukkant fel.

- Sajnálom, hogy a szép énekét nem hallottam... Szirmainak vallottam be hogy mennyire imádom. De mit szól maga hozzá? Akar-e feleségem lenni?

- A Niczkyek mind olyanok, mint maga? Forgószél módjára rohanják meg az embert? Engedjen legalább lélekzethez jutnom...

- Mintha az olyan könnyü volna... Azt sem tudom még, odaadnak-e? Márcziusban multam tizenhat esztendős...

Szirmainé a fiát várta. A földszintes nemesi porta minden ablaka sötét volt már, csak ő nála égett mécses.

Szegény mágnás kisasszony volt, szegény mint a templom egere, mikor Szirmai megkérte a kezét. Hozzáment a tehetséges hivatalnokhoz, nehány száz hold földet és a régi nemesi kuriát vivén magával hozományul.

A házasságot egyikük sem bánta meg soha. Szirmai - a felesége rokonsága révén - magas állami hivatalba jutott. A hölgy meg valódi élettársra tett szert az urában, hű, engedelmes, figyelmes, udvarias férjre, aki őt a tenyerén hordta.

Szerényen, összehuzódva kellett élniök, ám az nem zavarta meg boldogságukat. Ha fényüzésre nem is telt, de mindenük megvolt, s a mi fő, nem volt soha adósságuk. Mint a halott embert a reá kötött nehéz kőnek súlya, úgy huzza le örvénybe az adósság a hivatala, esze után élő embert. Az ő nyakukon nem volt ily nehéz súly soha. Ám ha takarékosan éltek is, házuk uri ház volt. S ha a fényüzésre nem telt is, arra telt, hogy egyetlen fiokat a leggondosabban neveljék.

Hét éves korában már franczia és angol nyelvmester járt a házhoz. Tiz éves korában már pompásan muzsikált és ismerte a kottát. Vivni, lovagolni, uszni, lőni megtanult, mihelyt fölcseperedett. S a bécsi Therezianumba fölvétetvén, kifogástalan, művelt urat faragtak belőle.

A kis Ádám volt életüknek egyetlen öröme. S bár egész lelkületükkel rajta csüngtek, mégsem kényeztették el majomszeretettel. Csak fölfegyverezték tudással, tapintattal, okossággal, erővel és ügyességgel az élet nagy harczaira.

Mikor férje szivszélhüdésben hirtelen meghalt, kis nyugdijjával végleg Baranyaváron vonta meg magát Szirmainé. Nem volt inyére, hogy fia a megyénél vállalt szolgálatot. Azután belenyugodott: jó előkészitő iskola lesz az jövendő fényes pályájához.

Mert Szirmainé fényesnek, nagyon fényesnek álmodta fia pályáját. A fiu nagy tehetségei az ő szeme láttára fejlődtek ki. Hogy mily akaraterő, mily munkabirás, mily kitartás s mily nemes dicsvágy lakozik benne: azt ő tudta leginkább.

Gondolata mindig a "császár" személye körül kóválygott, a ki minden emelkedésnek, minden hivatalnak, minden kitüntetésnek, minden dicsőségnek és hatalomnak kutfeje. Türelmetlenül várta: fia, a nemes, a jó, a nagy, a lángeszü, mikor találkozik szemtől-szembe a kegyes uralkodóval. Arról álmadozott álmatlan éjszakákon, hogy ez a találkozás forduló pont lesz az ő életükben. A két ember megismeri és megszereti egymást...

Napoleon széditő emelkedése különben is megzavarta az emberek fejét. Azóta a gunyhókban, az alsóbb néprétegekben, a csapszékekben, az iskolákban és a kaszárnyákban ily tüneményes pályafutásról ábrándoztak. Napoleon a világ feje fölé nőtt, mert alkalma nyilott tehetségeinek érvényesülésére. Az ő Ádámjának sem hiányzik egyebe: a kedvező alkalomnál.

Fiát várva, az öreg asszony imádkozott. Hangosan imádkozott a régi rokokkó butorok, a rézkeretbe foglalt apró családi képek, s a nagyapjától reámaradt kakukkos óra társaságában.

Ez a kakukkos óra ritkaság volt a maga nemében. Minden óraütésre egy szuronyos katona sétált ki rajta. Tizenkét órakor tizenkét ily apró bronzvitéz állott sorba, miközben az óra szerkezetébe elrejtett muzsika a Laudon indulót játszotta.

Ez alatt fia, mi türés-tagadás, egy kicsit nehéz szivvel hazafelé tartott. Az égbolton távoli villámlás fénye látszott, mintha az égen tüzes szemek hunyorognának. A jegenyefát megrázta a szél, s valahol a temető tájékán, megszólalt a kuvik...

Nagy csöppekben kezdett esni az eső; de mintha a felhőnek akadozna a lélekzete, az eső szüneteket tartott. Szirmai mégis csurom viz volt, mikor anyjához belépett.

Szirmainé letette a pápaszemet, becsukta az imádságos könyvet s a fia homlokát megcsókolta.

- Csakhogy itt vagy, édes fiam. Féltem, hogy megázol... A kastélyból jösz?

Mindjárt észrevette fia homlokán és szemében a kiállott vihar nyomát. Nem is kell valami éleslátás meglátni, ha a szél a fa virágos ágát meghajlitja...

- Elég jól. De ez az élet nem való nekem. Megrozsdásodom itt, anyám, s fiatal éveim elmulnak észrevétlenül. Napoleonnal uj háboru készül. Már gyüjtik is a sereget Krakkó körül. Szeretnék beállani katonának...

- Ne félts, anyám, a hajam szála sem fog meggörbülni. Csillagom van, hidd el, s a te szereteted lesz csodatevő talizmánom..

- Erről te nekem soha sem beszéltél. Attól félek, hirtelen határoztad el magad. Megállj csak egy kissé, gondolkozzunk...

Szirmai leült a sámlira, az anyja lábához. Ez volt a kedves helye, ha vele bizalmasan beszélt. Fejét az öregasszony ölébe hajtotta, onnan nézett föl reá bánatosan.

- Hát ez az? Ez a bajod, lelkecském? A kis Elza férjhez megy?... Talán jobb is lesz igy, Ádám...

- Tudja Isten, mintha nem hozzád való volna. Láttam egyszer a Pető társaságában. Ugy vettem észre, egy kicsit kaczér.

- Baj is az, anyám. Jól áll az a leánynak, mint a virágos ágnak, hogy hajladozik.

- Hiszen jól áll, de ne felejtsd el, te a szerelemben nagyon érzékeny vagy. Kevés kell ahhoz, hogy boldogtalan légy. Verd ki a fejedből a kis Elzát, fiam... Hogy leszel nagy ember, ha ily korán hurokra kerülsz?..

Megsimogatta fia arczát, mint kis gyermek korában, mikor reá akarta beszélni valamire.

S azon az éjszakán nem tudott aludni egy szemet sem a jó öreg asszony. A fiáért imádkozott. Reggel felé szunyadt el s diadalmas hősnek álmodta Ádámot, aki elől Napoleon hadai eszük nélkül futnak.

Ez az országgyülés nagy figyelmet ébresztett mindenfelé, s az események függönyei mögött készülődő franczia-osztrák háboru miatt európai eseménynyé vált.

A bécsi udvar háborura készült. Bár valamennyi számitásában keservesen csalódott, s bár maga Károly főherczeg is esztelen vállalkozásnak tartotta a háborut, az önfentartás ösztöne, a Napoleon terveitől való félelem, ellenállhatatlanul háboru felé sodorta az udvart s az államférfiakat.

Azt a kedvező alkalmat, mig Napoleon Spanyolország leigázásával volt elfoglalva, nem volt szabad elszalasztani. A bécsi udvarnak tudomása volt róla, hogy Napoleon környezete Ausztria teljes szétdarabolását tervezi; hogy a Habsburgokat ki akarják dobni Németországból; el akarják venni déli tartományait, Galicziát, sőt Csehországot is. Mi maradt volna meg a hatalmas birodalomból, ha Spanyolország leverése után, az ő fölosztására kerül a sor?

A bécsi politika tehát a végső enyészetet készül megelőzni a háboruval.

Csakhogy minden körülmény ellene fordult. Oroszország hü maradt Napoleonhoz, sőt védő és daczszövetséget kötött vele Ausztria ellen.

Németország, amely titokban szövetséggel kecsegtette, Sándor czár nyomására, az utolsó órában cserben hagyta.

Anglia, a melyben leginkább bizott, amely Napoleon ellen állandóan harczra tüzelte a népeket, de leginkább Ausztriát és a melynek keze a spanyol-eseményeket szinrehozta: a gazdag, hatalmas Anglia nem akarta megnyitni pénzes zsákját. Alamizsnát kinált olvasatlan milliók helyett, holott Ausztria pénzügyei szánandó állapotban voltak. Pénz nélkül háborut viselni egy gazdag és lelkes ország lángeszü császárja ellen, öngyilkossággal volt egyértelmü. Ausztria megkisérlette mégis.

Mindenkitől elhagyatva, Ferencz csak népeiben bizhatott. Ezért hivta össze a magyar országgyülést.

A pozsonyi országgyülés fölkeltette Napoleon gyanuját. Igaz, hogy az alatt a czim alatt hivták össze a rendeket, hogy megkoronázzák a királynét; de Napoleon sasszeme eltalálta a bécsi udvar titkos szándékát. Pénzt és katonát akart Ferencz király megszavaztatni hü magyarjaival. Világos bizonyitéka a bécsi udvar háborus szándékának.

Napoleon azonban reménykedett. Az 1807-iki országgyülés megtagadta a haderő átalakitását. Szenvedélyes viták tüzében hamuvá égett a kormánynak ez a fontos előterjesztése.

Gondolta magában: hadd üljön csak össze ujra a magyar kupaktanács. Az majd ujra elutasítja magától a hadsereg gyökeres átalakitásának tervét; franczia rokonszenvek lobbannak föl a magyarok szivében; s az országgyülés makacs ellenállása kompromittálni fogja a bécsi udvart, a háboru küszöbén.

Maga a nádor is tele volt aggodalommal. Meg is irta azokat bizalmasan ő felségének. Kéz alatt azonban mindent elkövetett, hogy a követeket egyenként megnyerje a király tervének.

Baranyavármegye a népszerü Petőt küldte föl egyik követének. Szerelmi bánatában, hogy a főispán Elza grófnőt eljegyezte, bosszut esküdött és fényes szónoki diadalokra készült. A szónoki diadaloktól nem csak azt várta, hogy dicsőséget szereznek neki, de titokban azt is remélte, hogy visszahóditja vele a kis komtesz szivét. Vagy legalább is megbánatja vele, hogy a mikor közte és mások között volt választása, - nem őt választotta.

Szirmai is fölment Pozsonyba. Niczky gróf nagyon kérte, menjen föl vele, hogy szükség esetén kéznél legyen.

Maga Szirmainé is küldte különben. Szinről-szinre fogja látni az ő fia a királyt s a bájos fiatal királynét. Ki tudja, nem válik-e ez a személyes találkozás fordulóponttá az ő életében?

Ily reményt táplálva, Ádámot gondosan fölkészitette az utra. Bucsuzáskor száz megtakaritott aranyat adott át neki, hogy ne legyen hiánya semmiben. Legyen miből költeni, hogy ha kell.

- Jól megnézd ő felségét - mondá az urasszony, mig fia kibontakozott a hosszu ölelésből. - Azután apróra irj meg nekem mindent. Ne hallgass el előttem semmit. Azt legkevésbbé, hogy megalapitottad a szerencsédet...

A rendek hangulatában a franczia diplomáczia csalódott. Spanyolország megrohanása fagypontra szállitotta le a franczia rokonszenvet. Nem a szabadsághőst látták már Napoleonban, hanem a zsarnokot, a kitől sem a trónok függetlensége, sem a népek szabadsága nincs biztonságban.

A nádor és a kormány emberei jól kihasználták ezt a körülményt, s bizalmas beszélgetésekben, barátságos összejöveteleken nem szüntek meg megértetni a rendekkel, hogy Magyarország ősi szabadsága veszélyben forog. A trónt és magukat csak ugy védhetik meg, ha a nemzeti védelem ügyét uj alapokra fektetik s a nemesi fölkelés szúette intézményét átalakitják.

Pető megkisérlette, hogy követtársai hangulatát megforditsa. De ahoz fiatal és tapasztalatlan volt, hogy reá hallgassanak. Szenvedélyes és makacs vitatkozási módja, marczangoló gunyja és merész gondolkozása hamar feltünést keltett a követek között. Ám bármily türelmetlen volt is s bármily dicsvágyó, ezen az országgyülésen nem tudta felvinni többre annál, hogy az idősebbek, e legkiválóbb férfiak, őt "reményteljes ifju"-nak tartsák.

Vigasztalhatta volna magát azzal, hogy ebben a pillanatban, a nála sokkal tapasztaltabb és ravaszabb vén politikai rókák sem tudták volna a közhangulat szélirányát megváltoztatni.

A király oly megnyitó beszédet mondott, amely a magyarok szivének hurján mesteri kezekkel játszott. A nemzet hazaszeretetére és alkotmányos érzelmére hivatkozott.

A rendek kitörő örömmel fogadták az okos, meleg fejedelmi beszédet. Szirmai az ifjuság karzatáról nézte, s nem tudott betelni Ferencz király kissé zavart, szórakozott, de szivből fakadó mosolyával. Mindaz a királypárti érzés, amelyet lelkében gyermekkora óta oly gondosan ápoltak, kitört belőle.

Egyetlen hang nélkül, mozdulatlanul ült helyén, csak a szeme égett, mintha a szokottnál többet ivott volna. Körülötte kiabált, lelkesedett az ifjuság. Csak ő ült közöttük némán. Félt megszólalni, félt megmozdulni. Azt hitte, eltünik előle a ragyogó álomkép, ha életjelt ad magáról: az alkotmányos nemzetével összeforrott magyar király képe.

Niczky, mint főrend, a legelső padsorban állott az egyik érsek mellett. Egykedvü, veres feje nem lángolt a lelkesedéstől. Aranyos, drágaköves mentéjében, kardja markolatára támaszkodva, hidegen maga elé nézett. Csak olykor riadt fel, mikor körülötte zivatarhoz hasonló éljenzés támadt és a tekintetes karok és rendek képükből kikelve, kardjukhoz kapkodva lelkesedtek a fejedelem szózatán.

Az országgyülés bejáratánál ember-ember hátán tolongott; lökdöste, nyomta, törte, tiporta egymást. Szirmai is közéje szorult az eleven emberfalnak. Nem vette le szemét a szárnyas ajtóról, könyökével és kardja markolatával kétségbeesetten védekezett.

Végre megjelentek az ajtóban a gárdisták, jöttek a zászlós urak, az ország primása, biborköpönyegben; s balján a főherczeggel, az ország nádorával, maga a király.

Szirmai lábujjhegyre állott, ugy, hogy egészen közelről látta. Hosszu, sovány arcza, révedező tekintete, hajlott járása, arról tanuskodott, hogy a királynak nagy gond nyomja a szivét. Most nem mosolygott, mint bent a trónteremben. S igy mosoly nélkül sokkal öregebbnek tetszett.

Szirmai szive összeszorult. Vajon mi aggasztja a magyar királyt? A magyarok lelkesedését látva, mégsem bizik a háboru kimenetelében? Attól tart: ez a lelkesedés, ez a hires históriai nevezetességü szalmaláng ingadozó trónusát meg nem menti?

Most hirtelen hátrafordult Ferencz. Valakit keresett bágyadt tekintetével. Hadsegéde, a ki az osztrák generálisok fehér kabátját és zöld tollbokrétás fövegét viselte, pillantását megértve, hozzá lépett. A király halkan szólt hozzá, de Szirmai minden szavát hallotta.

- A diszszázad kinézése fess volt... Szépen csinálták a tisztelgéseket... Meg vagyok elégedve...

Szirmai valami egyebet várt. Nem is csalódott föltevésében. Hallotta - s nagyon boldognak érezte magát e pillanatban, - mikor Ferencz a nádorhoz fordult és melegen megszoritotta a kezét.

- Kedvességed csodát művelt az én magyarjaimmal... Hová lettek a mult országgyülés kuruczai?

- Mikor a trón veszélyben forog, felség, akkor nincs itt se kurucz, se labancz. Hüséges alattvalók vagyunk mindnyájan... Életünket és vérünket...

Már rég elmentek, oszladozott a nép is és Szirmai még mindig egyhelyben állott, mintha lába gyökeret vert volna.

Egyszer csak nehéz, erős kéz nehezedett a vállára. A hogy fölnézett, Pető állott előtte, gesztenyebarna, aranynyal áttört diszmagyarban. A szokottnál is daliásabbnak látszott. Nyestprémmel szegélyezett kucsmáján fehér kócsag tollak lengtek.

- Meghiszem azt. Nubia párducza alázatosan megcsóválta a farkát. Sőt a farkára nemzetiszinü pántlika volt kötve... No de holnapután következnek a királyi előterjesztések. Nem kiván egyebet a kedves kormány, csak azt, adja ki kezéből az országgyülés az ujonczmegszavazás jogát... Az angol parlament forradalma sokkal kisebb ok miatt kezdődött.

- Szóval: mennydörögni fogtok. Jól is teszitek. Nyakunkon az ellenség, Spanyolország szabadsága után a mienket veszi el Napoleon, ha nem védjük a bőrünket; de azért mi sérelmi politikát folytatunk... A parlament tanácskozik... S a nagy hazafiak szónoklattal mentik meg a hazát.

Pető erős, hajlott szemöldje fölszaladt a homlokáig. Volt arczában valami a szatyrból, mikor Szirmain kötekedve végignézett. Lábát szétvetve, kardját keresztbe tette a derekánál.

- Micsoda fiók aulikus vagy s Cicerónak mily halálos ellensége! Egyet ne feledj: Catilina is az volt... Az ujjonczmegajánlási jogot azonban nem adjuk ki a kezünkből... Nem adjuk ki még azért a szép beszédért sem, a mely Napoleonnak volt szánva s nem nekünk... Köztünk legyen mondva, a király beszéde ugy hatott rám, mint ezer meg ezer hangya finom lábainak csiklandása. Az esőre, a vérzáporra, a háboru felhőszakadására gondoltam, ahogy hallgattam, a mit legelőször éreznek meg a hangyák, s a mi maholnap a nyakunkba szakadhat...

Szirmai álla, alig észrevehetően remegett, a mi nála az elfojtott indulat jele volt.

- Már látom, csakugyan a Danton szerepére vágyol. Ne érts félre: nem a vérpadra és a mártirhalálra, hanem a zajos szónoki sikerekre... Elismerem, ez is foglalkozás. Ezen a téren nem kivánok versenytársad lenni...

- Az udvar körül kódorog már. Itt akarja megvetni a lábát. Csak egyet nem tud még. Nem tudja, hogy a bécsi palota kapuja hasonló a konstantinápolyi érczkapuhoz: Botond bárdjával kell kopogtatni rajta. Az embert akkor hamarább beeresztik...

Rossz kedve nem mult el akkor sem, sőt még növekedett, mikor keresztül törte magát az utcza bámészkodó népén, s füle hallatára dicsérték: "Szép ember. Micsoda gárdista lett volna belőle, ha egy szikrát magasabb volna".

Ő, Pető Pál gárdista. Tigriskaczagányos, ezüst zsinóros, skarlátpiros öltözetében mozdulatlanul áll a trón mellett, széles pallosát kivonva, ellenben elrejtve hüvelyébe szeszélyes, vakmerő, felségsértő, szilaj gondolatait...

Szirmai egész álló nap talpon volt. Érdekelte az utczák örökké változó látványossága. Az arany küllőjü udvari hintók; a pofoncsapott kalapu, selyemharisnyás udvari lakájok; az udvari zsandárok fekete lószőr forgója s könyökig érő, spanyol bőrkeztyüje; a szolgálattételről jövő udvarhölgyek; a tajtékzó lovon rohanó udvari futár, a ki bőrtáskájában Bécsből fontos hireket hoz; s végül a palota első emeletének tölgyfakeretes egyszerü sarokablaka, a hol a király sovány hosszúkás arcza, - hogy a nép kedvére megbámulhassa, - időnként megjelent...

Elfáradva ért este szállására. Anyjának levelet irt, (tele irt négy oldalt) azután átment a főispán szállására.

Niczky gróf nem volt otthon. A szinházban volt, a hol Bécsből lehozott szinészek játszottak. Gondolatokba merülve megvárta, mig hazajön.

- Te rám vársz, a helyett, hogy eljöttél volna a szinházba? Az előadás rossz volt, de tüntettek a király és a királyné mellett... Ha megengeded, átöltözködöm.

Csöngetett. A komornyikja bejött s kezdte róla lefejteni a szük, aranyos ruhát, mig végre lábáról a sarkantyus csizmát rángatta le.

- Ugy érzem magam, mint az érett vadgesztenye, ha kiesik a tokjából... Sajnálom, hogy nem hozhattam el a menyasszonyomat. Haza utazott Drezdába, pedig ugy hiszem tetszettem volna neki ebben az olaj-zöld öltözetben...

Kényelmes polgári ruháiba bujva, hanyatt feküdt a széles török diványon. Két kezét a feje alá tette, édes pihenésnek adta magát.

Szirmai fel és alá járkált a szobában. Olykor, a mikor a főispán valamit mondott, szórakozottan megállott előtte.

Niczky egykedvü, érdekes arcza bágyadt volt a napnak sokféle fáradalmától. Közönyös dolgokról beszélgettek, mig végre Szirmaiból kitört a lelkesedés.

- Gyönyörü beszéd volt. Azt mondta, hogy "örök időkre tartsuk fel a hazát".

- Óh igen, a felség pompásan beszélt. Csak hangsulyozása hibás még kissé... Általában nagy politikai sikert ért el. A királyné szépsége és fiatalsága elkábitotta az embereket... Mindenki csak arról beszél... A holnapi diszebéden a magyarokra fogja köszönteni poharát... Néhány magyar szót is fog mondani... Bizonyára lágy, elragadó olaszos kiejtéssel... Egy szép asszony, hozzá még királyné, a ki egészségünkre iszik... s még hozzá magyarul. Igazán pompás... Azután, a szép királyné nevére, Ludoviceum név alatt magyar katonai iskolát fognak alapitani. Nem kedves ajándék a nemzet számára?... Az udvar valóban ördöngösen ügyes. Azt tartja: (bár csak azt tartotta volna mindig) többet észszel, mint erővel... Husz ezer ujjonczot ugy megszavazunk, mint a karikacsapás. Megengedjük, hogy a fölkelő sereget az ország határán kivül is alkalmazhassák... Sőt három esztendőre a nemzeti fölkelést átadjuk ő felségének, hogy rendelkezzék vele teljes hatalommal... mind oly dolgok, a melyekért egy évvel ezelőtt szenvedélyes vitákat támasztottunk volna s kiforgatjuk sarkából a magyar földet...

- Mindezt megadja az országgyülés? Pető hetvenkedett, hogy semmi sem lesz belőle.

- Danton ur nagyon tájékozatlan... A szép, fiatal királynénak ki tudna ellentállani?

Niczky gróf ujra hanyatt feküdt. Sóhajtott, mintha ez a beszélgetés már untatná.

- Ugy van, ugy! Megmentjük a hazát és... visszaszerezzük a királyné anyjának olaszországi birtokait... Mert a háborúnak ez a titkos czélja. Holnap mikor látlak?...

Lehunyta szemét, hogy igy felöltözve, egy kicsit elszunditson. Szirmai köszönés nélkül távozott s csöndesen behuzta maga után a magas, szárnyas, hallgatag ajtót.

Napoleon, miután Eggmühlnél Károly főherczeg seregét megverte, néhány nap mulva Bécs alatt állott.

A gyors, kápráztató sikerek embere lévén, a főherczeg seregét a Duna balpartján hagyta, maga pedig toronyirányban Bécs felé indult. Jól tudta, hogy olyan az állam, mint az emberi test. Ha sziven szurjuk, rögtön meghal, bármily szivós életerő lakik benne.

A "birodalom szive" Bécs, nem tudta mitévő legyen. A császár és udvara elhagyta, Károly főherczeg fölmentő serege még messze járt. S mielőtt megközelithette volna a Habsburgok ősi fészkét, már is meg volt verve.

Miksa főherczeg nagy tettre szánta el magát: a főváros megmentésére. Elrendelte, hogy Bécset kutyafuttában megerősitsék.

Fontolgató, józan tábornokok ellene voltak az eszeveszett tervnek. Bécs nem alkalmas arra, hogy bevehetetlen erőddé tegyék. Be fogják tehát venni. Az ostrom azonban nagyon megrongálhatja a gyönyörü fővárost. Hamuvá lesz sok drága épület, emlékmű, századoknak müvészi alkotása, maga a császári palota is. Hamuvá lesz mindaz, a mit a Habsburgok sok száz éven át vagyont, értéket, kincset összehalmoztak.

Nincs is értelme annak, hogy Bécs Szigetvár sorsára jusson. Egyrészt azért, mert nem teremnek minden bokorban Zrinyi Miklósok, de meg azért is, mert 1805-ben ugyis járt már egyszer benne Napoleon. Szüzességének hire hát ugyis oda van.

Mindez az okos ellenvetés nem ingatta meg a főherczeget elhatározásában s a megrémült polgárság szeme láttára két pompás hidat leromboltak; egy harmadikat fölégettek, s a tüzérraktárakat ugy szét hordták, hogy kő kövön nem maradt.

A Rothenturm tájékét a föld szinével tették egyenlővé, nehogy az ellenség a külvárosokban megfészkelje magát. A hevenyészett bástyákra ágyukat vontak fel.

Két nap mulva a külvárosokban és a körülfekvő hegyeken kigyultak Napoleon őrtüzei. Bécs szorosan körül volt fogva.

Maga a franczia császár Schönbrunnban tanyázott, a honnét kiáltványt intézett a magyarokhoz, felhivta őket, válaszszanak maguknak nemzeti fejedelmet és legyenek teljesen szabadok és függetlenek.

Mig a veszedelmes szirénhang Schönbrunnból utat keresett a magyarok szivéhez, s a kiáltványt a franczia lovasság ezer meg ezer példányban vitte át a határokon, Bécs védelme mulatságos fordulatot vett.

A franczia bombák több helyen felgyujtották az aranyos császári várost, a mely sok felé égett. Az összehivott haditanács kimondta, hogy a fővárost lehetetlen négy napig tartani. (Károly főherczeg értesitette János főherczeget, hogy négy nap mulva Bécs alatt terem).

János főherczeg hallani sem akart tábornokai tanácsáról. Inkább a főváros romjai alá kivánt temetkezni.

Csakhogy elemi erők állottak vele szemben. Miután egy éjjeli kirohanás szerencsétlenül ütött ki és a francziák véres fejjel verték vissza a granátos zászlóaljakat, Miksa főherczeg átvonult a tábor hidján s a hidat maga mögött lerombolta, a székvárost sorsára hagyta... Bécs megadta magát.

A székváros eleste s a lanyha védelem, a melyben részesült, Károly főherczeget megrenditette.

A Bisamberg magaslatai körül vonva össze hadait, szemmel tartotta Napoleont. De a döntő ütközet elől kitért. Jól tudta, hogy - Wallensteinnal szólva - az ő táborában van most Ausztria. Ha a birodalom egyetlen valamire való seregét oly könnyelmüen feláldozza: a Habsburg-ház sorsa meg van pecsételve.

Bár az udvar folyton támadásra sarkalta, a főherczeg nem mozdult ki figyelő hadállásából. Türelmesen várta, hogy Napoleon valami hibát, meggondolatlanságot kövessen el, mert csak igy remélte őt legyőzhetni.

Szirmai is ott volt a táborban. A főherczeg vezérkari tisztje mellé osztották be a fiatal huszárhadnagyot, a ki égett a vágytól, hogy nagy dolgokat vigyen végbe.

Egyelőre azonban irott parancsokkal barangolt egyik ezredtől a másikig és - a mi meglehetősen unalmas foglalkozás - térképen gombostűvel kitűzdelte a francziák hadállását.

Ha az anyja a fiát ebben az időben látta volna, alig ismert volna rá. Egész valója megváltozott. Rövidre nyirt haju, feszes tartásu, czigány-feketére lesült katona volt. Nem kimélte magát, szivesen türte a testi fáradalmakat, keveset és röviden beszélt, s még a szép kék szeme is más volt: rideg, elszánt, fenyegető, mint a puskacső.

Nyolcz nap óta néztek már Napoleonnal farkasszemet, a nélkül, hogy meg mernék támadni. Bécs is elesett, az olasz alkirály ötvenezer emberrel jött, hogy a császáriakkal egyesüljön. Mihelyt egyesülnek, a háboru sorsa el van dőlve, mert tulerővel lesz dolga az osztrák-fővezéreknek. Tulerővel, azon a kis dolgon kivül, a mit a Napoleon katonái lángeszének és a hadi szerencséjének hivnak.

Egy juniusi délután a Bisamberg legmagasabb csucsára kisérte a táborkari főnököt Szirmai.

Derült, meleg délután volt, évfordulója annak a napnak, mikor Torgau Elzával a baranyavári országuton találkozott.

Mily sok minden történt egy esztendő óta. A kis grófnő férjhez ment. Niczky gróf őt is meghivta a lakzira, de nem ment el. Ha nem is szerelmet, olyasmit érzett a lány iránt, a mi a szerelemhez veszedelmesen hasonlit.

A tábornok leült egy kidőlt fatörzsre és tollbokrétás fövegét a fübe dobta.

- Meleg van, hadnagy ur... Magának jó szeme van, mit lát Nussdorf irányában?

Szirmai kivette bőrtokjából a tábornok látcsövét s üvegét gyorsan megtörülve odaadta.

A tábornok sokáig fürkészte a vidéket. Előttük a Duna villogott. Parti füzesek és rekettyebokrok közül ugy fénylett a széleshátu folyam, mint... mint az Elza grófnő szalontükrei.

Az apró szigeten, a melyek virágoskertek módjára usztak a Duna közepén, gyanus nyüzsgés látszott.

- Bizony ott hidverés folyik... Ugy látszik Napoleon megunta a hosszu várakozást. Tönkre fog tenni.

A tábornok letette a látcsövet s szórakozottan nézett le a völgybe. Szirmai kifakadására nem felelt. Talán nem is hallotta. Azután, mintha hangosan gondolkoznék, elkezdte magyarázni a helyzetet.

- Merész és ügyes ember. Meg meri kisérleni az átkelést, pedig a sikon nem tudja megvetni a lábát, a mi hadállásunk pedig kitünő. De hát sikerülni fog neki. Merészebb és nehezebb hadmüveletet soha nem láttam életemben.

- Ha átkel seregével a folyón, a Duna a háta mögött lesz. Ha átkelt, roppant sikságon kell megvetni a lábát. Oly sikságon, a melyen nagyszámu lovasságát sikeresen használhatja, de a mely védtelenül ki van téve ágyuink tüzének. Látja azt a két falut? Az ott Aspern, Eszlingen a másik. Csak ebbe a két faluba veheti be magát. S ezen a nehéz terepen neki győzni kell. Mert ha hidait, rájuk eresztett égő naszádokkal elromboljuk, el van vágva megette a visszavonulás utja. Mindenestül a levegőben fog lógni. A Dunába kergethetjük bele egész seregével...

Szirmai figyelmesen hallgatta. Sokáig megnézett minden pontot, a mit a tábornok keze mozdulatával, a napfényben fürdő sikságon kijelölt.

- Na persze... Mindez, a mit önnek elmondottam, csak elmélet. Mind ennek igy kellene történni a hadi tudományok törvényei szerint s rendes körülmények között. Ám Napoleon törvények és szabályok felett áll. A legfinomabban kieszelt tervet is halomra dönti a lángeszével és szerencséjével. Hiába épit ön fel, hadnagy ur utczákat és házsorokat kemény anyagból és a mérnöki tudomány minden eszközével. Szilárd lehet az alap, megfelelő a falak vastagsága, helyén lehet minden ajtó, minden ablak, okos és czélszerü lehet a szobák beosztása, el is lakhatnak benne az emberek két-három emberöltőn át, de a földrengés porba dönti... Napoleon semmi más, mint a századoknak földrengése... Menjen hadnagy ur, jelentse a főherczegnek a francziák átkelési szándékát... Sietni kell az intézkedésekkel...

Mióta táborba szállott, a szemét nyitva tartotta. S a mit a seregben tapasztalt, vezéreknél és közkatonáknál egyaránt, az őt mélyen elszomoritotta.

A fővezérről mindenki tudta, hogy ellene volt a háboru megüzenésének s hogy még az első csaták után is arra kérte királyi bátyját, egyezzék meg Napoleonnal.

A seregről mindenki tudta, hogy rossz állapotban van. A csapatok nincsenek kiképezve, a tisztek tudatlanok s Károly főherczegen kivül, a ki pedig örökké tépelődő Hamlet, nincs vezéri talentum a tábornokok sorában.

A nyomasztó pénzügyi viszonyok, a földhözragadt szegénység miatt, a hadi tudományok ujabb vivmányait a hadseregben nem léptethették életbe.

A kémszolgálat oly nyomoruságos, hogy a háboru kezdetén Károly főherczegnek sejtelme sem volt Napoleon terveiről. Azt sem tudta, hol áll a franczia császár, annál kevésbbé tudta, mit akar. Holott Napoleon mindent tudott. Ügynökei ellepték Ausztriát s mindig akadt áruló, a ki jó pénzért eladta nekik az osztrákok legféltettebb hadi titkát.

Az élelmezés lassu és megbizhatatlan volt. A termékeny Bajorországban is napokig bolyongtak a csapatok étlen-szomjan.

S mig Napoleon a sólyom biztos repülésével vágott neki ellenfelének és egyetlen felesleges és czéltalan mozdulata sem volt, addig az osztrák fővezérek egymással czivódtak. Egyes hadtestek czél és terv nélkül mozogtak ide és oda a csatatér nagy sakktábláján. Hol előre mennek, hol hátravonulnak, hol felbukkannak, hol eltünnek, csak akkor nincsenek kéznél, mikor a fővezérnek szüksége volna rájuk.

Mindez és sok más, - az osztrák hadsereg belső gyöngesége - nem kerülte el Szirmai figyelmét.

Ám, a mint Napoleon átkelésének hirével a táborba sietett, utközben eszébe jutott egy és más dolog.

A franczia sereg is le volt rongyolva Olaszországban, mikor a fiatal Bonaparte élükre állott. Mezitláb voltak, nem volt fegyverük, éheztek és nyomorogtak. Csakhogy Napoleon lelket öntött beléjük és győzelemről-győzelemre vezette őket.

Ha Károly főherczeg is tudna lelket önteni egyszer katonáiba! Ha lángeszével vakmerőség párosulna! Ha biznék magában és másokban! Ha a század egyik legnagyobb s legfinomabb eszü tépelődőjében több önhittség volna! Ha nagyobbnak tartaná magát a franczia Caesarnál! Nagyobbnak és erősebbnek: akkor zászlóihoz szegődnék a diadal bizonyára.

A döntő pillanat fölismerése és kiméletlen kizsákmányolása: ez a titka minden megnyert ütközetnek...

Ilyen és hasonló gondolatokba merülve, végre elérte a hegy alját, a hol lovásza várta. Nyeregbe ült és lóhalálába vágtatott Károly főherczeg hadi szállása felé.

Tekintete néhányszor a Dunát kereste. Az áruló napsütés mindenhol mutatta, merre folyik a hatalmas folyam. Tul rajta erdők méhében, domboldalokon, fehértornyu falvakban és a szigeteken Napoleon hadai tanyáztak. Előőrsei megitatták a Dunában lovaikat... Hanem azért a hidverésen kivül nem árulta el sem égi, sem földi jel, hogy nagy történelmi esemény van itt készülőben.

Aspern, gyümölcsfáktól és békés gabonaföldektől környezve, minden gonosz sejtelmek nélkül sütkérezett a nyári napfényben, mint a ki senkinek sem vétett és mint a kinek tiszta a lelkiismerete.

Az asperni csatában hétszer foglalta el Napoleon Aspernt, nyolczadszor megint elvesztette. Ez történt május 21-én. A legnagyobb vitézséggel és halálmegvetéssel harczolt itt mind a két fél. Holttestek ezrei boritották a földet, egész zászlóaljak pusztultak el a pokoli kartácstüzben.

Napoleon, a ki sohasem tapasztalt még ily kemény ellenállást, főleg miután értesült, hogy háta mögött a Lobau-sziget hajóhidját sikerült átszakitani, döntő csapásra készült. A két égő falu, Aspern és Eszlingen közt, tulerővel vetette reá magát Károly főherczeg czentrumára. Ha áttöri: a csata, két véres nap eredménye, az osztrákokra nézve elveszett.

A leereszkedő köd védelme alatt küldte harczba legjobb ezredeit. Ez a köd, az asperni hires májusi köd, a tegnapi nap ragyogó verőfénye után, félelmetessé tette az ütközetet.

Egyik zászlóalj a másik után tünt el a ködben. Sortüzek ropogtak, vad dulakodás lármája hallatszott, támadás támadást ért, de az osztrák és magyar ezredek helyükből nem mozdultak.

Napoleon, a ki idegesen, sápadt arczczal ült kis fehér lován s a kit ez a makacs, soha nem tapasztalt ellenállás kihozott sodrából, a tartalékot parancsolja elő. A gárdát. A győzhetetlen zászlóaljakat.

Szuronyos puskáikat szilárdan megfogva, nyugodtan, minden sietség és minden felesleges lárma nélkül, mintha lakodalomba mennének, ugy lépnek be a ködbe a katonák, visszaszoritva, legázolva maguk előtt a breitenleei osztrák gránátosokat.

Szirmai Károly főherczeg mögött állott, kis számra leolvadt kiséretében.

Tizenegy tábornok már halott volt s egy sereg törzstiszt és ezredparancsnok. Voltak zászlóaljak, a melyeknek valamennyi tisztje elesett vagy megsebesült.

A főherczeg, a ki ma szándékosan kereste a veszélyt, fehér köpenyegében, zöld tollbokrétás tábornoki kalapjában jó czéltábla volt. De nem is ügyelt a golyók süvöltésére.

Mozdulatlanul ült lován és a körülötte tomboló vad dulakodást nézte. Valami csodálatos nyugodtság ömlött el arczán és szemében. Mintha nem is ő volna a tábornoki kar nagy tépelődője.

Szirmai, a ki mint segédtiszt, az ütközet egész folyamán a mozdulatlanság kinjára volt kárhoztatva, nem látta az egymással birkozó zászlóaljakat. Szemét egy pillanatra sem vette le a főherczeg arczáról.

Egyszer mégis oda nézett, a hol a legelső sorok ugy állottak már egy óra óta, mint a fal. A katonák arcza fekete volt a lőporfüsttől és izzadságtól. A töltények kemény papirfedelét fogukkal leharapva, sietve töltötték meg hosszucsövü puskájukat. Azután vaktában lőttek...

Egyszer csak szabályos lépések hangzottak s a ködből kibukkantak a franczia gárda medvebőr süvegei. A mi katonáinkon világosan látszott, hogy meghökkentek a gárdának megjelenésére.

A szép szál legények nem lőttek, szuronyszegezve, hurráh kiáltások között vetették rá magukat az ingadozó csapatokra.

Mikor a főherczeg a legelső medvebőr süveget a ködből kibukkani látta, tisztában volt a helyzettel. A gárda Napoleonnak mindig a legutolsó tartaléka. Ez a roham tehát az utolsó támadó lökés. Ha sikerül, elveszett minden.

A főherczeg leugrott lováról, mielőtt kisérete észrevette volna. A lovas embernek nehézkes mozdulatával sebesen megindult a szántóföldön a visszavonuló zászlóaljak felé. Sarkantyus, magasszáru lovagcsizmája nagyon megnehezitette a járását.

Mint Napoleon Lodinál, egy pillanat alatt kikapta a zászlót a Zach-ezred zászlótartója kezéből s a katonák élére állott. Egyetlen szót sem szólt, hátra sem nézett, hogy követik-e, csak ment előre, kissé gyámoltalanul, nehéz lovagló csizmájában. Meg is botlott néhányszor a rögben s az elesett vitézek holttestében.

Az ingadozó zászlóaljak egetverő kiabálással követték vezérüket s Napoleon, először életében, vereséget szenvedett.

Szirmai követte a főherczeg példáját. Belerohant a támadó gyalogság közé. Szive majd szétpattant a lelkesedéstől és a bátor meghatottságtól.

- Előre! előre! - kiáltá, vadul forgatva kardját. Mikor felocsudott, az elfoglalt Aspern utczáin rohant végig s csak akkor állott meg, mikor a kürtök gyülekezőt harsogtak.

A felgyujtott falvak tüze világitott a ködben és esteli homályban, a sebesülteket és halottakat szedték össze a két napos harcz helyén.

Szirmai valamit várt. Az üldöző lovasezredek s a tüzérség felvonulását, hogy a győzelem teljes legyen.

Szemközt találkozott a vezérkari főnökkel, a ki még alig tért magához nagy meglepetéséből, hogy a francziák vereséget szenvedtek.

- Tábornok ur, elrendelték már az üldözést? A hajóhid át van szakitva, Napoleont mindenestül a Dunába szorithatjuk.

A tábornok ránézett, mintha először nem értené, azután vállat vont s ujjával egy leégett viskóra mutatott.

A viskó előtt, egyik gyalogszázad felforditott dobján ült a főherczeg. Fáradtnak látszott, talán a szokatlan szaladástól, talán a győzelem izgalmától. Szeme révedezve nézte a sötétségbe boruló csatateret; a nyugodtság és határozottság kifejezése, a mely Szirmait a döntő pillanatban elbüvölte, eltünt arczáról. Fejét meghajtva ült ott, mélázását, csöndes magábamélyedését senki sem merte háborgatni.

A tábornok, a kit Szirmai megszólitott, szükségesnek tartotta a magyarázatot. Fehér köpenyét nyakig begombolva, piros gallérját füléig felhajtva, hangosan mondá:

- Az üldözésre nincs pihent csapatunk, hadnagy ur... Már öreg este is van... Napoleon még visszafordulhatna... Minden kitelik attól az embertől...

Az asperni elvesztett csata után Napoleon Lobau-szigetére vonult vissza, amelyet már előbb mesterileg megerősitett.

A szigeten vidám élet folyt. A bécsi nagyurak feltört pinczéinek nemes, tüzes borát mind ide szállitották, s a megsarczolt székesvárosból mindenféle eleséget összegyüjtöttek. A Dunától körülfogott sziget árnyékos fái alatt kipihenték a katonák a kiállott fáradalmakat. Az enyhe, csillagos nyári éjszakában franczia dalokat énekeltek, s az osztrák golyókra rá sem hederitve, - mintha békés pásztortüzek volnának - oly gondtalanul nézegették Károly főherczeg őrtüzeit.

Napoleon azonban - először életében - meg volt törve. Restelte vereségét. Két nap és két éjjel katonái szeme elől sátorába rejtőzött. Tisztjei azt suttogták, mélységes álomba merült e két nap alatt. Se nem evett, se nem ivott, csak aludt folyton. S mikor ébren volt, halálosan fáradtnak érezte magát. Azt adta okul levertségének, hogy elesett tábornokait, főleg Lannest, legjobb barátját sajnálta, pedig hiusága volt sértve, szégyen mardosta és keserü önvád. Nagy erkölcsi hatása lesz annak a leigázott népekre s ki tudja, mily fordulatot vehetnek az események, ha Napoleon győzhetetlenségének hite szertefoszlik.

Napoleon éles esze belátta, hogy Aspernnél sokkal többet veszitett el egy ütközetnél. Ezen a napon fogant meg a későbbi európai szövetségek gondolata. Aspernnek Waterloo ballagott nyomában... Ezen a napon, a hófehér arab paripán nyargalászó szürkekabátos kis ember háta mögé felült a sötét gond, az "atra cura"...

Napoleon szorult helyzetét leginkább az bizonyitja, hogy egy helyben maradva, teljes hat hétig nézett ellenfelével farkasszemet. Se elmozdulni, se támadni nem mert. Hat hétig hagyta magán száradni a vereség szégyenét, amig aztán kiköszörülte a csorbát a wagrami győzelemmel.

Szirmai, mikor esténként a tábortüzeknél beszélgettek, elitélte a főherczeg késlekedő, halogató, szemlélődő hadviselését. Azt hajtogatta folyton, hogy mint a hegedüben, Napoleonban megpattant valami. Hogy nem támad ujra, ez a gyöngeség jele. Ezt a pillanatnyi gyöngeséget ki kellene zsákmányolni, ahogy ő szokta.

A magyar tisztek általában, főleg a huszárok, Lobau-szigetének megrohanása mellett voltak. A halvérü osztrákok helyesnek és okosnak tartották a fővezér eljárását. Mert minek köszönhetik az asperni győzelmet? Nemde annak, hogy Napoleon vigyázatlanul átkelt a folyón. Biztos hadállásban őt most megtámadni annyi volna, mint az ő hibájába esni. A főherczeg várhat. Neki nem áll érdekében erőszakolni a döntést. Ő itthon van. Napoleon ellenben idegen országban, ég és föld között lebeg, mint a Mohamed koporsója... Be kell hát várni, mig ujra átkel a Dunán... Akkor ismét a főherczeg részén lesz minden előny, ujra győzelmet arathat rajta...

Mig a fővezér táborában a tétlen várakozás politikáját folytatták, régi osztrák felfogás szerint úgy gondolva, hogy "kommt Zeit, kommt Rath" - azalatt a birodalom helyzete mind válságosabbra fordult.

Az orosz hadak előnyomultak Galiczia felé, az olasz alkirály gyorsitott menetekben jött, hogy Napoleonnal egyesüljön.

Az a számitás, hogy Sándor czár szive meglágyul, s nem fog komolyan föllépni Ausztria ellen, dugába dőlt. A kéz alatt, titkos ügynökökkel folytatott ily irányu alkudozás teljes kudarczczal végződött.

Legalább azt kellett itt megakadályozni, hogy az olasz alkirály hadai Napoleonnal egyesüljenek.

János főherczeg parancsot kapott, hogy József nádorral kezet fogva, aki tekintélyes számu nemesi fölkelőkkel Győrnél táborozott, tartóztassa föl utjában az alkirályt.

Maga Károly főherczeg is nagy reményeket füzött e vállalkozáshoz. Jánosnak tekintélyes számu serege volt, a nemesi fölkelők pedig türelmetlenül várták, hogy a háboruba beleelegyedjenek.

Mint derült égből a villám, ugy csapott le a győri vereség hire. A tábor tele volt a nemesi fölkelők gyászos futásának hirével. Megszaladtak csufosan a legelső ágyuszóra, ezt mondogatták a magyar nemesség szine-virágáról. A magyarok katonai hirnevén kitörülhetetlen folt esett... ezt hajtogatták alig titkolt kárörömmel.

Még a fővezér környezetében is szidták a magyarokat. Szirmai a haját tépte dühében és elkeseredésében, de megbizható értesülések hiányában, jobbnak látta hallgatni és magába zárni szégyenét és bánatát.

Épen azon töprengett, hogy tudhatná meg a valót, mikor hosszu levelet kapott Niczkytől.

Az ákom-bákom irás ezuttal nagy örömére szolgált. Nem csalódott föltevésében, a főispán a győri kudarcz okát és lefolyását irta meg neki. Mohón és nagy figyelemmel olvasta végig a levelet, pislogó olaj-mécses világánál. Niczky gróf ezt irta:

Mikor Szirmai a hosszu levelet végigolvasta, meg is örült neki, meg nem is. Megörült annak, hogy a győri futás oka más volt, mint a nemesség gyávasága. De másrészt mélyen elszomoritotta az a gondolat, hogy nem biznak nemzetében. E bizalmatlanság válságokra vezethet. Ha e bizalmatlanságnak vannak okai, el kell távolitani kölcsönösen. De ez érzésnek meg kell szünni mindenáron, még kölcsönös áldozatok árán is.

Ami gyermekkora óta benne élt, fejlődött, s most egész valóját át meg átjárta: hivatásának tudata e pillanatban megszólalt lelkében. Soha sem látta még maga előtt ily világosan az életczélt, amely felé törekedni fog. Eléri-e? más kérdés, s a jövő titka; de ő czélja elérését meg fogja kisérleni. Közelebb hozza egymáshoz a nemzetet s a királyt.

Hogy mikép fog hozzá, hol kezdi el, nem tudta volna megmondani. Ám egy élete van, azt arra szenteli, - gondolta magában, s az égő mécset egy vigyázatlan mozdulattal leverve, kiment a sátorból.

Annak érezte szükségét, amit bolyongásnak nevezünk. Lassan, elmélyedve indult utnak, de egymást kergető gondolatai észrevétlenül meggyorsitották járását.

Szeles idő volt. A felhőktől kitisztult égboltról didergő csillagok tekintettek le Szirmaira, mig Lobau szigetéről, fákra aggatott ezer meg ezer papirlámpás fényét, s a gárda meggyujtott fáklyáit látta átcsillogni. A francziák mulatnak. A nagy öröm talán azért van, mert az olasz alkirály serege megérkezett.

Teljes két óra hosszáig bolyongott Szirmai a szélben. Néhol reá kiáltott az őr, egy sötét sikátorban az őrjárat meg is állitotta.

Végre tábori tüzhöz ért. A tüzet fehér kabátos osztrák tisztek ülték körül. Kártyáztak és kupából itták a bort. Ahogy a huszártisztet meglátták, az egyik halkan valamit mondott a társainak, amire azok nevettek.

Szirmai ujját hidegen csákójához emelte és tovább akart menni. Nevetésük megállitotta. Szemközt fordult velük és keményen végignézte őket. A nevetés megszünt, de egy dragonyos tiszt, borotváltképü, vállas legény, felállott és hozzálépett.

- Minden magyart. A győri nyulkergetésről volt szó. Azon mulatunk már egész este.

- De igen. Mindazáltal, aki magyar nemes ott megfutott, azok közül a legutolsó is oroszlánszivü Richárd hozzád képest, aki csak a hátuk mögött beszélsz rosszat róluk...

A többi tiszt felugrott és közbe lépett. De már késő volt. Másnap párbaj lett belőle s Szirmai egy tiszta, prim vágással ugy fejbe ütötte Thugut urat, hogy menten összeesett. Oly gyorsan s oly nagy erővel támadta meg, hogy még lélekzethez sem tudott jutni az istenadta.

Mikor Károly főherczeget a párbaj okáról értesitették, az ebédnél azt mondta tisztjeinek:

- A huszártisztnek igaza van. A győri vereségnek nem a nemesi fölkelők voltak az okai, hanem Nugent, aki a csanaki magaslatokat kardcsapás nélkül feladta. Meg a vezetés... és a fejetlenség! Micsoda vezetés volt ott! Jobb, ha nem beszélünk róla...

A győzelmes hadvezér, előnyös hadállásban állva szemközt ellenfelével, folyton sürgette a királyt, kössön békét Napoleonnal.

Most talán még előnyös föltételek mellett tehetné, mert Napoleon csatát vesztett s egy harczrakész hadsereg kész tovább folytatni a küzdelmet minden pillanatban.

Ha megvárja Ferencz, hogy Napoleon megverje a birodalom utolsó reménységét, az Aspernnél táborozó hadsereget, lealázó békét fog reá kényszeriteni Ausztriára.

Mig az asperni győző hadai élén a békének volt szószólója, Ferencz és tanácsosai a háboru folytatására sarkalták őt örökösen. A király szemrehányást tett neki, hogy tétlenül vesztegel. Az Istenre kérte, mérjen döntő csapást Napoleonra. Ugy verje meg, hogy hirmondónak se menjen vissza hadaiból Francziaországba. A mellett képtelenebbnél képtelenebb haditerveket küldöztek a nyakára s maga Ferencz király is győzelmi recipéket fogalmazott számára üres óráiban.

Az egyetlen győzelemtől elvakitva, dühös háborupárt volt az egész udvar. A fővezért csipdesték, gunyolták, kicsinyelték. Hüs palotában szenvedve át - természetesen csak képzeletben - a háboru borzalmát, egy csöppet sem féltek Napoleon katonai lángeszétől, s szerencséjökre száz meg száz mértföldre esvén Lobau-szigetétől, nagyon könnyü és egyszerü dolognak itélték a Duna közepén libegő "vércse fészket" puszta kézzel kiszedni, - a vijjongó anya-vércse jelenlétében.

A fővezér, ki szemtanuja volt, mily bevehetetlen erőddé emelte Napoleon a kis dunai szigetet; akinek tudomása volt arról, mily roppant hadakat gyüjtött a döntő csapás megtételére, s mily gondosan készült a franczia császár ezuttal a Dunán való átkelésre, hogy tutajok, hajók, hajóhidak mily mennyiségben állottak rendelkezésre; ő, aki tisztán látta, hogy Európa Ausztriát cserben hagyta, s nincs szabaditó kéz, a mely döntő vereség esetén segitségükre siessen: magát a trónt féltette a háboru folytatásától. Ugy ismerte Napoleont, mint akitől minden kitelik. Már is megfenyegette Ferenczet, hogy mást ültet Magyarország és Ausztria trónjára, sőt magát Károly főherczeget is megkinálta titokban néhány év előtt a testvére koronájával.

Őt tovább ingerelni annyi volna, mint végromlásba dönteni az ősi monarchiát.

Mindezt megirta a királynak is. De figyelmeztetése, kérése, gyötrő balsejtelmei az udvarnál siket fülekre találtak. Az udvar valamennyi léhütője rajta köszörülte nyelvét és előterjesztéseire mindig az volt a válasz: meg kell támadni s el kell tiporni Napoleont.

Napoleont azonban nem kellett megtámadni. Julius 1-én nyolczszáz ágyulövés hirdette, hogy át fog kelni a Dunán s döntő csatára kényszeriti a főherczeget.

Maga Károly főherczeg egy magas domb tetejéről nézte az ellenség előkészületeit. Tábornokaival a térképet nézte, s valamin hevesen vitatkoztak.

Szirmai közelről látta. A vezér fáradt volt, beteges, szeme komor tüzben égett. Napoleon átkelésére három nap óta lesve, három napja ruhástól feküdt le.

Fehér, eres kezének mutató ujjával a térképen pontokat jelölt ki. A tábornokok a térkép fölé hajoltak és ugy tették meg észrevételeiket. Fél órai tanácskozás után ugy látszott, megegyeztek, mert a főherczeg átadta a térképet a hadsegédének s görnyedt tartásban, lehajtott fővel, ujra a Dunát fürkészte.

Szirmai szive megdobbant. Az asperni győző bizonyára kijelölte azt a pontot, ahol Napoleont bekeriti és fegyverlerakásra fogja kényszeriteni.

Annál jobban csodálkozott, mikor a vezérkari főnök e szavakkal fordult hozzá:

- Abban egyeztünk meg, csata után merre fogunk visszavonulni. A főherczeg okos, nagyon okos hadvezér... Mi a marchfeldi vonalat tanácsoltuk, ő a prágait. Mint mindig, most is igaza van. A marchfeldi vonal órákig terjedő siksággal kezdődik. Kész zsákmánya volnánk rajta Napoleon üldöző lovasságának... Mig Prága felé lépcsőzetes a vidék, ott, ha szükséges, erősen megvethetjük a lábunkat. Sőt az üldözőket véres fejjel üzhetjük vissza... A főherczeg fényes katonai talentum. Csak az egy Napoleon nagyobb hadvezér nála...

Igy történt, hogy a wagrami csata előtt a főherczeg már csak a visszavonuláson törte a fejét. Mindazáltal vitézül és gyönyörüen verekedett. Csapatai mindenütt kemény ellenállást fejtettek ki, sőt a jobb szárnyon, első nap, győztek is. Maga a főherczeg pedig nem egyszer kitette magát életveszedelemnek. Mintha a halált kereste volna...

A wagrami győzelem Napoleonra nézve nem volt teljes. Sőt a visszavonuló osztrák fővezér Znaim közelében, egy kis helységnél, szembeszállott a franczia túlerővel, s egy álló napig ki nem tudták mozditani helyéből.

A wagrami csata lefolyása Napoleonnak imponált. Jól vezetett, vitéz hadsereg állott itt vele szemben. Fegyverszünetet ajánlott, amit az osztrákok elfogadtak.

Sokat beszéltek a táborban akkoriban a János főherczeg esetéről. (Szirmai Niczky grófnak meg is irta.)

János azt a parancsot kapta, julius 5-én hajnalban: seregével siessen a főherczeg támogatására. Ezt a parancsot János főherczeg teljesitette, de egy egész nappal később. Természetesen elkésett. Akkor ért a csatatérre, mikor már a csata el volt veszve.

Katonai körökben el voltak keseredve e miatt. Maga a fővezér igy csititotta tisztjeit.

- Mit tegyek uraim? Biz ez világos engedetlenség. De ő császári és királyi fenségét csak nem lövethetem főbe?...

Elza grófnő asszony volt. Hogy boldog-e, arról sohasem gondolkozott. Nem is ugy nevelték. Gyermek is volt ahhoz, hogy a házasságban egyebet lásson társadalmi szokásnál, a melynek jó társaságban élő leány magát előbb-utóbb aláveti.

Egy félesztendeig az önállóság és a függetlenség gyönyörét élvezte. Egyébbel nem törődött. Se nyelvmester, se franczia guvernánt, se a nevelő-intézet igazgatónője, se az anyja, se a bátyja, se az eladó leányok "illendő" viselkedésének kis kátéja nem szabályozta többé életmódját. Nem irta elő senki mit tegyen, mit ne tegyen. Ura volt a maga akaratának. Ugy élt, a hogy neki tetszett. Szabad volt, mint a madár.

Igaz, hogy élete egy férfi életéhez volt kötve. De Niczky gróf jó férj volt, igazi mágnás férj. Mint az angol királyok, beelégedett az uralkodással, kormányozni Elza grófnő kormányozott, hatalommal, akár az angol parlament.

Mint asszony, Niczkyné hat hónapig nem érzett mást, csak azt, hogy szabad. Egyszerü formák közt született meg ez a szabadság, minden felindulás és forradalom nélkül.

Igent mondott egy férfinek, aki kérdezte. Azután menyasszony volt pár hónapig. Végül férjével megeskették. Az esküvőből leginkább az maradt meg emlékezetében, hogy fehér selyemruha volt rajta, s karcsu alakja egészen elveszett a menyasszonyi fátyol áttetsző, könnyü hajnali fellegében.

A Niczkyek házi kápolnájában fényes násznép gyült össze. Az urak és hölgyek szemkápráztató magyar nemzeti ruhában voltak. Csakúgy ragyogott minden a sok drágakőtől és keleti gyöngytől.

A kápolnában drága szőnyeg huzódott végig. Egész vagyon volt az értéke. Ezen a puha szőnyegen lépdelt végig, s még csak meg se volt valami nagyon illetődve. S mert a menyasszonyi koszoruja kissé szoros volt, phizikai értelemben nem a legjobban érezte magát.

Mikor kijött, asszony volt. Pedig odabent a kápolnában semmi sem történt vele. Legalább semmi olyan, a mi eddigi életét kézzelfoghatólag fölforgatta volna.

Kint borús volt az ég, csöndes eső permetezett, de azért a félvármegye eljött a lakodalma csodájára.

Aranyozott, üveges, családi hintó várt reá, Mária Terézia idejéből való. A lovakon szinaranynyal kivert szerszám, smaragddal kirakott csótár. A Niczkyek családi czimere ötlött szemébe mindenütt. A kápolna diszitésén, a hintón, a lovakon, a hajduk ezüstös tarsolyán.

Külsőségekből látta csak, hogy asszony. Mélyebben meghajoltak előtte a férfiak, nagyobb tisztelettel a családtagok, néma alázattal a tengersok urasági cseléd. S Niczky, ki tegnap még csöndes, egyforma baráti érzelmeket szinlelt, ugy nézett rá, mikor a hintóba ketten beültek, hogy Elza elpirult és zavart lett a tekintetétől. Az előkelő, egykedvü, hirtelenszőke arcz, most olvasztott veresréz módjára lángolt és égetett.

A kastélyban napokig folyt a dinomdánom. A szökőkut csövéből egész nap bor folyt, a mindenfelől összesereglett köznép gyönyörüségére.

Azután nászlakoma, amelynek sohasem akart vége szakadni, zene és táncz következett. Elza grófnő sokat tánczolt. S mikor álmosan kifáradva aludni tért, még órákig hallotta be szobájába, félig alva, félig ébren, félig önkivületben a muzsika halk zugását.

Az első hetek, sőt az első hónapok abban teltek el, hogy ujra, meg ujra, ugyszólván naponkint tudatára ébredt szabadságának. Pedig a házasságot minden regényben, a mit olvasott, inkább lánczhoz és rabsághoz szokták hasonlitani.

Hogy rab volna, hogy láncz volna kezén-lábán, vagy akár a szivén, ő azt sohasem érezte.

Azt talán érzi, aki szerelmi házasság tüzes örvényeibe szédül. De ő nyitott szemmel és józan fővel ment férjhez. Tiszta látását nem zavarta meg semmi, még a mézes hetek felindulása sem, a mely különben nem sokáig tartott. Az állandó turbékolás nem volt a Niczkyek természetében. Az izzó veresréz észrevétlenül hült, hült s többé nem égetett. Elza grófnő nyugodtan viselhette, mint akármelyik nyaklánczát vagy karpereczét.

Házasságuk hetedik hónapjában Niczky grófnő arra ébredt, amire nagy Sándor: szüknek találta Macedoniát, akarom mondani, a baranyavári kastélyt.

Annak találta különben a főispán is. Bármily szép és poétikus fiatal házasnak lenni, akit ugy neveltek s aki ugy nőtt fel, mint ők, egy időn tul kezdi érezni a nagyvárosi élet hiányát.

Bécs, a kedves Bécs, francziák kezében volt. A kényelmes rokkokó palotákba ők ültek bele. A tereket és utczákat ők lepték el. Ők mulattak a szinházakban és finomabb zengerájokban. Ők kocsikáztak a Práterben. S a Schönbrunntól Bécsbe vezető országuton Napoleon tett sétalovaglást, tábornokaitól körülvéve és titkos rendőröktől aggodalmasan őrizve.

Pest unalmas fészek volt még akkor a magyar mágnás szemében. Falu. S Elza grófnő is Drezdához és Münchenhez volt szokva, ahol mégis csak van mivel elölni az időt.

Az ősz, mikor már be van hordva minden, mikor a szőlőhegyeket leszüretelték, mikor az agarászás ideje is eltelt és esik, örökösen esik az eső, - bizony kellemetlen évszak Magyarországon. Kellemetlen még a jól berendezett kastélyokban is, mert körülötte az utak rosszak, feneketlen a sár s a látogató félutban elakad.

A gróf csak talált magának szórakozást. Állandó kártyakompániát szervezett, eljárt a megyegyülésekre és hetivásárokra, vagy a számadásait rendezte először világéletében.

De a grófnő nagyon meg volt akadva. Az olvasást unta, házi dolgokkal nem vesződött, a zongorája elromlott, azt csak valamikor tavasszal lehet fölhangoltatni, ha vándorutjában ide vetődik valamelyik lengyel vagy cseh származásu zongorahangoló.

Az ujságok, divatlapok még érdekelték volna, de posta hetenként egyszer járt Baranyavárra, akkor is rendetlenül. S Magyarországon divatlapnak hire-hamva sem volt.

Október végén két hétig szakadt az eső. Kilovagolni nem lehetett, se kikocsikázni. Vendég nem jött. A német ujságok elmaradtak. Öltözködni nem volt se oka, se kedve.

Megpróbálta, hátha az urát ujra lángralobbanthatná? Égésében szeretett volna gyönyörködni, de Niczky ugy viselkedett, mint a jó családi kandalló, a melynél már csak melegedni lehet. Melegedni se mindig. Mert ritkán raknak benne tüzet; néha füstöl, sőt az is megesik, hogy nem lehet befüteni.

Egy este, mikor békésen paciance-oztak s attól tartok, hogy nagyon is békésen, Elza grófnő hirtelen letette a kártyát s az urára nézett.

Niczky gróf fekete selyem házi sapkáját feltolta a homloka közepére, azután egy szórakozott mozdulattal lehuzta szeméig.

- Nem csodálom. Husz év óta ez az első ősz, hogy be vagyok zárva falusi kastélyomba. Ha meggondolom, hogy mindennek Napoleon az oka, szeretném a magam kezével megfojtani, vagy zsákba varrva a Dunába dobni az átkozott Bonapartet.

- Nem Bonaparte az oka. Ha tudni akarja, a magok dicsőséges hadserege. Vagy vernék ki az országból, vagy kötnének vele békét. De ez az állapot türhetetlen. Tudja-e, hogy tavalyi kalapokban kell járnom és fogalmam sincs, milyen az idei divat? A francziáktól megszállott Bécsben szünetel minden kereskedés és be van zárva minden üzlet... Pedig oly sok apróságra volna szükségem, a mi uri asszonyra nézve életszükség!

Két gömbölyü karjára támaszkodva nézett az urára. Fiatal szépsége, ragyogó szeme, haragos kis szája Niczkyt szokatlanul meghatotta.

Gyöngéden megfogta a kezét és fehér keskeny homlokáról elsimitott egy pártütő fürtöcskét.

- Nem maga mellett unatkozom, hanem ebben a fészekben. Hiszen azt szeretném, hogy együtt mehetnénk Bécsbe. Magával mulatnánk, magával járnék szinházba, estélyekre, mindenhová. Maga kellene nekem, de Bécsben.

- Igaza van. Végre is mi nem vagyunk nyárspolgárok, hogy elrejtsük boldogságunkat a világ szeme elől. Ellenkezőleg: dicsekedni szeretnék magával, ha már olyan szép. Azt kivánnám, hogy magának hódoljon az egész világ; hogy maga legyen a nap, a mely körül minden forog... Diszruhája, családi ékszere, szép lova, gazdagsága, szép fiatal felesége nem azért van az embernek, hogy zárva tartsa. Mindezzel páváskodni kell, jól tudom. Azután, őszintén szólva, én is nélkülözöm a klubbokat, a finom pletykát, a szalonok cselszövényét, a fogadásokat, a Metternich hires lunchait, a melyekre, természetesen, nem a házához hivja meg a kiválasztottakat, hanem valamelyik barátnőjéhez...

- Mit gondol? A francziáktól megszállott területeken kellene átmennünk. A Rajnánál is mindenütt franczia ezredek állanak. Cseberből vederbe esnénk.

A grófnő összeránczolta homlokát, mint aki mélyen elgondolkozik. Azután tapsolt örömében.

- Megvan. Nagyszerü tervem van. Menjünk egyenesen Párisba. Ha Napoleon nem ereszti ki körme közül Bécset, mi meg hálónkat kivetjük az ő székvárosára. Elforgatjuk a franczia tábornokok fejét, s királypárti összeesküvést szítunk a korzikai ellen. Talán nem tetszem én meg Fouchénak vagy Talleyrandnak? Mit gondol?

- Ne féljen, eljutunk mi még Párisba. Csakhogy akkor Napoleon ujra tüzérhadnagy lesz, mint pályája kezdetén... De most lehetetlen. Először azért, mert nincs utlevelünk, annak beszerzése - hadviselő felek lévén - nehezen menne. Másodszor azért mert nem vagyok diplomata, s ilyen háborus világban ugy bánnának el velünk, mint kémekkel szokás... Hanem egyet megteszek. Irok barátomnak Lichtenstein herczegnek, az uj hadvezérnek, hogy tisztitsák meg Bécset a franczia poloskától. Ha egyébért nem, azért, mert a feleségem kénytelen a tavalyi kalapjában járni...

- Ah, a neveletlen... Mily kedves fiu volt, s a tábori élet egészen elrontotta... Paciance helyett más egyebet játszunk. De pénzre. Az talán jobban izgat...

Mikor feküdni készült, hálószobája ajtajából még egyszer visszafordult férjéhez.

- Jó éjszakát... Mondja... de ne mondjon semmit... Ugy érzem álmos vagyok... Szeretnék néhány évet átaludni, ahogy Dornröschen átaludt száz esztendőt...

Szőke feje eltünt a magas, aranyozott ajtó függönye mögött. Niczky gróf négyágu ezüst gyertyatartót vett a kezébe, odament a falhoz és az egyik képre reávilágitott.

- Csodálatosan hasonlit ez az Elza a Niczky György második feleségéhez... Száz év előtt ők laktak itt ebben a bagolyvárban. Csakhogy az szenvedő asszony volt, érzelgős, meg is halt korán. Elza pedig tüzről pattant... Tiz évvel előbb kellett volna őt feleségül vennem... Mihelyt Bécsbe eljuthatunk, lefestetem s ide akasztom a képét, a másiknak képe mellé...

Pető hamar észrevette, hogy Elza grófnő unatkozik. A kedvéért engedett mágnás gyülöletéből s többször megfordult a baranyavári kastélyban.

Miben reménykedett, maga sem tudta. Emlékei róla olyanok voltak, mint mikor az erdő mélyén könnyü lábnak nyoma látszik. A kutató és bonczoló elme, - ha még oly éles is, mint a Petőé - e nyomokból csak azt állapithatja meg: nő járt erre. De hogy mikor itt járt, mire gondolt, mit érzett és volt-e szerelem iránta szivében - ezt még Salamon király bölcseségével sem lehetne kideriteni.

Szó sincs róla, Elza egy darabig szivesen vette Pető közeledését. Ha rossz kedve volt, volt kivel kötekedni. Ha meg Petőnek volt rossz kedve, gyönyörüség volt hallgatni szilaj gúnyját, ostorütésekhez hasonló megjegyzéseit, embertársainak véres megmarczangolását.

- Tudja milyen maga Pető? Olyan, mint a vasgolyó. Betéve egy üvegszekrénybe, törékeny csecsebecsék közé, - a társadalmi érintkezés üvegszekrényébe, olyan porczellán figurákkal véve körül, mint az uram, - maga örökös veszedelemnek a forrása. Ha nyugodt, akkor is kirí közülök. Ha meg megmozdul, összetör mindent: kárt tesz az emberekben és az illemszabályokban. S még csak nem is tehet róla.

Pető fanyarul mosolygott. Szája nagy volt ilyenkor, szemei meg kicsinyekre összehuzodtak.

Pető hunyorgott s kezével egyet legyintett, a mi nála a kicsinylés jele volt.

- Nem bántom, mért bántanám?... Azt mondja, vasgolyó vagyok. Nem valami udvarias hasonlat, mert annyit tesz: nehéz, esetlen, és - minthogy a vas a munka jelképe, - nem az előkelő fémek közül való. De lássa, grófnő, a vas is elveszti sulyát a vizben, a természettan törvényei szerint.

- A viz, a melyben ön a sulyát elveszitené, természetesen én legyek. Lássa, barátom, a viz tiszta és... hideg. S hamar befagy.

- Vannak meleg források is, grófnő, csak mélyen kell leásni a föld rétegeibe. Hanem hagyjuk ezt... Mi hasonlatokban kezdünk beszélni s ez már haladás bizonyos tekintetben. Mert ez már költészet...

- Én nem vagyok költői lélek. Még a házasságban sem tudtam fölfedezni költészetet, pedig az uramat szeretem...

Pető arcza megelevenedett. Mint rendesen, mikor valami megkapta figyelmét, rövidlátó, hunyorgó szeme nagyra nyilt. Ilyenkor szép szeme volt, s a szeme kifejezésétől egész arcza megszépült.

- Micsoda vallomás, grófnő! Ha a házasságban nem talált költészetet, ez azt teszi, hogy nem talált szerelmet. Minden egyéb, amit mond, önámitás.

Elza belátta, hogy messze ment. Pető nem volt az az ember, a ki a flirtet annak veszi, ami: vívási gyakorlatnak fejkosárral és mellvédővel. Minden átmenet nélkül közönyös dolgokra tért át.

De Pető ugy hitte, nyomon van, s még nagyobb kitartással udvarolt az alig félesztendős asszonynak. Niczkynek nem volt ellene kifogása, Elza nem tartotta veszedelmesnek, s igy néhány hét megint csak elmult azokból az unalmas, egyhangu szürke hónapokból, a melyeket a baranyavári kastélyban kellett eltölteni, holott a nagyvárosi élet idénye már elkezdődött.

Hogy Niczkyné türte Pető udvarlását, s hogy Pető oly ostromló kedvében volt: ennek mindkét részről a tétlenség is oka volt.

Az országgyülés nem ült együtt, s egyhamar nem is volt rá remény, hogy összehivják. Közdolgokban nem gyakorolhatván szenvedélyes ékesszólását, a szép asszonynál kisérlette azt meg, nehogy valahogy kijőjjön a gyakorlatából.

A beszélés szenvedélye - mint abban a korban a legtöbb magyar táblabiróé - második természetévé vált. A szó nem eszköz volt már nála, hanem czél és élethivás.

Pető naplót vezetett éleményeiről. Meg voltak ebben örökitve hires mondásai, közéleti sikerei és nőknél való szerencséje. Magát oly kiváltságos lénynek tekinté, a kiről hű és megbizható fölvételeket kellett késziteni a történetiró számára.

A Niczkyné szive ellen folytatott szerelmi ostrom eredményét a következő sorokban hagyta az utókorra.

Ezekben a napokban az idő szépre fordult. Bár reggel mindig köd volt, délre kisütött a nap s a derült napokra hideg, csillagos éjszakák következtek.

Az utak megszikkadtak, a feneketlen sár elmult. A grófnő kilovagolt vagy gyalog hosszu sétákat tett Pető Pállal, néha az urával.

Egyik este az ablakból nézte, mint nyugszik le a nap. Ahogy lenyugodott, a hegyek, erdők, a szántóföldek elkomorodtak, s a vidék olyanná vált, mint valami csendes, bánatos arcz, amely előbb mosolygott.

A szobában is sötétedett. A széleshátu angol butorok elvesztek a novemberi homályban.

Niczky gróf a nyitott kandallónál ült s a lábait melengette. Egy idő óta a térdében, a könyökében, néha a karjában fájdalmas bizsergést érzett, sőt az arczcsontjában is. A meleget nagyon szerette, mert az csillapitólag hatott a fájdalmakra. Annál jobban érezte baját esős, borus napokon.

A vékony selyemsapkája helyett meleg angol gyapju sapkát viselt s mikor odakint esett, nem mozdult volna ki egész nap a szobájából.

- Ajtómon a köszvény kopogtat, grófné. A Niczkyek öröklött nyavályája. De azért - tette hozzá biztatóan mosolyogva - nyolczvan évig elélünk egytől egyig. S attól se kell félnie, hogy hamar megöregszünk. Az ön férje, grófnő, még elég fiatalnak érzi magát arra, hogy állandóan szerelmes legyen önbe.

Elza grófnő tehát az ablakban állt. Gondolata messze elkalandozott hazájába, a családi fészekbe, ahol gyermekéveit töltötte, s ahonnét oly hamar kiröpitették.

Nem volt oly kényelmes, oly fényüző, mint a baranyavári kastély, de otthonosabb s ami fő, regényesebb. Volt tornya és felvonóhidja s mint száz meg száz évvel azelőtt, mély árok vette körül.

Hársfasor vezetett a kapuhoz, de öreg, elvastagodott, historiai hársfák, a melyeknek árnyékában már a dédapja idejében is részük volt a járó-kelőknek.

Torgau vára, bármily vadregényes hely volt, közel feküdt Drezdához. Egy macskaugrásra volt tőle. A városba vezető utja ki volt kövezve. Benne volt a czivilizáczió vérkeringésében, nem ugy mint Baranyavár, ahol - mint az elkötött érben - az élet forgása megakad.

Már egész sötét volt, mikor a grófnő visszafordult és az ura karszékéhez közeledett.

A nyitott kandalló aranyos fényénél látta, hogy a gróf arcza nyugodt és közönyös.

Elza a kandalló márvány párkányához támaszkodott, s igy a tüz fénye csak a derekát és mellét világitotta meg. A feje homályban maradt.

- Értsen meg, barátom. Nem az az én bajom, hogy Danton ur figyelmére méltat, hanem már unom.

- Unja? Az ember azt gondolná, hogy ebben a Bonaparte ur által reákényszeritett falusi számkivetésben még a Pető ur felbuzdulása is szórakozás.

- Jól mondja, hogy felbuzdulás. De nekem ugy tetszik, már nem tartja be a kellő határokat. Szeretném megtréfálni. Kegyetlenül megtréfálni.

- Azt megteheti. Ámbár nem szép dolog magától. Fekete hálátlanság volna, higyje meg.

- Tanácsoljon valamit. Végre is maga a férjem, s kötelessége segitségemre lenni a kellemetlen udvarlók ellen való védekezésben.

- Hogyne. Bekerittetem magát, mint a fáczányosomat, szeges drót keritésel. Jó lesz?

- Nem lesz jó. Maga, barátom, túl lő a czélon. Én nem arra kértem, hogy minden férfi ellen körülkeritsen. Ez ellen tiltakoznám, de ezt az egyet szivesen megleczkéztetném.

- A szenvedélyes szónoklás. Az volna az egyetlen méltó büntetése, ha lakatot tudna tenni a szájára.

Nincs az a nagy megyei ügy, amit abba nem hagyna egy pár szép szemért. Az udvarnál, sőt magánál a királynál is jobban parancsol neki egy kicsi női zsebkendő, amelylyel az ablakból lopva integetnek...

- Van már egy pompás gondolatom. De még hadd érjen. Egy negyedóráig szépen elüldögélünk itt a kandallónál, s gyertyákért nem csöngetünk. Minden haditervemet sötétben főzöm ki. Mikor maga megkért, akkor is sötét szobában ülve határoztam el, hogy a felesége leszek.

- Ah igen, a sötétség, a bűvös félhomály, általában nagy szerepet játszik a szerelmek és házasságok történetében.

... Pető Pál maga is visszariadt teljes és korai sikerétől, mikor Niczkyné, másnap bucsuzáskor halkan odasugta neki.

Pető nem tudott volna hazamenni ily lelki állapotban. Összebolyongta - pedig köd volt, - a réteket és fasorokat. A hulló levelek megzörrentek lábai alatt. Szeme belemerült a végtelen sötétségbe.

Öklét szorongatva, arczát a ködből kikandikáló csillagok felé forditva, megállott és diadalmas gúnynyal kaczagni kezdett.

Kaczagta az erényt, az ég parancsait, a papok tanitását. Kaczagta a csillagok hozzáférhetetlenségét. Bármily magasan vannak, ő eléri vakmerő kezével.

A fákon szél suhant át. Fölhevült képzelete elhitette Petővel, hogy a nagy természet sóhajtott egy lehullt csillagért.

Másnap délután, a meghatározott időben, izgatottan jött fel a baranyavári kastély márványlépcsőjén. Az előszobában nem volt senki; inasnak, szobaleánynak sehol semmi nyoma.

- Mily ügyes a kicsi, - gondolta köpönyegét egy székre dobva - mindenkit eltett láb alul.

Ahogy a fogadóterembe belépett, a grófné helyett tűzrőlpattant falusi leány fogadta.

Pető elhalványodott. Elza felültette volna? Kivette zsebóráját, - öt óra elmult.

A leány hallgatott. Nem szólt egy szót sem, csak a kötényét huzogatta zavartan, s le nem vette a babonázó fekete szemét a Pető arczáról.

Pető reá nézett. A bágyadt, őszi világosság reáesett a leányra. Arczbőre sima volt és rózsás, nagy, fekete szeme tele volt ragyogással és lágysággal. Ahogy előtte állott, szégyenkezve, mégis tele biztatással, Pető fejében végigczikkázott a boszunak, az édes és hasznos megtorlásnak gondolata.

Pető leült. Keztyüjét egy ideges, indulatos mozdulattal lehuzta kezéről s ledobta a földre.

- Anikó - tudod-e hogy nagyon szép vagy? Kár lesz érted, ha elvesz valami durva paraszt. Mit tehetnék érted? Szólj, mert ma vad kedvemben találsz... Jőjj közelebb. Ne huzódozz tőlem, mint a hajlós fűzfavessző. Bezzeg nem huzódnál, ha urasági kocsis volnék.

A leány közelebb lépett Pető székéhez. Csakugy suhogott rajta a bokor-ugrós selyemszoknyája. Nem szólt semmit, csak a szeme mosolygott és erős kis kezét a Pető szeme elé tartotta. Ezüst karikagyürü fénylett rajta.

- Na. Hallgass rám, mindjárt megmagyarázom. Meglátszik-e a violákon, ha permeteg éri?

- Látod. Te is csak szebb leszesz a szerelem esőjében. Rajtad is csak annyi nyoma marad a tegnapi, mai s a holnapi szerelemnek, mint a violán az esőnek! Egyik eső olyan, mint a másik, - a viola szempontjából.

Csak az kellett volna, hogy kinyujtsa utána kezét, - a boszu, a kedvező alkalom, meg a lángoló vére erre ösztönözte, - de fejtegető, magyarázó, beszélő szenvedélye ebben a pillanatban is erőt vett rajta.

A leány figyelő szeme még inkább felnyitogatta beszédének zuhogó zsilipjeit.

De igy akkor lépett ki, amikor nem látott mást egy figyelő parasztleánynál s egy kényelmes székben ülő Demosthenesnél.

Pető lassan felállott. Tisztában volt a helyzettel. Rossz tréfának esett áldozatul. Az az csak esett volna. Mint Demosthenes ülő szobra, minden világi gyanun felülállott. A harag lobbot vetett szivében, de uralkodott magán.

- Jó estét, grófnő. Maga szépen megtréfált, de, bocsásson meg, egy kicsit kiméletlenül.

- Ó maga Don Juán. Hát föltette rólam, hogy meghallgatom? Nem kellett tenni egyebet a védelemre, csak egy csinos arczocskát elhelyezni az előszobámban. Az ön hűsége és állitólagos szerelme már ezen a csipkebokron is felakadt... Nem tudott elmenni mellette veszedelem nélkül... Lássa Danton, az ön helyzete komikus. Társaság van nálam a belső szobában: leányok, asszonyok, urak. Szándékosan gyüjtöttem össze őket mára. Csak az ajtót kell kinyitnom, hogy tanui legyenek légyottjának s hogy holnap az egész vármegye az ön rovására nevessen. S még csak nem is haragudhat reám érte. S az uram, milyen jól fog az mulatni, hogy egyszerü enyves vesszővel is meg lehet fogni a kőszáli sast.

Pető álla idegesen remegett, szeme sötét és komor volt, a hangja csöndes, de az erőszakosan elfojtott indulat rezgett benne.

- Bizony gimplit fogott maga, nem keselyüt, buta gimplit... Beismerem, de ezenkivül azután nem ismerek be semmit. Nem, főleg azt a jogot, hogy játsszék velem... Egyszer már megmondtam... Most utoljára mondom... Különben legyen meggyőződve: engem nem vezethet félre. Mintha agya - szétszedett zsebóra módjára - tenyeremen feküdnék, ugy belátok gondolkozásának, vágyának, reményének titkos műhelyébe... Egy más urnak bezzeg nem állitana fel ön elmés kelepczéket az öltözőszobája küszöbén... S nem hivna össze magához társaságot, mikor egyedül kivánna lenni vele... És én nem abban tévedtem, hogy maga szerelmes valakibe, csak abban, hogy az a boldog halandó, a ki felé szive az esés törvényei szerint rohamosan közeledik, én vagyok... Máskülönben jó éjszakát kivánok, grófnő. Csókolom a kis cselszövő kezét s a kiért most rajtam tuladott: szivének ismeretlen hősét tisztelem... Ma holnap a háboruból ugyis haza jön... S akkor Mózes két kőtáblájának tizedik parancsolata veszélybe kerül...

Mikor utána az ajtó bezáródott, Elza grófnő mozdulatlanul állott a szoba közepén s elgondolkozott:

- Halálos ellenségünk lesz ezentul - igy tépelődött magában. - Hiu s igy a tréfát sohasem bocsájtja meg. Aztán mily szemtelen: Szirmait szivem hősének nevezte. Mert ő reá czélzott világosan. Oly szimatja van, mint egy farkasnak. Ezt az embert mindenhol felkutatja... Még az én érzéseimben is... De ott van-e valóban?...

Elza grófnő szokatlan időben ébredt föl: korán reggel. Szirmairól álmodott. Hogy mit, nem tudta volna megmondani, mert a mint szemét kinyitotta, emlékezetéből a bűvös történet elszállt.

Gyertyát gyujtott s könyvet vett elő. A nehéz, aranyozott viaszgyertya fényénél olvasott néhány sort, de semmi sem maradt meg fejében.

Nem volt különben nyugtalan és nem érzett izgatottságot. Még csak érverése sem volt gyorsabb. Holott a hősöket mindenütt harangzúgással és hallelujával fogadják...

- Mégis, hogy történhetett, hogy róla álmodtam? Talán valami baj érte e pillanatban? A fegyverszünet daczára valamelyik franczia előőrs golyója leteritette? Vagy a táborban pusztitó sokféle betegségnek esett áldozatul?

Most már, ugy ahogy, emlékezett az álomra is. Szirmai lóháton átusztatta a Dunát. A Duna nagyon zavaros volt, a mi az álmoskönyvek egybehangzó tanulsága szerint rosszat jelent. Csakhogy Szirmai partra ért és őt erős karokkal magához emelte... Ennek pedig se reá, se Szirmaira nézve nem lehet rossz jelentősége...

Mikor komornája öltöztetni kezdte s ő bőujju, törökös pongyolában, a nagy velenczei tükör előtt ült, az álom másodszor ment ki fejéből. A divatos frizurának, az arczbőr vakitó fehérségének, a szépségtapasz föltételének, a délelőtti ruha kiválasztásának földi gondjai mellett megfeledkezett minden egyébről.

A reggelinél Niczky gróf gondosan végignézte nejét. Egy három pecsétes nagy levél fölbontására és olvasására készülődvén, sietett tudatni vele, hogy szépnek és bájosnak találja rózsaszin selyem, leányos ruhájában.

A grófnő mosolylyal köszönte meg férje udvariasságát és mint a ki nagyon éhes, ugyancsak hozzálátott a bőséges reggelihez.

A gróf letette a levelet. Bár kifürkészhetetlen diplomatának tartotta magát, egész valója elárulta, hogy jó hirt kapott.

- A békét megkötötték. Ausztria elvesztett néhány tartományt és hadisarcz fejében a bőrét is lehuzza Napoleon. De Ferencznek van pénze elég. Tengerkincs, nehány száz millió gyült össze a magánpénztárában... S a mi fő, a telet Bécsben tölthetjük ujra.

- Ez aztán a jó hir, barátom... Megyek bucsut venni a vidéktől. Friss, derült idő van, ki fogok lovagolni. Nem kisér el?

- Sajnálom, dolgom van. A Gontránra ne üljön. Egy idő óta ez a pára ideges, még le találja dobni.

- Természetesen. Csak nem fogunk a más lován lovagolni, mint valami Sontagsreiterek?

- Akkor nekem a Gontránt hozassa föl. Hogy szeszélyes és veszedelmes, ez egy oknál több arra, hogy őt válaszszam...

- Ez a maga elmélete? Hozzám is azért jött feleségül, mert veszedelmesnek tartott?

Elza türelmetlenül nézett le az udvarra, nyergelnek-e már? Égett alatta a föld. Mostani állapotában nem tudott volna megmaradni négy fal közé zárva. A férje megjegyzését is csak félfüllel hallgatta, szórakozott mosolylyal felelt rá:

- Nem, barátom. A házasság nagy, kényelmes üveges batárja elé szelid, kitanult, jámbor lovak valók. Mert a családi hintó ringatásától néha elbóbiskol az ember... Isten vele, édesem. Ebéd előtt ne várjon haza. Jól ki akarom fárasztani Gontránt s magamat is. Az idegességnek az a legjobb orvossága...

Elza grófnő vágtatva indult neki a tarlónak, végignyargalt az elsárgult legelőn, fölverve utjában néhány sovány nyulat a káposztás földek barázdáiból.

Másfél óráig vágtatott igy. Mikor az erdő széléhez ért, a mely mindenütt az országut mentén terült el, Gontránról szakadt a tajték, ő maga kipirulva, égő szemmel, de lecsillapodva ült magas női nyergében.

Az erdő már kopasz volt. A nyárfák, a hol egyszer Pető neki a sziv viharairól szónokolt, fehérek voltak most is, de lombjukat nem hasonlithatta boglyas, kedves leányfejekhez.

A fákat nézve, a melyeknek megritkult lombjain akadálytalanul szürődött át a napfény, eszébe jutott Pető fenyegetése, hogy ne kerüljön a viharok utjába. Pedig mily könnyü volt a "vihar"-on kifogni. Mily egyszerü eszközökkel rázta le őt - mikor alkalmatlanná vált - magáról. Azóta a vihar másfelé hatalmaskodik. Az előbb látta az öreg Sembery nemesi portáján, a szép, szelid Beáta körül. Csakhogy ott lágyan lengedező fuvalom lett a viharból.

Az erdő, a mely máskor tele van rezgő árnyékkal, frisseséggel, rejtelemmel és madárdallal, olyan volt most, mint a leomlott kerités: mindenfelől be lehetett látni rajta. S mintha halott volna: fekete varjuk kóvályogtak felette.

Egy másfél öles árkot átugratva, Elza kiért az országutra. Megcsapkodta lovát s a kifárasztott, legyőzött paripa most már rendes futásban vitte. Megadta magát a lovasnője akaratának.

A merre szeme ellátott a sikságon, a hegyeken, a leszüretelt szőlőkön, a szántóföldeken, mindenütt az őszi verőfény rezgett, fénylett, elkápráztatva szemét és felpiritva arczát.

Hogy Gontránt legyőzte, ez növelte önbizalmát. S a hogy repkedő szalaggal, szétzilált hajjal, szélben uszó, zöld lovaglóruhában az országuton lépésben lovagolt, diadalmas erőt érzett magában.

Az őszi napfény, mint valami nagy kiöntés, az egész vidéket ellepte fénylő hullámaival. Az országut néptelen volt, egyetlen szekér járt rajta. Négy hitvány ló volt az ekhos szekér elé fogva. A paraszt-fuvaros nagyokat cserditett ostorával, ösztönözve a gebéket, a mit azonban azok nagy hidegvérrel vettek.

A mennyire a fölvert porfelhőkben látni lehetett, a szekérben huszártiszt ült, összefont karral, szemére huzott sipkával.

Nagyon elmélyedhetett gondolataiba, vagy tán aludt, mert Elzát észre sem vette.

Niczky grófnő megrántotta a lova száját. A feketére sült, sovány, megváltozott arczban Szirmaira ismert. Hangosan reá kiáltott:

Oly közelre, hogy kezet foghattak egymással. S hogy a tüz, a mely benne alattomosan égett, könnyen átcsapott a szomszéd ház fedelére.

Szirmai felállott a szekérben. Köpönyege lecsuszott válláról, karcsu, nyulánk alakja, a zsinóros dolmányban délczegebbnek látszott, mint máskor.

- Bizony elhajtatott volna mellettem köszönés nélkül. Ez nem járja, régi jó ismerősök között.

- Szundikáltam, grófnő. Napoleontól tanultam, a ki leteritett medvebőrön husz perczig édesdeden aludt a wagrami csatában.

Niczkyné még mindig kezében tartotta a férfi kezét, a kit Pető, az ő szive hősének nevezett.

- Rossz néven veszem magától az alvást. Régen várjuk már haza, nagyon régen. Mily boldog lesz az édesanyja. Vigyázzon, nehogy megszakadjon a szive örömében.

- Hogy láttam-e? Mikor csak tehetem, átszaladok hozzá. Sokat aggódott magáért. Remegett, mint a nyárfalevél, ha a csatatérről hirek jöttek. Nem egyszer mondta, hogy a maga halálát nem éli tul. S a harcztéren a dicsőség és a halál ugyanazon törzsnek két testvérága... De hát az a fődolog, hogy hazajött. Ép bőrrel és reménylem, megőrizve régi érzését barátai iránt... Egy megjegyzést azonban nem hallgathatok el. Az ily ügyes huszártiszthez, mint maga, jobban illett volna lóháton jönni. Már csak azért is, mert együtt vonulhattunk volna be Baranyavárra. Nagy föltünést keltettünk volna...

Szirmai mozdulatlanul állott a kocsiban, a szekeres gazda türelmetlenül nézett hátra: mennek-e már?

- Ne tulajdonitsa a kiszámithatatlan véletlen szeszélyének, a mi pontos mathematikai számitások alapján történt. Az uram azt ujságolta, megkötötték a békét. Ha megkötötték a békét, - gondoltam magamban - megszünt a háboru. Ha megszünt a háboru, nincs szükség katonára. Ha a katonára nincs szükség, hazaeresztik. Ha minden katonát hazaeresztenek, magát sem tartják ott s igy hát haza kell jönni, még pedig ezen az uton. Nemde világos következtetés?

Egymást nézték. Kutató, meglepett, lángoló szemük tekintete, mint két, ugyanazon időben föllobbanó villámlás, egynek látszott.

- Reménylem, minél előbb meglátogat bennünket. Ha édesanyjával kibeszélték magukat, első dolga lesz hozzánk jönni...

Hangját meghalkitva kérdezte ezt. Azután feleletét meg sem várva, végigvágott lován és rohanó galoppban tovább nyargalt.

A huszártiszt szeméről elszállt az álom. Nézte a karcsu, ingerlő alakot, ahogy minden mozdulata összhangban volt lova mozdulatával. Várta, hogy visszanézzen, de a grófnő egyszer sem forditotta hátra fejét. Ugy nekiiramodott, mintha ellenséges lovasság üldözte volna.

Szirmainé kint járt a portán. Ősz óta fájdalmat érzett a ballábában, nem tudott máskép járni, csak botra támaszkodva.

Tanácsolták neki a nénémasszonyok, menjen Pöstyénbe, úgy meggyógyul ott a lába, hogy tánczra is kerekedhetik.

- Majd ha haza jön a fiam, mondogatta mélabúsan. Most nem lehet, amig óráról-órára őt várom.

Napközben még csak elfoglalta a ház körül való munka. Este azonban nem tudott nyugodni az emlékektől. Mindig a fiára gondolt. Ezerféle változatban látta őt. Attól kezdve, mikor a világra jött, egész addig, mikor beállott katonának.

A háboru s főleg a Napoleon ellen való háboru, valami fölfoghatatlan, valami irtózatos fogalom volt előtte.

A mit a francziák császárjáról olvasott, hogy erős, kegyetlen, villámgyors és győzedelmes, szeget ütött a fejébe. Ha csakugyan ilyen, miért kötnek bele? Ha erősebb, miért támadják meg? Ha nem tudják legyőzni, miért adnak uj meg uj alkalmat, hogy győzelmet arasson ellenségein?

A fia leveléből, meg a szomszédok mendemondáiból megalkotta magának a háboru képét. Ebben a képben az asperni győzelem jelentősége nagyon összezsugorodott.

A háboru czélját nem fogta föl. Nem volt érzéke Ferencz király helyzete iránt sem, a kit pedig, mint minden hatalom és jólét kutfejét, széditő magasra helyezett képzeletében...

Ő csak azt tudta, hogy a háboru utja tele van szórva veszedelmek éles vasszögével. Hogy golyó, kard, ágyu, lovak patkója, lázak, hideglelés, ragadós nyavalyák: mindez a fia életét fenyegeti. Hogy az ő fia és sok más fiatal élet ez állandó fenyegetését és koczkáztatását, háborunak hivják.

Hiszen aggódó volt a természete mindig s máskor is szepegett, hogy fiát valami baj éri. De most több volt aggódásnál az, a mi szivét gyötörte. Látományai, álmai, sejtelmei voltak, előérzete, sőt meggyőződése. A halálos veszedelmeknek oly tömege lebegett a fia feje felett, hogy hinni sem mert szerencsés visszatérésében. Ugy siratta, mintha már halott volna. S ha napközben tartotta is magát a cselédei előtt: éjszakánként majd kisirta a két szemét oly bizonyosra vette, hogy egyetlen fiát élve sohasem látja többé.

Senkit sem gyülölt ugy, mint Napoleont. Azt hitte ez emberről, hogy csak a fia romlásán dolgozik. Hogy azért mozgósitotta ezredeit, azért szerelte föl őket jó fegyverekkel, azért nevelte győzelemre, azért rohanta meg Ausztriát, azért foglalta el és fosztotta ki Bécset s azért nem mozdult egy tapodtat sem a Dunától, hogy a fia életét kiolthassa.

Mikor az egész háznép aludt, ő még akkor is ott térdelt a fekete fából faragott imazsámolyon, könnyben úszva, bánattal és alázattal szivében.

Bizony, ezek a búban átvirasztott, sirás-rivásban eltöltött, gyötrő aggodalmakban átszenvedett éjszakák aláásták egészségét. Haja hófehér lett, mintha puderes parókát viselne, sovány arcza tele lett ránczczal s a szeme világa meggyöngült.

Megsinylette minden, hogy nem volt férfi a háznál, s hogy búbánatában a nagyasszony nem tudott mindennel ugy törődni, mint a régi jó időben. Még a vörösszörü bodri is mintha lesoványodott volna, s gyom verte föl az udvart, amely olyan tiszta volt máskor, mint a pohár.

Az őszi nap jól esett a nagyasszonynak. Kendő sem volt rajta, ugy sántikált a galambduczhoz, ahol katasztrófa történt.

Reggel jelentette a kocsis, hogy a legszebb pávás galambot halva találta. Görény járt a ducz körül bizonyára, mert az szokta kirágni az áldozata fejét.

A galamb földi maradványa a homokon feküdt, két kis lábát mereven elnyujtva. Vér volt körülötte s széttépett tollak, a halálos küzdelem látható jelei.

A küzdelem áldozata azonban meg se moczczant, nyugodtan feküdt, mint akinek nincs gondja többé semmire. Nem kell már csibéktől és tyukoktól védelmezni az eléje szórt magot, féltékenység nem gyötri, ha párjához turbékolva közeledik a másik galamb. A kék levegőben szálldosva, nem kell örökösen halálos szepegések között ügyelni, mikor jelenik meg a szemhatáron gyilkos üldözője, a kánya és vércse.

Az őszi napsütésben csöndesen fekszik, s ha véres feje nem látszanék, még szép is volna szegényke halálában.

Szirmainé szive elszorult, ahogy reá pillantott. Szive majd megszakadt, oly balsejtelmek kinozták.

Ha az ő fia is igy fekszik valahol véresen, csöndesen, mozdulatlanul, arczczal az ég felé fordulva...

Elza grófnő nézett be a keritésen. Lóháton jött. A kerités léczei között jól meglátszott a Gontrán száraz, finom feje, a grófnő karcsu alakja, fehér keztyüs kis keze, amely a gyeplőt szorosan fogta. Arcza pedig, érett gabonához hasonló szőke haja, két ragyogó szeme ott lebegett a kerités felett, elapasztva azonnal a nagyasszony könyforrását. Nem tudta miért, de ez a szép szőke asszonyfej ugy hatott rá, mint valami jó hirnek hallása.

Szirmainé nem sikoltotta el magát. Még csak meg sem szédült, s nem forgott vele a világ. Csak a bánatos, ránczos arcza, a szeme, a szája, a homloka változott át egyetlen boldog mosolylyá...

- Látta? Hisz akkor mindjárt itt lesz, nem lehet messze a várostól sem. Jézus Máriám segits meg, hogy ez a váratlan nagy öröm meg ne ártson.

Mintha lába sohasem fájt volna, fürgén tipegett a keritéshez. Reszkető kezével kinyult a lécz között, hogy megsimogassa a Gontrán fényes, aranypej szőrét. Azután összelármázta a cselédeket, maga pedig leült az itató vállura, hogy az örömhir vétele után magát egy kicsit kipihenje.

Mikor már a grófné ellovagolt, akkor vette észre, hogy egyetlen szóval sem köszönte meg jóságát és szivességét.

Még a fiára való várakozásnak lázas pillanatában is érezte, hogy mulasztást követett el, s hogy ő a szép fiatal asszonynak hálával tartozik...

Szirmainé lábujjhegyen járt-kelt a fia szobája körül. Még az este megolajoztatott minden ajtósarkot, nehogy az ajtónyikorgás korán felköltse az ő szerelmes fiát.

Nyolcz órakor még mindig csöndes volt a legényszoba. Végre félkilenczkor, mikor fehér főkötős fejét vigyázva bedugta az ajtón, a fia jókedvüen kivánt neki jóreggelt.

Botját az éjjeli szekrényhez támasztva, az öreg asszony leült az ágy szélére. Kezébe fogta a fia kezét, majd a kurtára nyirott haját simogatta.

- Csakhogy haza jöttél. Tudod-e, ki hozta meg az első hirt? A főispánné. Nemes, jószivü asszony a lelkem. Nagy elhagyatottságomban sokszor megvigasztalt, gyakran járt hozzám, a mig oda voltál. Ha leányom volna, akkor sem szeretném jobban... Milyen sovány lettél, fiacskám... S hogy le vagy égve!

Szirmai a kezét csókolta az anyjának. A kezét, a homlokát, az arczát, a főkötőjét, ahol érte.

- Annál nagyobb az örömem, hogy megőrzött az Isten... Egyetlen fiam vagy, nem engedlek többet háboruba. Olyan nagy észszel, mint a tied, máskép is szolgálhatod hazádat és királyodat... Egyideig azonban ne szolgáld sehogy. Pihend ki magad itthon istenigazában.

- Pihentünk eleget a táborban. Két hónapig, egy helyben állva, őriztük egymást Napoleonnal... Minthogy azonban ő a szép, zöld, egészséges Lobau-szigetén állott, mi pedig a Duna egészségtelen, mocsaras kigőzölgéseiben tanyáztunk, seregünkből harminczezer embernél többen betegedtek meg... Semmiféle véres ütközetben nem hullt volna el ennyi...

- Kétszer a rossz viztől kirázott a hideg. Károly főherczeget is annyira elgyötörte, hogy alig tudott a lóra ülni. Egyéb bajom nem volt. Még csak sebet sem kaptam. Se sebet, se medáliát, mivel eldicsekedném itthon.

Az első három nap Szirmai egy pillanatra sem tudott otthonról szabadulni. Nem győzték az anyjával magukat kibeszélni. Ezerféle kérdeznivalója volt az öreg asszonynak. Minden apróságra kiterjedt figyelme. Még azt is megtudakolta, nyájas volt-e hozzá a főherczeg, s hogy mit reggelizett a hires asperni ütközet napján?

Miután jól kikérdezgette, körülhordozta mindenütt a kis gazdaságban, sőt szeme láttára szedte elő innen-onnan a friss tyuktojást. Negyedik nap ő maga ösztökélte, látogassa meg a főispánt s a baranyavári ismerősöket.

- A grófnőnek azt üzenem, azért, hogy te itthon vagy, mindig van időm az ő számára.

Niczky egykedvü arcza földerült, a hogy Szirmai belépett. Dolgozó szobájába vezette, ahol nem sok nyoma látszott a főispán szellemi tevékenységének; se könyvek, se irószerek nem voltak benne, hanem vadász-trofeumok, medve bőrrel beteritett széles diván, mindenféle rejtett fiókkal ellátott szekrény, s hires nyilgyüjtemény - több nevezetes tegezzel. Ezen kivül zöld zsinóron függve, két eredeti Van Dyk kép, egész vagyon. S a szentmárk-téri lovasszobor miniatur bronzutánzata.

A főispán finom, erős pálinkával kinálta meg vendégét, a mit az nem fogadott el, sőt még csibukra sem akart rágyujtani.

- A grófné kilovagolt. Szenvedélye a lovaglás. Ugy-e takaros asszony vált belőle? Azt hiszem, hogy feltünést keltek vele Bécsben.

- Még kérdezheted? Csak attól félek, szomoru farsangunk lesz az idén, a súlyos béke föltételek miatt.

Szirmai leült egy kis négyszögletes márvány asztalhoz, mig a főispán hanyatt feküdt a medvebőrös diványon, hosszu lábait kedvére kinyujtóztatva.

- Nem vagy jól tájékozva méltóságos uram. Bécs olyan, mint egy könnyelmü asszony: tekintet nélkül a férj anyagi helyzetére, mulat és... mulat. A gyalázatos békét örömrivalgással fogadta. Kivilágitotta az ablakokat, mint nagy győzelmek idején. Az elveszett tartományokkal nem törődik; csakhogy ő megszabadult a Napoleon lidércznyomásától... Mit bánja ő a birodalmat, mi köze neki a császár bánatához és szégyenéhez, mikor ő szabadon vehet lélekzetet? A bécsi lakosság örvendezése vérigható bajok tünete. A társadalom sülyedésének és hanyatlásának ily szomoru jelensége előzte meg a római világbirodalom bukását és végső felosztását.

- Én nem tulajdonitok oly nagy fontosságot a bécsiek örömének. Bécs lakáj volt mindig s csak hirből ismerte a szabadságot. Az én borotvált képü ficzkóim, meg vagyok róla győződve, ép úgy örülnének a halálom napjának, mint ahogy örültek a lakodalmamnak. Nagyobb baj volna a birodalomra, ha a franczia győzelmek hirére mi magyarok világitanánk ki ablakainkat. Mi, szabad nemzet...

Szirmai szeme elborult. Naptól elsütött arcza még sötétebbnek látszott, ahogy aggódva maga elé nézett.

- A mi helyzetünk sem rózsás. Haldokló nép vagyunk. Két táborból áll a magyar közélet, s mindkét tábor jelszavak rabja. Mi, akik a kormányt támogatjuk, nem vagyunk elég népszerüek arra, hogy átvegyük a nemzet vezetését. A vármegyék pedig mindent megakasztanak, még azt is, ami jó és üdvös, ha az felülről jön. A felülről és alulról kiinduló reform-eszmék igy ellensúlyozzák egymást. S az ország egy pontra befalazva, a mozdulatlanság kinját érezve, áldozata lesz a pártok önző küzdelmének...

Hangjában lemondás volt és keleti fatalizmus. Szirmai felpattant a székről. Egy bronz papirvágó kést vett a kezébe, azzal hadonázott indulatosan.

- Ki tehet róla? Mindnyájan. Te is, én is, ő is. Valamennyien: pártok és politikusok, Bécs, a hadsereg, az udvar, sőt maga a király. El vagyunk maradva, el vagyunk rongyosodva, főuraink németek, a nemesség sérelmi politikával lopja a napot, utaink rosszak, népünk tudatlan, iparunk és kereskedelmünk nincs, irodalmunk vérszegény. Mindenünk hiányzik ahhoz, hogy helyet foglalhassunk a művelt nemzetek sorában, pedig mindenünk meg volna hozzá, hogy erősek, hatalmasok, gazdagok, műveltek legyünk. S mindez miért van igy? Mert nálunk mindenki háborut visel - mindenki ellen. A nemzet jogait félti, a korona tekintélyét. A főuraknak csak kastélyuk van Magyarországon, de hazájuk Bécs. A nemesség alkotmányunk épségeért harczol... Micsoda alkotmányért? Azért, amely erős vára néhány százezer nemesnek, de kivül hagyja jogok nélkül a népnek millióit?

Niczky gróf nem szakitotta félbe Szirmait. Megvárta, mig bevégzi keserű beszédét. Azután, az óralánczán függő sokféle csecsebecsével játszva, szárazan mondá:

- Népnek milliói! Mintha ezt a frázist hallottam vagy olvastam volna már valahol... A franczia forradalom történetében. Ugy látszik, édes Ádi, a franczia seregekkel ellenség gyanánt állva szemközt, alkalmatlan féreg gyanánt, a sansculotteokról rátok ragadt valami... De ez csak elmefuttatás, úgy-e, s házi használatra mondtad el?

Szirmai észretért. Ha a magyar társadalommal nem akar meghasonlani, ha utat akar törni eszméinek, terveinek: a népnek millióiról mélységesen hallgatni kell. Leült ujra, s mintha heves föllépése valakire, - a nagy Petőre - emlékeztetné, elrestelte magát.

- Az a forrása minden bajnak, hogy bizalmatlanul néz egymással farkasszemet király és nemzet. A királyi ház nagy, európai czéljai kivitelében mindig szemközt találja a megyék ellenállását. S mikor a nemzeti erő merész szárnyalással magasra emelkednék, leteriti, - úgy, hogy földre zuhan, - a gyanakvó kormányzati politika...

- Világ kezdete óta harczban áll a hatalom és a jog; a király hatalma a népnek jogával. Ezen nincs mit keseregni, mert nem lehet rajta változtatni.

Szirmai most már lecsendesült. Magába mélyedve, elgondolkozva ült helyén. Mintha lekötötte volna szijakkal magát, keze meg sem mozdult. Minden erősebb hangsúly, szinészies lendület nélkül, egy komoly férfi megingathatatlan elhatározásával mondá:

A főispán ránézett. Tűzben égő kék szeme, nyugodt, szép arcza, homlokának határozottsága elárulta, hogy amit mondott, az nem üres szó nála, lelkének erős, szent meggyőződése.

- Na jól van, Ádi... Minthogy azonban valahol a dolgot mégis csak el kell kezdeni, a küszöbön álló tisztujjitáson, fölléptetünk alispánnak... Megállj, megtudom, haza jött-e már a feleségem? Vele legalább nem beszélhetsz politikáról...

Pető elérkezettnek látta az időt, csapást mérni vetélytársára. Nehogy azonban idő előtt elárulja magát, feltünően kedvében járt s csaknem naponként fölkereste. Nem hiába tanult az utóbbi időben olasz mód szerint vivni, politikájában is alkalmazta az olasz kardvivás elméletét: a villámgyors döfést, a döfés után a hátraugrást, a gyakori és meglepő állásváltozást, ami az ellenfelét zavarba hozza.

Szirmai viszont résen volt. Tudta, hogy az erőszakos, hiú ember, iránta feneketlen gyülölséggel viseltetik, hogy tehát az elővigyázatnak legelemibb követelésével él vele szemben, ha nem engedi őt lelkébe pillantani.

Különben is Pető fékezte most véres gúnyját. Szirmai komoly ütközetek egész sorában megállotta helyét. Az ő győri futásukat nemzeti vig eposzszá dolgozta föl a nép képzelete. Ez a győri futás, bár különben az egész magyar nemesség szégyene volt, sebezhető gyönge oldala most neki. Jobbnak látta epedő hárfahangokon szóllani Szirmaihoz.

A nagyasszony sokat beszélt fiával Elza grófnéról. Szeretettel beszélt róla, az olyan öreg asszonyok gyöngédségivel, akiknek fijuk van, de leányuk nincsen.

- Kedvében járok, anyám, de bizonyos határokon belül. Mert végre is szép, fiatal és másnak a felesége...

Szirmainé nem akarta fiát elérteni. Sőt, mert észrevette, hogy Niczkyné szivesen van fia társaságában, alkalmat adott nekik arra, hogy magukat bizalmasan kibeszélgessék.

Mindenféle ürügyek alatt magukra hagyta őket. Ha fia előbb lovagolt ki s Elza beszólt a keritésen, utba igazitotta. Megesett, hogy Niczkyné olyan időben látogatta meg, mikor Ádám nem volt otthon. Ilyenkor leültette, tartóztatta mindenféle czimen, legszebb almáival kinálta meg. Azalatt kiküldte fia keresésére cselédeit a szélrózsa minden irányában, s tűvé tette érte az egész várost.

Niczkyné gyakori látogatása végre is szemet szurt a kisvárosban. Szirmainak fülébe ment a dolog, s aznap este igen komoly beszélgetése volt anyjával.

- Ha te arra adsz fiam, amit a világ beszél, akkor sohasem leszesz ura a magad akaratának. Nem lehet férfi és nő között tiszta, becsületes, minden utógondolat nélkül való barátság?

- Lehet. Csak hogy az ilyen barátság szálka az emberek szemében. Senkisem hiszi el, hogy nem lépjük túl a barátság határait. Ok nélkül gyanuba keverünk egy nőt. Pető már most is köszörüli a nyelvét rajtunk. Persze óvatosan, mert egy nő hiréről van szó, s tudja jól, hogy ebben az egyben a tréfát nem ismerem.

- Mily rosszak az emberek. S az a Pető, aki ugy járt utána, mint valami kiéhezett komondor, - még neki áll feljebb! Szeretném látni, föl meri-e valaki tenni rólam, aki becsületben őszültem meg, hogy... hogy szemet hunyok oly dolgokra, amiknek véghezvitelére a fiam ugy sem volna képes, mert nem ugy neveltem...

... A korteskedés az alispáni állásra az egész megyében megkezdődött. Amily lassan, kéz alatt indult meg, oly fenekestől forditott föl mindent.

Szirmai mellett a főispán, vele a főuri körök. E köröknek nagy volt a befolyásuk az ugynevezett bocskoros nemességre, amelyet mozgósitottak.

Pető eleinte a szinfalak mögül igazgatta az ellenmozgalmat. De temperamentuma végre is felülkerekedett. Izzó, szenvedélyes izgatást kezdett Szirmai ellen, faluról falura, nemesi kuriáról nemesi kuriára járt fáradhatlanul, s ugy föllovalta ellene a középnemességet, hogy azok közül Szirmai kevés szavazatra számithatott.

Az, hogy a főispán becsületkérdést csinált magára nézve Szirmai megválasztásából, kapóra jött neki. Mind a kettőjükkel számadása volt. Az Elza grófnő kosarát és tréfás kelepczéjét is most akarta megboszulni.

A gyülölet erőt adott neki. Két hét óta nem feküdt ágyban. Két hét óta ivott, tósztozott, muzsikáltatta magát reggelig, bár Niczky azt üzente neki, hogy ne igyék előre a medve bőrére. Mint egy égő petroleum-forrás, ugy lángolt s oly sötét füsttel égett. Tűzbe borult tőle az egész birtokos osztály, amely Szirmaiban a maga természetes ellenségét, az udvari körök kegyeltjét látta.

Pető csak annyit mondott róla; de oly nyomatékkal, annyi rejtett gyanusitással, mozgékony, barna arczának, nagy szemének oly leirhatatlan elváltozásával, hogy a közvélemény Szirmaiban legalább is hazaárulót látott.

A főispán sem volt rest. A főnemesség körében husz ezer forintot gyüjtött össze választási czélokra. Elhatározták a köznemesség teljes begyüjtését. Hogy a kortestanyákon, ahol örökösen zugott a muzsika, a népet összetartsák, minden tiz választó mellé tizedest, minden száz mellé századost rendeltek a legkipróbáltabb kortesekből.

Pető gondoskodott, hogy vérigsértő gúnydalok terjedjenek el a népben Szirmairól és a főispánról. E gúnydalokat mindenfelé énekelték. Egy éjszaka épen Szirmainé ablaka alatt kegyetlen macskazene kiséretében.

A választás napján mind a két tábor nagy erővel gyült be. Pető megtette utolsó intézkedéseit. Sastollas, fekete kalpagja mindenütt feltünt, ahol reá szükség volt.

Niczky, az elkeseredett hangulatra való tekintettel, két század katonaságot "requirált." A hessenhamburg gyalogság feltűzött szuronynyal kordont vont a pártok között. A katona nem értette sem a nagy lelkesedés, sem a nagy elkeseredés okát. Csak nézte közönyösen a szélben lengő nemzeti szinű zászlókat, nézte irigyen a csapra vert hordót, a tántorgó népfelséget, amint magáról a nyilt piaczon megfeledkezett.

Bár hideg volt, sőt éjszaka fagyott, a tisztujitást a megyeház udvarán ejtették meg.

Hosszu, zöld posztóval beteritett asztal körül ült a főispán, mellette a tisztikar, selyemnek, bársonynak, szkófiumnak, aranynak, drágaköveknek ragyogó pompájában.

Pető pártja ügyes és élelmes lévén, egy nagy kigyónak erős veszedelmes szoritásával, az asztalokat fogta körül.

Amig a régi alispán leköszönt, s a megye pecsétjét átadta, addig csöndesen viselték magukat a Pető népei. Az udvar valamennyi szegletében czigányok muzsikáltak. Más-más nótát huzott mindenik, amiből éktelen zenebona támadt.

Ezalatt a kortesek tüzelték embereiket. A jókedvü kompániának nem kellett sok biztatás. Egymásra kiabáltak, egymást fokossal megfenyegették, itt-ott összementek, s a zöld asztal felé oly rohamot intéztek, hogy a főispán, kiküldve a szavazatszedő bizottságot, föltette kalpagját, ami a gyülés felfüggesztésének jele volt.

Lassan mentek föl az urak a megyeház lépcsőin, a főispán hivatalos helyiségébe, ahol ragyogó hölgytársaság várta a szavazás eredményét. Elza is köztük volt. Hófehér, hattyúprémes ruha volt rajta, amely nagyon kitüntette szőke szépségét. A nagyasszony is ott ült. Fekete mentében, fekete ruhában. Csak a nyakában villogott egy sor vörös gránát, boldogult férje nászajándéka.

Szirmai, akin könnyü meggyszin dolmány volt, Elzával beszélgetett, mikor odakint nagy orditozás kerekedett. Petőnek, aki mogorván, harapós kedvében nézte a fényes társaság felvonulását, pokoli gondolata támadt. A fölállitott pártok erejét összemérve látta, hogy Szirmainak néhány száz többsége van. Itt már nem segit egyéb egy nagy verekedésnél. Ha vér fog folyni, ha a katonaságnak közbe kell lépni, Szirmai mandátumán folt esik. A kiontott vér kisérni fogja az ő hivatalos müködését, közgyülölet tapad hozzá, lehetetlen lesz sokáig megülni tövisekkel kipárnázott alispáni székében.

- Nézzétek meg fiaim mit csinálnak odafönt. Nehogy a szavazatszedők összebeszéljenek.

A nyolczszáz főnyi tömeg nagy rivalgással megindult. Feltörtetett a lépcsőkön, a mely majd leszakadt alatta s mind feljebb nyomult.

A hajduk a tömeget nem tudták visszaszoritani. A szárnyas ajtót már-már betörik s ellepik a főispán helyiségeit, mikor Szirmai néhányad magával, kivont karddal állott utjokba, hogy a hölgyeket megvédelmezze.

Az elül állók visszahökkentek egy pillanatra, de alulról erősen szoritva kardot huztak ők is. Ebben a válságos pillanatban a piaczon fölállitott katonaság rohamlépésben nagy dobpergés közt megindult.

- A katonaság, a katonaság! - hallatszott az udvaron s a választók hanyatthomlok rohantak le a lépcsőn, nehogy két tüz közé kerüljenek. Odalent azután szépen összeverekedtek. A veres nadrágos czigányok a kőfalon átmászva, eszük nélkül futottak haza, hegedüjüket hónuk alatt szorongatva.

Pető, elérve czélját, kezdte csittitani és rendbeszedni az embereit. Mindenütt ott volt, ahol verekedtek, roppant testi erejével szétválasztva őket.

Nagy nehezen helyre állott a rend. A táborok zászlóik alá gyültek ujra s a szavazás kezdetét vette.

Szirmai mindig elől járt egy-két száz szavazattal. Pető, a ki összefont karokkal állott az urnánál, egykedvüen fogadta az eredményt, sőt egyszer gunyosan odaköszönt a karzaton ülő Elza grófnőnek. Nagy csontos fejének tüzkohójában forrongtak a diadalmas gondolatok. Ez a győzelem, pirrhusi győzelem. A véres alispáni szék olyan lesz Szirmainak, mint a Dózsa György izzó vas trónja: a becsülete, a hire, a jövője elég rajta.

Máris ellenségévé tette föllépésével az egész közbirtokosságot. A nemesség hitehagyót lát benne, - bár sohasem számitotta magáénak, - a ki a főnemesség keztyüs tenyerén s a tömegek hátán akar magasra emelkedni.

Életveszélyes sebet kapott a főispán is. Szerencsétlen kezü kormányzónak bizonyult, a ki elszabaditotta lánczukról a szenvedélyeket, s fenekestől felforgatott minden rendet a gondjára bizott vármegyében.

Fejét kezére támasztva várta az eredmény kihirdetését és álmodozott. Igen, álmodozott. Olajbarna, magyar arcza melanchólikus volt e pillanatban. S valami rejtélyes szépség volt ajkai körül és a tekintetében.

Halotti csöndben hirdette ki a főispán a szavazás eredményét. Szirmai tábora eget verő éljenzésben tört ki, a karzatról a hölgyek zsebkendőjüket lengették.

Pető szót kért. Nyugodt, gunyos, fölényes mosolyával nézett végig a győztes táboron. Látszott rajta, hogy szenvedélyes szónoklatának minden erejét harczba viszi, hogy vetélytársának választását örökre megbélyegezze.

De a főispán nem neki adta a szót, hanem Szirmainak, a ki szólásra előbb jelentkezett.

Ott állott a terem másik végén, szemközt ellenfelével. Nyulánk alakja még csak ki sem egyenesedett. Könnyedén előrehajolva, egyik kezét kardja markolatán nyugtatva, látszott rajta, hogy nem szónokolni készül, csak arra törekszik, hogy világosan és szabatosan mondja el gondolatait.

Pető, kezét csipőjére téve, nem vette le róla szemeit. Azután udvarias főhajtással a főispánhoz fordult.

- Méltóságos uram, a szólás joga az enyém. Tisztelt barátom ráér megköszönni a közönség bizalmát, de én, pártom nevében, óvást jelentek be a választás ellen. Ezt az óvást, szeretném - ha ő méltóságának nincs ellenére, - röviden megindokolni.

Minden szem Szirmai felé fordult. Nem nézett rá ellenségére. Szeme, a melynek komoly, nyugodt pillantása nem árulta el, mi megy végbe lelkében, a karzaton az édes anyját kereste.

A nagyasszony fehér haját, csipkés, fekete főkötőjét, jóságos ránczos arczát meg is találta az Elza grófné szép szőke fejének társaságában. A türelmetlen, nyugtalan érdeklődést épugy nem érezte meg, mint annak a roppant levegőoszlopnak a nyomását, a mely reánk nehezedik. A rajta nyugvó száz meg száz szem nézése nem hozta ki sodrából!

- Hálás szivvel mondok köszönetet mindenkinek, a kinek megválasztásomban része volt. Oly megtiszteltetés ez, a melyre nálam sokkal érdemesebb férfiak is büszkék lehetnének. Boldog volnék, ha vármegyémet e diszes állásban szolgálhatnám; de tisztelt barátomnak (itt hidegen, kimérten mosolygott Petőre) óvását mégis korainak s feleslegesnek, sőt tárgytalannak kell kijelentenem. Azon egyszerü okból, mert én a választást - a történtekre való tekintettel - el nem fogadom. S nem is fogadtam volna el sem az ő óvásával, sem az ő óvása nélkül...

Mindenki meg volt lepve, azután meleg, szivből jövő éljenzés hangzott fel a terem minden zugából.

Tágra nyilt szemekkel bámult Szirmaira, a ki egy egyszerü, okos cselekedettel ismét fölébe kerekedett.

A magyar kanczellária egyik mogorva szobájában Szirmai Ádám nagy iratcsomókkal bástyázta körül magát.

Zsebórája, a melyet kitett az asztalra, félkettőt mutatott. Félórája volt még az ebédig s igy átnézte mégegyszer mindazt, a mit délelőtt feldolgozott. Munkájában nagyitó üveggel sem tudott hibát fölfedezni.

Az ő előterjesztései rövidek, világosak, de a dolgok lényegébe hatolók voltak. A kanczellár a legnehezebb és legkényesebb ügyeket bizta rá.

Mert pontosság, alaposság és föltétlen megbizhatóságon kivül, egy kiváló tulajdonsága volt: valami csodálatosan józan, elfogulatlan itélet. Tehát olyasmi, a mi hivatalokban ritka, mint a fehér holló.

Épen elvégezte a "reviziót." Hátradőlt egyszerü faszékében s gondolatait szedte össze. Elmegy ebédelni a Macskásiba. Azután látogatást tesz Metternich titkáránál, a kitől meg fog tudni egyetmást. A Metternich villából a nyergeshez megy, uj szerszámot rendel a hátas lovának. Onnan visszajön és leveleket ir. Még pedig ezuttal hármat. Egyet az anyjának, másikat a nádorispán egyik fogalmazójának, harmadikat Baranya vármegye egyik esküdtjének. A két utolsó levél arra való, hogy megbizható értesüléseket szerezzen, milyen világ van ottan?

Miután néhány percznyi tünődés után reájött, hogy: nem, kezdte összeszedni a sátorfáját.

Kezét megmosta a sárgaréz mozsdótálban, szappannal és kefével tüntette el ujjáról a tintafoltokat. Azután megnézte magát a fali tükörben. Egészséges, jókedvü arczán nyoma se látszott a fárasztó irodai munkának.

Már menni akart, mikor az ajtó megnyilt és kutyabőr keztyüjét huzva, Szörényi lépett be. A borotvált arczu, legujabb divat szerint öltözött fiatal ur, ibolyaillatot árasztott. Tele lett tőle a szoba. Koczkás nadrágja, hosszu, aranygombos, sötétzöld gérokkja, joujoukkal tele aggatott óraláncza, gyürüktől megrakott keze, egyszerre elvette a hivatali szoba mogorvaságát.

- Alig találtam hozzád. Na hallod, a magyar kanczellária tanácsosának illetlen dolog a második emeleten lakni s még hozzá ebben az udvarra néző sötét rókalyukban.

Szirmai körülnézett a szobában. Azt nézte, hová ültesse elegáns látogatóját. Végre a keskeny, kényelmetlen ripsz-diványt itélte legalkalmasabbnak. Összenyalábolt néhány iratcsomót s helyet csinált a diványon barátjának.

- Igazad van. Ma van a napja a hires szánkázásnak. Csakhogy még nem ebédeltem.

- Majd eszünk valamit Schönbrunnban. Hiszen mi - te mint kanczelláriai tanácsos, én mint a legfiatalabb és legzöldebb osztrák diplomata - a császár konyhájára tarthatunk igényt, a kongresszus egész ideje alatt.

Szirmai gondosan bezárta az iróasztala fiókját, még egy tekintetet vetve asztalára.

- Szegény Ferencz. Ötvenezer forintjába kerül naponként a kongresszus tagjainak, kiséretének szerencselovagjainak és léhütőinek megvendégelése. Hát még a felülmulhatatlan, ragyogó udvari ünnepélyek, a melyeknek szeptember óta se szeri, se száma. Mindez nagyon apasztja háromszáz milliócska megtakaritott privát tőkéjét.

- De csak hadd költse. Metternich megtanitja őt a fejedelmi fényüzés művészetére.

- Megállj csak. Ugy is hozzád készültem délután. A délutáni tervem többi része maradhat holnapra. A leveleimet meg este is megirhatom. Jól van, nem veszitek sokat, ha veled megyek.

- Na, csakhogy elhatároztad magad. Egy idő óta örökösen a hivatalodat bujod, igazi penészvirág lesz belőled. Az barátom nem járja. Tőlem tanulj hivataloskodást, meg a herczegtől. Pedig nekünk mégis csak több a dolgunk: Európa ügyeit intézzük. S még se dolgozunk soha.

- Igen, Európáét. A te Metterniched nagy kópé. Nekem tetszik. Hiába, ő szőtte a hurkot a Napoleon nyaka köré. Pitt azt hiszi, ő buktatta meg Bonapartét makacs, háborus politikájával, pedig Metterniché az érdem. Anglia is csak egyik sakkfigura volt a Metternich eszes, mesteri játszmájában... Megnézem, van-e pénz nálam? Van. Ha ugy tetszik, mehetünk. Hanem az ablakokat nyitva hagyom. Az ibolyaszag, ami belőled árad, elhiteti velem, hogy otthon járok a baranyavári erdőben. S ha haza gondolok, nehezebben megy a munka.

Lementek a rozzant falépcsőn. A szük, sötét folyosón mécsek égtek. A báránybőr kucsmás, magyar libériába öltözött kapus barátságosan köszönt Szirmainak. Ez szóba állott vele.

- Délután nem jövök be, öreg. Ha levelem érkezik, küldje a lakásomra. Fogja, itt van a szobám kulcsa. Az ablakot nyitva hagytam, ne hogy éjszakára ugy maradjon.

Mikor gyalog a József-térre értek, a menet már megindult. Roppant néptömeg bámulta a ragyogó menetet, csak nehezen tudtak átvergődni szánkájukhoz. Harmincznégy szánkán ültek a fejedelmek és főherczegek, haton meg a kiséret.

Elől Ferencz császár ült az orosz czárnéval. Azután Sándor czár Auersperg Gabriellával. A dán király Mária orosz főherczegnővel, a porosz király Zichy Juliával, a ki neki nagyon tetszett. A bádeni nagyherczeg Lazánczky asszonynyal, a főudvarmesternővel, s igy tovább.

Valamennyi szán az udvartól került ki. Gyönyörü lovak voltak az aranyozott szánok elé fogva. Himzett bársony teritő volt a lovakon, tele hintve finom hangu, apró ezüst csengőkkel. Mind a hat lovon lovász ült, pofoncsapott kalappal, hófehér parókával.

Szirmai és barátja megállottak a József-tér szökőkutjánál, onnan nézték végig a hölgyek öltözetét és szép arczát. Szörényi minden öltözetet megjegyzett magának, hogy anyjának mindent apróra megirhasson.

- Nézd Castlereagh ladyt. Az angol nagykövet neje bizony régészeti lelet. De nézd, micsoda kiáltó szinü schawlja van, s minő szalmasárga, fiatalos ruhája... Zichy Juliáról megtudhatjuk, mi a porosz király kedvelt szine, mert az imádandó Julia csak az ő kedvéért öltözködik. A cseresznyepiros szin jól illik fekete hajához... Boldog király, micsoda cseresznye-szüretben lesz része a schönbrunni melegházak langyos levegőjében... Fuchs grófnő ponceau-szinben pompázik. Ez az epedés szine. Mert ő még eped... Nincs gavallérja se a fejedelmek, se a főherczegek közül... Ha kedvez a szerencse, én csapok föl lovagjának.

Szirmai érdeklődéssel hallgatta barátja fecsegését. Egyszer csak Elza grófnőn akadt meg a szeme. Metternich mellett ült. Világos-kék bársony ruhája még inkább kiemelte arczának és hajának fénylő szőkeségét. Kalapján hófehér strucztollak lengtek.

Ahogy Szörényi Metternichet a szép asszony oldalán meglátta, halkan nevetett.

- Ah, a herczeg legujabb szenvedélye. Nincs négy napja, hogy a Leuchtenburgi herczegnővel fölhagyott, ma már Niczky grófnőre vetette a szemét... Ni, a grófnő ide mosolygott. Köszönt is neked. Ismered talán?

- Üljünk föl mi is, mert különben elmaradunk a menettől, s te nagyon későn jutsz hozzá az ebédhez... Ha ugyan van még étvágyad...

Szirmai fölszállott a szánkóba, a medvebőr takarót fölhúzta a térdéig, s az ülés jobb oldalán kényelmesen elhelyezkedett.

- Te nem is diplomata vagy, Béla, hanem szinműiró. Mert a képzelő erőnek nem közönséges mértéke kell ahhoz, hogy két egyszerü tényből: abból, hogy Niczky grófnő Metternich mellett ül, s abból, hogy én a grófnőt ismerem - szerelmi tragédiákat kovácsolj.

- Nono, - mondá Szörényi s oly arczczal ült be barátjához, mint akinek vidám és el nem oszlatott kétségei vannak...

Vadmacskával bélelt bundájába behuzódva, a két barát jó ideig hallgatott. Szirmai a havat nézte, a téli napfényben szikrázó hómezőt, a fehérbe öltözött fákat, amelyek felett fekete varjak repdestek, mint a fehér vállu Elza grófnő felett a Metternich bünös gondolatai.

A diplomata törte meg a hallgatást. Egy darabig közönyös dolgokról beszélgettek. Végre Szirmai elüzve magától a multak emlékeit, rátért eredeti szándékára, arra, amelyért ő Szörényit meg akarta látogatni, - a kongresszusról kezdte kifakgatni. Mennyire haladtak a megbizottak? Előkészitették-e már kellőleg a vitás kérdéseket? Van-e közeledés az osztrák és orosz fölfogás között a lengyel kérdésben? Mi lesz Francziaországgal? A forradalom zivatarában kiöntött tengert, a mely fél Európát elárasztotta hullámaival, vissza tudják-e szoritani medrébe a szövetséges hatalmak, - visszaszoritják-e, előbbi határai közé?

A diplomata az előttük haladó szánra ügyelt. A szán elébe fogott lovak megijedtek valamitől és megbokrosodtak. Csak akkor válaszolt Szirmai kérdésére, mikor az udvari kocsis megfékezte és lassu ügetésre birta a tüzes, ideges állatokat.

- Hogy halad-e a kongresszus? Hogyne haladna. Szeptember óta ma vesz részt a tiszteletére rendezett harminczhatodik ünnepen. Ez a sok ünnepség belekerült Ausztriának sok, sok milliójába. S igy már is van a kongresszusnak egy kézzelfogható haszna: az állami csőd szélén levő Ausztriáról - e nagyszerű költekezésekre való tekintettel, - bizonyára azt hiszik, hogy csak szinlelte a pénzügyi nyomoruságot, s valójában gazdag ország, tejjel-mézzel folyó Kanaán.

- Ne gyakorold rajtam az elmésségedet. Azt szeretném tudni, a sok dinom-dánom között megszületik-e valahára Európa uj rendje?

- Hogyan, te azt hiszed, tréfálok? Szegény barátom, a kanczellária nagyon egyoldaluvá tesz téged. Ugy vagy, mint a franczia gyümölcsfák, amelyeknek ága sodrony által megjelölt irányban nőhet csak. Te a kongresszust eszköznek nézed, pedig önczél. Amig a kongresszus tart Metternich kápráztató szellemessége, ügyes mesterkedése, az idegen államok összeveszitése és rászedése: eltakarja Ausztria gyöngeségét. Metternich lefőz mindenkit és mindenkinek tuljár az eszén, ennélfogva azt hiszi a világ, hogy Ausztriának van legtöbb szava a nemzetek tanácsában. Ne nézd le hát a sok ünnepélyt: a katonai parádékat, a fáczánvadászatot, a nagy futtatást, a hangversenyeket, bálokat, ebédeket. S ne nézd le az apróbb összejöveteleket sem: a szalonok cselszövényét és szerelmeskedését, a Zichy Julia délutánjait, a bástyán való esti sétákat, s a politikusok hüségét, akik magasabb állami czélokból szarvakat engednek rakatni maguknak a fiatal, daliás czár és a zárkózott mogorva porosz király által. Mindez politika, a Metternich politikája. A kongresszus Ausztria ujjászületése. Napoleont a háboruk tették félelmetessé és nagygyá, Ausztriát a bécsi kongresszus... A kongresszust befejezni annyi, mint időt engedni a világnak, hogy mámora, amelyben a mi rozzant államunk oly erősnek látszik, elpárologjon. Ahogy a bálok gyertyái elalszanak: a nappali világitásban ujra meglátszik ránczunk, ijesztő soványságunk, Ausztriának rejtegetett, tehetetlen öregsége...

- Nem annyira, mint gondolnád... Metternich nyujtja a kongresszust, nehogy valahogy véget érjen. Napról-napra változtatja álláspontját. Ma Oroszországot hitegeti, holnap Anglia mellé áll. S lélegzethez sem engedi jutni Poroszországot. Egyetlen kérdést sem enged megoldani. És mikor a nagyhatalmak már megegyeznének, föltüzeli az apró német államokat, amelyek képtelen és lehetetlen követelésekkel állanak elő, s összeveszitik Európát. Egyetlen ember van, aki belát a Metternich kártyájába, az orosz czár. Micsoda küzdelem folyik e két ember között a szinfalak mögött! A czár még a nőknél is utjában áll a szép Kelemen herczegnek, s ha teheti, a szeretőit is elhalászsza az orra elől. Dühében olykor legazemberezi a herczeget, de titokban őt tartja a század legnagyobb állam-müvészének. Viszont Metternich az egyetlen, aki a czárt a maga valóságában ismeri. Naivnak, lovagiasnak, gyenge szivünek, nagylelkünek tartja őt a világ. Pedig ravasz, önző, számitó. Oroszország nagy czélját szeme elől soha sem téveszti... Vele gyülik meg a baja leginkább Metternichnek.

Szirmai arczán meglátszott, hogy erősen figyel. Meglepte őt ez az uj világitás, s kezdte becsülni a zöld diplomatát, akinek zsebkendője és ruhája ibolya illatot árasztanak, de aki elég világosan lát. Szörényi észrevette a hatást, amit beszéde barátjára tett. Elmosolyodott.

- Ne csodáld, hogy ezeket tudom. Bizalmas óráiban mindezt elmondja nekem a herczeg. Nincs senki, aki élesebb gunynyal szólana a kongresszusról, mint ő. Petróleummal öntögeti le a fejedelmeket, a főherczegeket, a diplomatákat, de legjobban magát és Talleyrandot. Leönti és aztán meg is gyujtja. Szemünk láttára égnek hamuvá e büszke nagyságok. S a föld szinével válnak egyenlőkké a világ hatalmasai...

- Becsülöm érte Metternichet. Mert akkor volt ő nagy, mikor Napoleont tőrbe csalta, mikor Ausztria szövetségével hitegette s egy szép napon egyesitette ellene egész Európát. De ez a szerep: ez a czigánykodás, büvészkedés, szemfényvesztés, komédiázás, - szóval a kongresszusnak ez az állandósitása nem méltó az ő nagy tehetségéhez. Végre is mit akar? Örökké csak nem tarthatja bolondnak a népeket? A vége az lesz, hogy Ausztria, sokszinü játékával, mindenkit ellenségévé tesz, valamennyi barátját elvesziti...

- Nagy művész Metternich. Örök mintaképe az igaz diplomatának. Szépsége, szellemessége, könnyelmüsége, vidámsága, fényüzése, pazarló hajlama, szerelmeskedése: mindez a politikának áll szolgálatában. S főleg a szerelmei. Minden nagyobb sikerét az asszonyoknak köszöni. Nem tudnak neki ellenállani. Segitik, támogatják, szolgálják. Napoleon ellen, legfőbb támasza, Napoleon legkedvesebb huga volt, a Murat felesége, aki nagyon hirbe hozta magát vele. Ellenségei azt mondják, a herczeg kéjencz. Rosszul itélik meg. Oly bölcs mérsékletet tud tanusitani a szerelemben, hogy hihetetlen... De méltányolja és megbecsüli azt a világmozgató erőt, ami a nők szépségében, hüségében, árulásában rejlik...

Bécs valamennyi női szalónját mozgósitotta a kongresszus tagjai ellen. Minden szép asszony az ő szövetségese, minden légyott őt szolgálja, a tiltott szerelmi viszonyok valamennyi arany pókhálója az ő kövér legyeit fogdossa össze... A főuri hölgyek s az énekesnők egyképen szolgálják szépségükkel és ifjuságukkal az államot... A czár virágról-virágra röpked, s a porosz király Romeó módjára epekedik a Zichy Julia hálószobája küszöbén... S mindezen finom cselszövénynek szála az ő fehér, nőies, mégis erős kezében fut össze... Azalatt pedig szépen összevesziti a kisebb és nagyobb államokat, összebonyolitja, huzza-halasztja a legegyszerübb kérdéseket. S a boldog Ausztria közvetit, hol egyik, hol másik javára dönt, s teli hold módjára már is ugy ragyog ujra Európa égboltján tekintélye és nemzetközi állása, mint az utolsó másfél száz esztendő alatt soha.

Szirmai hevesen szakitotta meg barátjának Metternichre mondott lángoló dicséretét.

- Szóval, Metternich és az egész diplomácziai kar, nem tudnak kisütni semmi okosat államaik javára. Azon igyekeznek tehát, hogy legalább az okosság látszatát megóvják. Ügyesen csoportositják a semmittevést. Az emberek hiuságára, gyöngeségére, hibáira, alacsony szenvedélyére akarják épiteni Európa jövőjét. Nem annyi ez, mint futó homokra épiteni? Attól tartok, a kongresszus addig czivakodik s addig halogatja a döntést, mig Napoleon valahogy ujra széttöri a ketrecze rácsát és szétugrasztja az egész diszes társaságot...

- Gyermek vagy, Ádám. Napoleonról ne beszéljünk, ő már a történelemé... Aztán, az ördögbe, ha a kongresszus hosszu, mint a szentiványi ének, annak a politikán kivül más oka is van. Mikor nehéz, véres ostrom után a hadvezér bevesz egy ellenséges várost, néhány órai szabad zsákmányolást enged katonáinak... Metternich s a kisebb és nagyobb diplomatáknak nagy érdemük van Napoleon legyőzésében. Csak megérdemlik, hogy érdemök némi csekély jutalmául a kongresszus idején szabadon zsákmányolhassanak? Hogy kifosztogassák a nagyobb és kisebb udvarokat? A diplomaták ettől is, attól is húznak tiszteletdijakat... Megfizettetik magukat mindenkitől... Aratnak itt is, ott is. Anglia és Oroszország különösen kedvelik a jupiteri szokásokat. Aranyeső alakjában szállanak rá a makacs, gáncsolkodó államférfiakra...

A schönbrunni kastélyhoz értek. A csengős udvari szánok népe már a lépcsőkön tolongott. A nagy teremben "Hamupipőke" került szinre. A magas uraságok abban gyönyörködtek.

Szirmai lassan bontakozott ki bundájából. Lába elzsibbadt, néhány perczig ott tipegett a szán körül, hogy lábában a vérkeringés meginduljon. Lelke is zsibbadt volt. Annak a romlottságnak és belső rothadásnak feltárása, amely bécsi kongresszus czimén oly veszedelmesen támadta meg a közerkölcsöket, megdöbbentette.

Milyen kezekre van bizva a népek és országok sorsa! Ideje már, hogy a hozzá hasonló önzetlen és becsületes potitikusok más utra téritsék a monarchia sorsát...

Szörényi azalatt körülnézett. Mint a birodalmi kanczellár emberét, mindenki ismerte Schönbrunnban. Hamar megteritettek kettőjük számára egy asztalt, s néhány percz mulva a császári kastély egy kis rejtett szobájában pompásan megebédelt a két jó barát, farkasétvágygyal látva hozzá a franczia szakács sültjeihez és a császári pincze hires boraihoz.

Szirmai ebéd alatt is szótalan volt. Evett, ivott, hallgatott s néha szórakozottan, bágyadtan nevetett, a diplomata egy-egy szemérmetlen udvari pletykájára.

Szirmai az előcsarnokban állott. Nézte, hogy szállanak fel, ruhájukat magasan felfogva, selyem harisnyájukat s ingerlő, apró lábacskáikat mutogatva, a nők, mikor valaki a vállát érintette. Ahogy megfordult, Elza grófnő mosolygott reá.

- Végre megcsiptem. Maga rossz ember, kerüli a házunkat. Az a szerencséje, hogy a gróf nagyon el van foglalva egy szürkeszemü, rézhaju angol ladyvel, különben feltünőnek találná az ön hosszu és érthetetlen távolmaradását.

Szirmainak eszébe jutott Szörényi beszéde, fürkésző szemekkel nézte a grófnőt. Nem vett észre rajta semmit. A sima homlok megett nem tudta mi rejtőzik. Az asszonyi szem el tudja titkolni az édes bünnek minden legkisebb nyomát.

- Minek alkalmatlankodnám én önöknél, grófnő? Az uj barátok kedvéért a régiekről könnyen megfeledkezünk. S főleg ha az uj barát oly szép és hires, mint Metternich Kelemen herczeg...

- Hallgasson... A herczeg valóban ostromol. S csak a franczia gárda hal meg, a magamforma fiatal asszony, a kit az ura szeret, de elhanyagol, inkább - megadja magát. Azután meg, barátom, a hazafiasság is valami! Mint a hárfán, mesterileg fogok játszani a herczeg szivének hurjain. A főispán, az ön s az ország érdekében.

- Csak nem féltékeny, szegény barátom? Volt idő, amikor csak a kezét kellett volna kinyujtani utánam. Ám ön, az erkölcsök nevében, a kedvező alkalmat elszalasztotta... És maga? Ebben az általános szerelmi mámorban, amelyet most Bécs magából áraszt, még mindig Szent Antal gyanánt viselkedik? Na mondja, nincs senkije?

Szirmai válaszolni akart. Kemény, kegyetlen szavak lebegtek ajkán, mikor Metternich megszólitotta.

- Nem is tudtam, hogy ismerik egymást? Lássa, grófnő, az ön földije kierőszakolt tőlem a multkor valamit, amit feleslegesnek tartottam. Kierőszakolta, hogy a három szövetséges uralkodót a mult év október havában Budára utaztassam, s megmutogassam a magyaroknak. Minthogy szép idő kedvezett a budai utnak, s a magyar főurak nemzeti pompája még a czár szemét is elkápráztatta, a császár meg volt a tanácsos ur előterjesztésével elégedve... Fölteszem, hogy rögtön ki is szemelte bizalmas emberének... S csak még azon csodálkozom, hogy nem rendelte magához... Hivja meg, grófnő, fiatal barátunkat valamelyik délután egy csésze teára, s hivjon meg engem is...

Kezét lágyan, hanyagul oda tartotta Szirmainak, fejét meghajtotta a grófnő előtt s a württembergi herczeghez fordult, hogy megigézze szellemes mondásaival...

Szörényi visszamenet, csakugyan Fuchs grófnő mellé került, a ponceau-szinü hölgy mellé, aki elhagyatva epedt a menetben, mikor a József-térről elindultak. Az epedő szinü hölgy elég szép és elég fiatal volt arra, hogy Szörényi ne hagyja epedni reménytelenül...

Szirmai egyedül szállt fel a Szörényi szánjába. Ahogy a fáklyafénytől megvilágitott havat nézte, és összefont karral, gondolatokba merülve ült a helyén, drámai kép jelent meg előtte: Napoleon, mikor az oroszországi, végtelen hómezőkön, a büszke grand arméenak romjaival haza felé tartott.

Mit érezhetett e nagy ember, mikor sötét homlokkal, lázban égő szemmel, lehajtott fővel a hósivatagot nézte?

S mit érezhet most a számkivetésben, mikor a győzők az időt lopják, apró fondorlatokat szőnek, egymással kis dolgokon hajba kapnak, s hosszu hajukat nem féltik a szebbnél szebb bécsi Delilák arany ollójától?... Hogy ilyen romlott, hiu, csélcsap, gyönge, megbizhatatlan, minden nagy elhatározástól irtózó emberek győzték le, - ez valóban nagyon fájhat Napoleonnak, ha számkivetésében erről gondolkozik...

Két gyalogezred sorfala között vonult Bécsbe a királyok ragyogó menete, a hideg, ködös téli éjszakában. Száz meg száz fáklya fénye világitotta meg utjokat. Ebben a bizonytalan, vörös világitásban, álomkép módjára tünt el egyik szán a másik után, s egyenként halt el az apró ezüst csengetyük csilingelése.

Szirmai rászólott a kocsisára, hogy lassabban hajtson. Szerette volna, - maga sem tudta miért, - hogy a menettől messzire, nagyon messzire elmaradjon...

A kongresszus vendégei az osztrák császárné termeiben pompás élőképekben gyönyörködtek, mikor - 1815 márczius 5-én - a livornói angol konzul jelentése megérkezett.

Metternich ugy vette kezébe, mint más egyszerü jelentést. A hivatalos pecsétet körülvágta, nehogy megsértse s a szürke, meritett papirost ujjai között tartva, az Elza grófnő vállaira gondolt. Sohasem látott szebb vállakat világ életében. Pedig ő herczegsége pályája, - mint pokolhoz vezető ut jószándékkal, - szép asszonyok karjával, vállával, hajával, mosolyával, gödrös állával, babonás szemével volt kikövezve.

Mint a szerelemnek valamennyi müvésze: minden nőben fedezett föl valamit, ami más nőben nem volt meg. Éles szeme, a melyet kortársai, politikai értelemben véve, a ragadozó madarak átható pillantásához hasonlitottak, - rögtön felismerte a nőnek legrejtettebb egyéni tulajdonságát. S nem szerelmük, önfeledt szenvedélyük maradt meg leginkább emlékezetében, hanem minden kedvesének az az egyéni vonása, amely őt másoktól megkülönböztette. Egyiknek a szeme, másiknak a mosolya, harmadiknak a járása, negyediknek a hangja, ötödiknek az aranypihés nyaka... Elza grófnőnek a ragyogó válla.

A konzul jelentését olvasatlanul tette le kezéből, s egy billet douxra nehány sort irt. A boritékot megczimezte, behintette arany porzóval és lepecsételte czimeres gyürüjével. Azután csöngetett. Titkárának átadta a levélkét, anélkül, hogy reá pillantana. Lágy, behizelgő hangon, - Szörényi ismerte már e hang jelentőségét, - mondá:

Néhány pillanatig mosolygó szemmel nézett maga elé. Finom, szárkásztikus száján meglátszott felindulása... A grófnő fiatal vállára gondolt...

Majd könnyedén sóhajtott. Eszébe jutott a hivatal, a munka, az államférfiui gondok. Ujra kezébe vette a konzul jelentését.

Jó, hogy nem látta senki. Oly nagy diplomatához, mint ő, nem illett az a hirtelen elképedés, amely egyszerre letörölte arczáról a verőfényt. Még fel is ugrott székéből s csak később ült vissza, restelve idegességét. S az Elza grófnő vállai, azok is elenyésztek e pillanatban. Helyette mást látott: a tengert, Elba szigetét, amelyről Napoleon, kijátszva őreinek éberségét, megszökött. A livornói angol konzul ezt jelentette...

A királyok, fejedelmek és főherczegek tehát élőképekben gyönyörködtek. Egy kicsit talán bele is fáradtak már a sok mulatozásba, unták magukat, s óhajtották, hogy a kongresszusnak vége szakadjon. Csakhogy a diplomaták nem eresztették őket. A szász és lengyel kérdés még mindig "szőnyegen forgott." S szőnyegen is fog forogni mindaddig, amig a macska, a félelmetes macska egy hatalmas ugrással köztük nem terem, és véget nem vet az egerek játékának.

Ferencz király unta legjobban magát mind eme fényes uraságok között. Neki legtöbb jogczime volt erre: ő viselte egyedül a kongresszus roppant költségeit.

Talán el is szunnyadt egy kicsit, - a lakájok jól befütötték a termeket, - mikor a főminiszter belépett.

Elegánsan lépett be és zajtalanul. Mély hajbókot csinált a császárok és királyok gyülekezete előtt. Nagyon ügyelt, hogy mindenkit a megillető megtiszteltetésben részesitsen, s hogy mikor az orosz czár és a württembergi herczeg előtt egyforma udvariassággal hajlong, mégis egész valójából kilássék, mily ég és föld különbség van a két ur hatalma és méltósága közt.

Nem ült le. Megállott oldalt, s csipkés kézelőjét huzogatva, a szép asszonyokra mosolygott. Majd diskréten és hódolattal, de állhatatosan Ferenczre nézett.

A király mintha megérezte volna e tekintetet, megrezzent s oda intette magához.

Metternich hozzálépett, halkan nehány szót váltottak. A király sovány, zárkozott arcza feszült figyelmet s nagy érdeklődést árult el. Az orosz czárhoz hajolt, aki jobbja felül ült. A czár, hármuk közül leginkább elárulta magát. Piros, életteljes arcza elsápadt, gyorsan, izgatottan, élénk kézmozdulatokkal beszélt.

Mindenki tisztában volt vele, hogy valami nagy dolog történt. Senki sem figyelt többé az élőképekre. A fényes társaság tagjain kimondhatatlan izgatottság vett erőt.

A két császár és a porosz király félre vonultak, s Metternichet is bevonták beszélgetésükbe.

Csakhogy a herczeg már nyugodt volt, derült és hideg, mint egy márcziusi délután. Egyik kezét spádéje markolatán tartva, fejét kissé meghajtva magyarázott valamit a három uralkodónak. A czár szórakozottan és nyugtalanul hallgatta, összeránczolt homloka nem akart kiengedni. De Ferencz császár beteges arcza tüzben égett, nála szokatlan erélylyel bátoritotta megszeppent szövetségeseit.

Félóra mulva egész Bécs tele volt a riasztó hirrel, hogy Napoleon Francziaország felé vette utját. A szövetséges fejedelmek mindenfelé kiadták a mozgósitási parancsot. S a kongresszus megriadt madarak módjára, szétrebbent, a világnak mind a négy tája felé...

Márczius végén Szirmai lakásán burg-zsandár kopogtatott be. Szóbeli parancsot hozott, hogy délután két órakor a schönbrunni park kapujánál jelentkezzék.

A piros kabátos, fehér nadrágos, lószőrsisakos vitéz megjelenése nagy feltünést keltett az egyemeletes bécsi házban, ahol csupa nyárspolgár lakott a Szirmai kivételével.

A háziur, - akinek virágzó péküzlete volt, - nyomban bement lakójához, hogy közölje vele aggodalmait.

Mert Würster urnak aggodalmai támadtak. Faggatta Szirmait, micsoda rossz fát tett a tüzre? Hiába erősitgette, hogy nem tett ő semmit. A derék pékmester ravaszul mosolygott és azt hajtogatta szüntelen, hogy őt nem lehet az orránál fogva vezetni. Tudja ő jól, mit jelent az, ha "Franzl" magához rendel egy-egy kisebb tisztviselőt. Meg akarja mosni istenigazában a fejét.

Minthogy a császárt minden utczagyerek ismerte, jó és rossz tulajdonságaival együtt, Würster ur jó tanácsokkal szolgált a lakójának. Főleg azt kötötte szivére, hogy ne igyekezzék a császár lelkében olvasni. Azt ő nem engedi meg senkinek. Nagyon szereti elrejteni embertársai elől gondolatait és érzéseit.

Maga Szirmai is tépelődött, mit akarhat vele a császár? Erre is, arra is gondolt, de belátta végre, hogy rejtélylyel van dolga, amelyen hasztalan töri a fejét. Legjobb lesz bevárni, mit hoz a végzetes délután.

Igaz, Metternich előkészitette őt erre. S azt is hallotta, hogy a király szivesen választja ki bizalmasait a kisebb emberek köréből. De szabad-e ilyesmit remélnie? Mivel szolgált volna ő rá a magyar király figyelmére?

Délelőtt elvégezte rendes napi munkáját. Nem vette magán észre, hogy izgatott volna. Ugyanolyan rövid, világos és könnyen érthető előterjesztéseket csinált, mint egyébkor.

Az ebédhez is nyugodtan ült le. Sőt, ugy vette észre, szinte tüntetett a nyugodtságával és hidegvérével. Ami már baj volt.

Valamelyik ételét sokáig készitették. S ő nem merte sürgetni; attól tartott, hogy még izgatottnak hiszik az emberek, mikor ő nem az. Vagy legalább nem akar annak látszani.

Egyetlenegyszer nézte meg óráját. De nem rendelt mindjárt kocsit, előbb fekete kávét akart inni. Ugy hitte, nem érdemes azt elhagyni egy fejedelmi szidás kedvéért.

Mikor beült a kocsiba s a schönbrunni uton mind közelebb jutott a kastélyhoz, még akkor sem vett észre magán semmi változást.

Ahogy megérkezett, meglátta azonnal a udvari zsandárt. Le és fel járkált a kapu előtt, óráját kezében tartva.

Megindult előtte. Az őrséget épen akkor váltották föl harsány kiabálás és dobpergés között.

Elérték a parkhoz vezető vasajtót. A zsandár hátrafordult s jóakarattal biztatta.

- Nana, mások is mondták már ezt. Nagyurak is szepegnek, ha a császár hivatja őket. Meg kell szokni, ennyi az egész...

Az ütere még mindig rendesen vert, pedig már a zsandár magában hagyta, hogy a császárnak bejelentse.

Tisztán tartott, finom fövénynyel behintett uton állott, a melegházak közelében. Az egyenesre nyirott fasor végén, a napsütésben emberi alakot látott. Botra támaszkodva, bizonytalan léptekkel közeledett. A piros kabátos, ezüst sisakos burg-zsandár egyenesen felé tartott s megállott előtte, mint a czövek.

Szirmai merően oda nézett. Szive sebesen vert, kétszer háromszor nehezen lélegzett. Végre is sok függött az első találkozástól. Döntő lehet egész életére.

Bár lelkében nagy elhatározásokat forgatott, s bár az áhitat bizonyos nemével várta a királyt, csodálatos, mégis apró vonásokat figyelt meg rajta. A járását, a botja kopogását, s a szürke tiroli zeke mélységes zsebét, amelyből irások kandikáltak ki. Levette kalapját s meghajtott fejjel állott az ut közepén. Közel hozzá fapad volt, a király fáradtan leült rá, ahogy odaért, és Szirmait közelebb intette.

Ferencz középtermetü, nyulánk volt. Arcza sovány, de a szine egészséges. Szeme fürkészve, alulról fölfelé nézte azt, akivel dolga volt. Fürkészve, sőt bizalmatlanul.

Szirmai szép, nyilt szeme oly néma hódolattal viszonozta az uralkodó pillantását, hogy Ferencz elmosolyodott. Ez a mosoly azonban csak átvillant arczán, azután ujra zárkozott, gyanakodó, komoly lett.

- Maga még fiatal, s már is tanácsos. Szép előmenetel... Tud-e róla valaki, hogy hivattam?

Ferencz gyanakodva nézett rá. Ez a kitérés az egyenes felelet elől nem tetszett neki.

- Őszintén kell válaszolni minden kérdésemre, fiatal ember. Minden gondolatát el kell mondani. Tisztán akarok látni s a legkeserübb igazságot is jobban szeretem az udvarias semmitmondásnál.

Szeme találkozott a Szirmai becsületes, nyilt kék szemével. Bágyadt mosolylyal tette hozzá:

- Szóval, nem azért hivattam, hogy diplomatizáljon... Utálom a diplomatákat. Véleménynyel nem birnak, s hallgatnak a korszak kérdéseiről: ez az ő bölcseségük. Öltözködnek, kártyáznak, pletykáznak, látogatásokat fogadnak: ez az ő foglalkozásuk. Felidézik a háborut, s ép bőrrel nézik végig pusztitásait: ez az ő hivatásuk... Azt, amit mondtam, különben, nem értettem Metternichre... Maga irta ezt?

Kivett zsebéből egy két ives jelentést. Szirmai ráismert. Ez volt az az irásbeli előterjesztés, amelyet a kanczellárnak benyujtott, s melyben politikai és érzelmi okokkal bizonyitotta, hogy a fejedelmeket le kell vinni Budára is.

- Meg is tettük a budai utat. Hanem négy iráshibát találtam mindjárt az első oldalon... Lássa, ki is javitottam.

A király hamisitatlan, bécsi dialektussal beszélt, amire büszke volt, s amit az egész főuri világ utánzott az ő kedvéért.

E jámbor és együgyü tájszólás álarcza alá akárhányszor mély megfigyelést, találó igazságot, sőt politikai bölcseséget rejtett Ferencz. És e beszédmódnak megvolt az a nagy előnye, hogy tévedésbe ejtette és nyiltságra csábitotta az embereket. Lépre mentek, mint a rigók, mielőtt magukat észrevették volna.

A faggatásnak, kikérdezésnek müvészetében a király sokra vitte. Szirmai észre sem vette, mikor már alaposan kikérdezgette a magyar kanczellária ügyeiről és embereiről.

A fiatal tanácsos őszinte, egyenes beszéde, józan itélete, bátor szókimondása nagyon megtetszett neki.

Kegyesen vált el tőle és előre megmondta, hogy magyar ügyekben sokszor fogja meghallgatni...

Mikor hazafelé ment, ugy érezte magát, mint aki nehéz vasajtónak lakatját nyitotta ki. Amit a vasajtó mögött látott, mindaz örömmel és megelégedéssel töltötte el lelkét.

Oly uralkodó Ferencz, aki népei sorsát szivén hordja s aki népeivel sokat foglalkozik. Már az a módja, hogy miniszterek és nagyfejü politikusok háta megett jelentéktelen s igy elfogulatlan emberek véleményét hallgatja meg, arra a nemes törekvésre mutat, hogy közel akar férkőzni a nép lelkéhez és legtitkosabb gondolatához. A teljes igazságot akarja megtudni, nem a miniszterek féligazságait.

Ha ez az uralkodó és a magyar nemzet egymásra ismer: szép, dicső korszaka következik a magyar történelemnek...

- Nagy ember a király - hajtogatta lelkesen. - A világ reszket Napoleontól, aki Párizsban már mozgósitja légióit, s ő - kedves tiroliai módjára zöldesszürke gyapjuingbe, rövid térdnadrágba, szines harisnyába és széles karimáju kalapba öltözve, - nyugodtan kertészkedik Schönbrunnban, és iráshibákat javitgat... Meg titkos találkozása van Szirmai Ádámmal... Egy kis kanczelláriai tanácsossal...

"Jőjjön el okvetlenül, - igy végződött a rövid levél, - ott lesz Metternich is"...

Még az örvendetes és lelkes érzések hatása alatt állva, Szirmai elhatározta, hogy a meghivást elfogadja, találkozni akart a herczeggel, aki oly sokat tehetett érdekében.

Később, mikor már átöltözött, s a tükör előtt állva, felsütött haját rendezgette, eszébe jutott, hogy ő tulajdonképen büntársává szegődik a grófnő kalandjának. Sokkal jobb barátságban áll Niczkyvel, hogysem ezt tehetné.

Elkedvetlenedett s elkezdett tünődni, öt órakor a herrengassei kis palota kapujánál állott, mégis.

A lépcsőn Niczkyvel találkozott. A főispán idősebbnek látszott, s még soványabb és a haja veresebb volt, mint egyébkor. Mikor Szirmai azt kérdezte tőle, hogy nem beteg-e, hogy oly bőjti szinben van, a főispán a szemébe nevetett.

- Mi jut eszedbe? Ezt a bécsi élet teszi. A sok estély, bál, szinház, kártyaasztal... meg a nők... Te, ugy látom, a nagyvárosban is filiszter maradtál: pufók, piros és koránfekvő... A feleségem már vár reád, nem tartóztatlak. Csak azt akarom még mondani hogy Metternichnél ments ki. Nagyon sokra becsülöm a herczeg társaságát, de Brigton ladynek megigértem, hogy együtt ebédelek vele valami külvárosi söntésben, ahol a vendéglőst isteni gorombaságáért "Sauwirth"-nek hivják, s ahová - épen ezen okból, - csakugy tódul az előkelő világ. Csak öt kis asztala van s igy valóságos ostrommal kerithet helyet az ember magának...

Beült kocsijába s elhajtatott. Szirmai gondolkozva folytatta utját. Néhány pillanat mulva a grófnőnek bejelentették. Elza grófnő két szobán át elébe jött és kezénél fogva vezette be abba a nyolczszegletü, halványsárga szalonba, amely igazi szerelmi fészek volt, ahol csak a legbizalmasabb barátait fogadta. Ugy volt öltözve, mintha estélyre menne. Csak ékszer volt rajta kevesebb, mint egyébkor. Három szál piros szekfü volt a hajában és három szál az övénél. Magasszáru svéd keztyü volt rajta, amely irigyen eltakarta karját.

- Üljön le. Ide közelebb. Egészen közel. Azt akarom, hogy jóbarátok maradjunk. Maga a leánykoromat juttatja eszembe; az ártatlan érzelmeket, amelyek, mint a hulló virág szirma, nem tesznek kárt senkiben. Se a fában, mert csak a virághullás után képződik a gyümölcs, sem a járókelőben, akire reáesik.

Álmodozva beszélt s lesütötte szempilláit. Azután hirtelen fölnézett Szirmaira.

- Nem kaczérkodom önnel, barátom, ne értsen félre. De a férfinek, bármily erős és eszes, szüksége van a nők barátságára. Lássa, Metternich a nőknek köszöni sikereit. Illetőleg nekik köszöni azt, ami nélkül a diplomaták és államférfiak csak a sötétben tapogatódznak: a talajnak teljes ismeretét. A nők barátsága révén sok mindent megtud, sok mindenről értesül, s igy nem egyszer előzi meg az őt fenyegető veszedelmeket. Maga oly egyedül áll, barátom, pedig nemes czéljai vannak. Azt hiszi, megy valamire nélkülünk? A szalonok barátsága nélkül elbukik nagy terveivel együtt.

- Lehet önzetlen barátság férfi és nő között? S lehet-e, mondja meg őszintén, köztünk?

- Miért ne? Sőt épen miköztünk lehet. Nem történt köztem és ön között semmi, ami barátságnál egyébre kötelezne... Az ágnak egy kis nyugtalan rezgése, akkor, mikor a madár odatelepszik, s akkor amikor elszáll: ez az egész... Nem lehet veszedelem nélkül élni Metternich társaságában. Az ember kedvet kap a politikára, amelyet a herczeg, Napoleon bukása óta, asszonyok szerelme, fényüzése, változékonysága, szalonja, cselszövénye által folytat... Én is bele akarom ártani magamat az állam ügyeibe. S önt szemeltem ki erre alkalmas médiumnak. Egyszer már be is ártottam...

- Én. A bajor kérdésben Metternich nem engedett. Igen magas helyről fölkértek, hogy puhitsam meg. Akkor kezdett nekem udvarolni s epedő, lágy hangulatban volt, mint mikor az ember egy szép dal legelső sorait olvassa... Megkinoztam kegyetlenül. Szeszélyes voltam hozzá, elzártam előtte ajtómat, ajándékait visszaküldtem, szerelmes leveleit fölbontatlanul dobtam tüzbe. Sőt kaczérkodni kezdtem a bajor attaséval. Ez több volt mint amit elviselhetett. Megadta magát négy nap alatt. Akkoriban nem engedett volna ki kezei közül harminczhárom Bajorország kedvéért sem.

- Mindez szép s köszönöm jóindulatát. De én a nők közül senkit s igy önt sem tudnám terhelni politikával.

Elza grófnő kiterjesztette XIV. Lajos korabeli legyezőjét, amelyre mithologiai jelenetek voltak festve, s a legyező mögül elnézően mosolygott Szirmaira.

- Mily büszke ön. Senkiben sem bizik, csak a maga erejében. Azt gondolja: Atlasz, aki világokat elbir vállain... Várjon egy kicsit, barátom. A kiábrándulás órája önre nézve is ütni fog... S a tőrbe került oroszlánnak szüksége lesz az én hegyes, apró egérfogaimra. Megigérem, hogy mikor szüksége lesz rám, megmentem...

Metternich bejelentés nélkül lépett be e pillanatban. Szirmai, ahogy jól megnézte, nem csodálkozott, hogy nőkre oly nagy hatása van.

Termete, járása, pillantása... vonzó volt nagyon. Homloka magas, orra finom, görögös hajlású, haja gesztenyeszinü, fényes, puha. Szóval, nem mindennapi férfiszépség volt a herczeg, de legérdekesebb a szája volt, amely körül állandóan szellemes, gunyos, de határozottan érzéki mosoly lebegett.

Kezet csókolt a grófnőnek és Szirmainak, mint a multkori találkozáskor, fehér, puha kezét nyujtá.

Kalapját a szék alá tette, ő maga leült, s mint a ki jól érzi magát, hosszu lélekzetet vett.

A herczeg ügyes társalgó volt. Szellemes beszéde, mint a repülő fecske szárnya, a dolgoknak és embereknek csak a csillogó fölszinét érintette. Valaki az ő társalgását a franczia bölcselők által készitett hires Enciklopediához hasonlitotta. S valóban olyan volt. Mindenről tudott valamit, de semmiről sem mindent. Az alaposságnak, - a mely nála az unalmassággal volt egyértelmü, - még a látszatát is kerülte; de elmés volt és szellemes, mint Diderot és D'Alambert fejtegetései. Friss bécsi pletykákról beszélt, a melyekről egytől-egyig tudomása volt. Majd a grófnőnek a tavaszi divat ujdonságait fejtegette, s apróra megbeszélt vele egy csodaszép eperszin öltözetet. Tanácsot adott neki, milyen csipkét és szalagot vegyen hozzá.

Az inas ezüst tálczán behozta a teát. A herczeg maga töltött magának. A grófnő puszta kézzel tett hat darab czukrot az amorettes, antik csészébe, a mely porczellánból való volt s oly fehér és áttetsző, mint az Elza grófnő bőre.

Szirmai ült és figyelt. Ez hát a hires Metternich Kelemen herczeg, Európa első diplomatája? Eszes, csillogó, rendkivüli dolgokat várt tőle; de a herczeg haszontalan, semmitmondó, aprólékos dolgokról csevegett.

- Ezért hivott ide? gondolta magában és minél közlékenyebb, fecsegőbb lett a herczeg, ő annál zárkózottabb, hallgatagabb lőn. Rossz kedvét alig volt képes titkolni, s csak nehezen tudta magát türtőztetni.

De azután eszébe jutott, hogy ez a Metternich legeredetibb tulajdonsága. Soha sem vett ő komolyan semmit, legkevésbé az államügyeket. S visszagondolt egy hihetetlen történetre, a mit róla széltében beszéltek. Mikor Napoleon ellen az első európai szövetség, a herczeg lángesze segiségével létrejött, még egy utolsó éjjeli ülést tartottak Karlsbádban. Ott akarták aláirni a katonai egyezséget.

Mindenki megjött már, csak Metternich késett. Az orosz megbizott rosszat gyanitott. Azt hitte, hogy Ausztria felültette a többi udvart az utolsó pillanatban. Nagy izgalom támadt a diplomaták között.

Végre utána küldték Genzet. Genz éjjeli tizenegy órakor utnak indult s Metternichhel az Alte Wiesén találkozott. Nagyszélü kalap, vállán átvetett olasz köpenyeg volt rajta. Az utczákon csatangolt, himes szárnyu éjjeli pillangók után. A katonai egyezség aláirása teljesen kiment az eszéből. Szerelmes hangulatban volt, mint a macska...

Most is divatról, szövetekről, ünnepélyek rendezéséről beszélt. S ugy ült a karosszékben, mint minden született lustálkodó, a ki halálos ellensége a komoly és fárasztó munkának.

Metternich éles, átható szeme belátott a Szirmai lelkébe. Érezte, hogy a fiatal tanácsos e pillanatban nem valami sokra tartja őt, s hogy elvesziti előtte rögtön hitelét és tekintélyét. Szép, gunyos szája csendesen, halkan mosolygott, mulatott a Szirmai zavarán és keserves csalódásán.

A bécsi élet a fiatal czárt nagyon megváltoztatta. Ez az életerős, daliás orosz, farkas étvágygyal vetette magát az asszonyokra... Egy év alatt megvénült, meghizott, ellustult. Egész nap diványokon és székeken hever. Jól tette Napoleon, hogy üstökös módjára megjelent a láthatáron. Legalább a czár felriad a tétlen, szibarita élet párnájáról.

- Önből a féltékenység beszél. A hóditó Sándor czár, a hol csak teheti, az utjába áll. Vallja meg, herczeg, ez boszantja önt.

- Már az ugy van. Ma is csinos jelenetem volt vele... A lengyel kérdés miatt ugyanis titkos katonai szerződésre léptem Angliával és Francziaországgal, Porosz és Oroszország ellen.

- Miért ne, ha az orosz-porosz benső viszony miatt máskép nem boldogulhattam?... Csakhogy hiba történt. A franczia király esze nélkül elfutott Versaillesből Napoleon közeledésének hirére. A titkos katonai szerződést, az ügyetlen, az asztalon felejtette. Napoleon abban a hitben, hogy leleplezésével viszályt támaszt köztünk és Oroszország között, megküldte a szerződést Sándor czárnak... A czár ma reggel hivatott. Szeme fénylett, izgatottan járt fel és alá szobájában, mikor hozzá beléptem. Orrom alá tartotta a fatális irást s dörgő hangon kiáltá: "Ismeri-e ezt herczeg? Mennyit fizetett e szerződésért önnek Anglia?" Kitérőleg akartam válaszolni. Udvariasan mosolyogva állottam előtte, s elgondoltam a leleplezés minden végzetes következményét... A czár dühbe jön, Napoleon karjaiba dobja magát, a félrevezetett Poroszország is cserben hagy: ez a helyzet Ausztria végromlása... De szerencsére a czár jobban gyülöli Napoleont, mint az én apró cselszövényeimet. Mit gondol, tanácsos ur, mire határozta magát? Tüzbe dobta a szerződést és kibékülése és bocsánata jeléül mindkét kezét felém nyujtá... Ausztria meg van mentve és Napoleon sorsa meg van pecsételve...

Mindezt könnyedén, feltünőbb hangsuly nélkül mondta. Mégis Szirmai kiérezte belőle, a hogy egy darab világtörténelem az, a mit hallott.

- Nagy koczkázattal játszott herczegséged, - mondá, alig palástolva megdöbbenését.

Metternich szép szeme a grófnőre mosolygott. Néhány szót sugott neki, - bizonyára égő szerelmes szavakat, - mert a fiatal asszony arcza lángba borult tőle. Majd Szirmaira nézett jóságosan, a mester angyali türelmével, a ki valamelyik nehéz felfogásu tanitványát elemi dolgokra oktatja.

- A politika és az élet koczkázattal jár, fiatal barátom. S ha érdekes bonyodalom, elmés cselszövény, a nyerés ingere és a vesztés félelme nem volna meg a politikában: az ördög foglalkoznék ily unalmas, szürke, lélek nélkül való, ostoba dologgal... Apropos, Szirmai ur, a császár még nem hivatta?

Szirmai kinos helyzetbe került. Ha nem felel, elárulja magát. Ha az igazat megmondja, megszegi a király tilalmát. S hazudni sohasem kellett eddig az ő közpályáján. És mindehez magán érezte a herczeg átható, éles vércse-tekintetét.

- Hogy kérdezhet tőle ilyesmit, herczeg? Jól tudja, hogy a király mindenkinek a lelkére köti, a kivel bizalmasan beszél, hogy az Istenért csak Metternich ne tudjon meg róla semmit.

A herczeg felállott. Gesztenyeszinü, hullámos haját egy mozdulattal hátrasimitotta, s vidáman tett nehány tánczlépést Elza grófnő felé.

- A császár titkolja előttem, ha rossz fát tesz a tüzre... Pedig apró titkai nem érdekelnek... Tetszik magának ez a tánczlépés, grófnő? Legujabb, egy olasz tánczmestertől tanultam, nehogy a fiatalság megett nagyon elmaradjak...

Szirmai sokáig ébren volt. Elütötte a két órát s nem tudott elaludni még sem. Olvasni próbált, de az sem ment.

A napnak eseményei nem hagyták nyugodni, Ferencznél és Metternichnél időzött minden gondolata. De a hatalmas miniszter alakja olyan volt, mint a fényes köd. Mellette a beteges, sovány arczu, szegletes modoru Ferencz az életet, a valóságot képviselte, a melyre lehet épiteni. A valóságot, a hegyet, völgyet, barázdákat, erdőt, szóval az anyaföldet, a melyet a fénylő köd csak pillanatokra takarhat el.

Metternich sejtette, de kivüle senki sem, hogy a fiatal tanácsos a császár bizalmasai közül való, a kinek véleménye akárhányszor döntő. A kanczellár maga csak azon csodálkozott, hogy Ferencz egy idő óta a magyar ügyekről oly alaposan van tájékozva.

Ferencz bizalmatlan természetü volt már trónörökös korában. II-ik József császár mindent elkövetett, hogy e gyanakodó, fanyar zárkózottságról leszoktassa, de ez nem sikerült.

Senkiben sem bizott tanácsosai közül, Metternichben a legkevésbbé, bár utódjának politikai végrendeletében a szivére kötötte, hogy egyetlen lépést se tegyen Metternich meghallgatása nélkül.

Ő maga szeretett a maga lábán járni. És semmitől sem irtózott inkább, mint annak a látszatától, hogy tanácsosai vagy rokonai közül valaki befolyásolja.

Ez a két tulajdonsága vezette arra a gondolatra, hogy általa kiszemelt, kisebb állásu egyénekkel titokban órákig tanácskozzék. Olyanokkal, a kiknek becsületességében és hüségében megbizhatott, s akiknek tanácsát követve, megőrizhette a világ előtt az önállóságnak teljes látszatát.

Ezek az ismeretlen, felelősség nélkül való, rejtett tanácsadók, a kikkel titokban jött össze, nem egyszer áthuzták becsületes tanácsukkal a vezető államférfiak számitását. Óraszámra beszélgettek vele, mig a nagyurak és állami főméltóságok gyakran órákig ácsorogtak előszobájában, s napokig nem juthattak szine elé.

Mindazok között, a kikkel Ferencz a schönbrunni melegházakban vagy a királyi palota félreeső szobáiban bizalmasan tanácskozott, Szirmai Ádám emelkedett legmagasabbra becsülésében.

Már a külseje is megtetszett neki. Szép kék szeme tele volt nyiltsággal és becsületességgel, s férfias hódolata a király személye iránt, a melyben nem volt sem megalázkodás, sem az udvaroncznak sima hizelgése, jó hatással volt Ferencz zárkózott, mogorva természetére.

Sokszor meggyőződött róla, hogy ez az ember önzetlenül szereti, s hogy mindig a teljes igazságot mondja meg.

Szirmai sohasem szépitett előtte semmit. A legkeserübb igazságot is megmondta, ha Ferencz császár ugy kivánta. A dolgokat és embereket mindig a maguk természetes világitásában mutatta be, s nem müvészies kiszinezésre, - a valóság feltárására törekedett.

Mint a nagy reálista iróknak, különös érzéke volt az élet iránt; de csak az élet iránt. Álomképek politikai terveiben sohasem háborgatták. A politikát a rideg számvetés tudományának tartotta, a hol, mint az óramüben, minden keréknek pontosan össze kell vágni, s a hol egy számitási hiba az óra későbbi müködésében megbosszulja magát.

Hanem hosszu idő kellett hozzá, - két egész esztendő - mig Ferencz bevégezte rajta kisérleteit. Mert a király bizalmasain kisérleteket folytatott, mint a tengeri nyulakon. A bonczoló orvos tudásszomjával vagdalt bennük, hogy apróra megismerje szervezetüket. Kelepczét állitott nekik, ha tehette, tőrbe csalta, s ama belső rugók után kutatott, a melyek cselekvésüket irányitják. Éjjel-nappal szemmel tartotta őket, megfigyeltette életmódjukat, minden lépésüket.

S ha a tüzpróbát jól kiállották, akkor ajándékozta meg őket bizalmával. De e bizalom csak arra terjedt, hogy hitelt adott szavuknak és megfogadta tanácsukat; ám a maga véleményét még e kiválasztottak előtt sem árulta el soha. Az volt a legfőbb törekvése, hogy senkit se engedjen belátni lelkébe. Inkább együgyünek tetette magát, mintsem hogy elárulta volna gondolatait.

Olyan emberismerőnek, mint Szirmai, nem volt nehéz kibetűzni azt a szeszélyes, elmosódott irást, a melyet Ferencz király természetének hivtak. Valódi szanszkrit betük, igazi szórejtélyek voltak Ferencz benső tulajdonságai sok ember szemében, de Szirmai előtt nem.

Eleinte csalódott ő is a király megitélésében. Néha, mint a rossz vizsla, hamis nyomon járt. Egyszer-másszor felült. Megtörtént, hogy nem is mert eljutni a végső következtetésig; hanem ez csak fél esztendeig tartott.

Félesztendő mulva nyitott könyv volt előtte az uralkodó. S épen azért, mert minden izében megismerte, még kellemetlen tulajdonságai megett is reátalált lényének legjellemzőbb vonására: jószivüségére, a melyet a franczia forradalom és a napoleoni háboruk minden sulyos megpróbáltatása sem tudott megrontani, s a mely politikájának, az atyáskodó abszolutizmus rendszerének egyedüli oka, magyarázata, mentsége, rugója volt.

A fejedelem bizalmával Szirmai sohasem élt vissza. Sohasem gondolt arra, hogy földi javakat, magas állást, hatalmat és befolyást, hirnevet és dicsőséget szerezzen általa akár magának, akár családjának.

A zajtalan, csöndes, felelősség nélkül való, de hasznos munkásság évei, egyik a másik után, leperegtek a nélkül, hogy valami nagyobb változást okoztak volna Szirmai életében.

Anyja még élt és boldog volt, ha egy-egy hosszu levelet kapott a fiától. Niczky, a ki időközben belső titkos tanácsos lett, s a kire Pető azt mondta a megyegyűlésen, hogy olyan, mint a kéményseprő, minél magasabbra mászik, annál jobban bepiszkolja magát a hatalom szolgálatában, - még mindig jó ismeretséget tartott vele. Elza grófné védőszárnyai alá vette a szalonokban, de Szirmai büszkesége föllázadt e szerep ellen, s ritkábban kezdett járni hozzájuk. Hiába magyarázta a grófné, hogy asszonyok barátsága nélkül nem fog boldogulni a politikában, s hiába nevezte őt el gunyosan magányos üstökösnek, a ki társak nélkül akarja megfutni kiszabott pályáját.

Pontosan osztotta be idejét. Gondja volt rá, hogy társadalmi kötelezettséget lehetőleg keveset vállaljon. A társaságban való élésre s a mi azzal együtt jár, az árral való uszásra nem ért volna rá. És soha még embert nem bámult jobban Metternichnél, a ki Európa politikájának élén állott, s a ki mindenütt ott volt, a hol szórakozni, mulatni, csillogni, az időt agyonütni kellett. Hogy a kanczellár mindenre ráért, még arra is, hogy leánya tánczóráin megjelenjék, Szirmai ezt csodálta benne legjobban.

Volt különben Szirmai ez életmódjában számitás is. Közte és Ferencz között ezekben az években szövődtek a bizalmas viszony szálai. S ő tudta, hogy Ferencz semmit sem utál jobban, mint Metternich életmódját.

Bár a tekintély elvét képviselte, eltürte, hogy Metternich oly szini előadásokon, a melyekben ő is ott volt, a szomszéd páholyban szeretőivel jelenjék meg. Szemet hunyt a herczeg tékozló, ledér, könnyelmű életmódja előtt, mert szüksége volt fényes tehetségére. Sőt hallgatag megállapodás volt köztük abban a tekintetben, hogy bizonyos dolgokat a császár nem feszeget. Csakhogy ez a megállapodás nehezére esett a szigoru, erkölcsös Ferencznek és Szirmai jól látta, hogy olykor valóságos kinszenvedés reá nézve.

A bécsi kongresszus óta a szalonok ugyis rossz hirbe keveredtek. Megszokták a bécsiek ama napok óta, hogy minden szép asszonyban politikai kémet, az állami politika játékszerét lássák.

Ferencz ugyan nem bánta, hogy az ő nagyszerüen szervezett titkos rendőrsége, az asszonyi nádasok susogásából tudjon meg egyet-mást, a mit tudni kivánt; de bizalmasait féltette, sőt óvta a szalonok büvös hálójától. Mindig attól tartott, hogy a kiben bizik, szerelmes fővel elárulja.

Szirmai visszavonult életmódja csak növelte iránta Ferencz bizodalmát. Ő maga néha mégis érezte keserves egyedülvalóságát. Voltak napjai, mikor könyve és irása mellől, Faust módjára, az élet örömeire vágyakozott. Mikor szerette volna rábizni magát, - mint valami napsütött hullámra, - a véletlenre, hogy vigye magával, ragadja el messze, messze és dobja ki valahol a szerelem virágos partján...

Egyik délután (vasárnap volt) unta magát. Fejét nehéznek érezte, nem volt kedve szellemi munkához. Ilyenkor lovagolni szokott, vivni, vagy csónakázni a Dunán. Szóval testileg jól kifárasztotta magát.

Most azonban nem tudta, hogy mihez fogjon. Ugy hitte, a fejét ki kell szellőztetni. Ki kell nyitni ajtaját, ablakát, hogy átjárja az élet friss levegője, szele, zápora, verőfénye.

Huszárjának azt mondta, csak öreg este jön haza, s utját a külvárosoknak vette. Átment a Wien folyó hidján. Ebben a pillanatban - még öreg ember korában is tisztán emlékezett rá - senki sem volt a hidon rajta kivül. Csak egy leány, karcsu, szapora járásu, s a hogy hátulról kivehette, szőke haju.

Előtte ment, árnyéka rávetődött a napsütött hidra. Valami polgárleány lehetett, mert egyszerü, fehér kartonruha volt rajta s könnyü szalmakalap, repkedő szalagokkal.

Ahogy Szirmai elhaladt mellette, a leány féloldalt reá pillantott. Azután elkapta róla a mosolygó szemét.

Szirmai megakadt az ártatlan, kiváncsi nézésen, mint ruhája a csipkerózsa ágában. A szó teljes értelmében megakadt. Idő kellett hozzá, mig elszabaditotta magát a leány szemétől.

Föltette, hogy utána megy. Talán meg is szólitja, ha alkalom nyilik rá. Mindenütt nyomában járt, mint az árnyéka. Azért a leány nem ment se gyorsabban, se lassabban. Tudta, érezte, hogy követi valaki, de ahoz ő ily nagy városban már hozzá volt szokva. Hallotta háta mögött a Szirmai sarkantyujának halk pengését. Még mosolygott is rajta, hamvas fiatal arczán két gödröcske képződött a mosolygástól.

Aranyos kontya mindenütt előtte ragyogott. S ahogy ruháját fölemelte, Szirmai meglátta karcsu bokáját, ingerlő, hófehér harisnyáját.

Egyszer nagy, sárgára festett bárka szakitotta el őket egymástól: a bécsi társaskocsi. Vasárnapi kirándulókkal volt tele a kocsi belseje, s a tetejéről, a hová mint a tengeri hajó fedélzetére, kanyargós meredek lépcső vezetett, megelégedett polgárok hitették el magukkal, hogy ők most hamisitatlan alpesi levegőt szivnak.

Szirmai attól tartott, hogy mire szabad lesz előtte az ut, a leány eltünik, mint az álom, valamelyik mogorva polgárház kapuján, vagy valamelyik utczaszegleten.

De az megvárta. Meglassitotta lépését, sőt talán meg is állott egy pillanatra, mielőtt befordult volna utczájukba.

Csöndes, tiszta, szük utcza volt, a hová befordultak. Szirmai sohasem látott még ily kedves kis utczát életében. Csupa apró, egyemeletes polgárház volt benne. Régi kőházak, meredek tetővel, minden ablak tele virággal. Hófehér függönyök voltak az ablakon, a kapuk rézkilincse fénylett, mint az arany. A lépcsők tisztára sikálva s behintve kőporral. Tiszta vizü csatorna folyt a házak előtt, deszkával végig boltozva. Itt-ott fölvették a deszkát s a gyermekek papiros hajókat eregettek rajta. Nyilván azt gondolták, legalább is a csöndes oczeán zajlik előttök, büvös, csodás, távoli szigetekre hajtva nagy fáradsággal készült hadihajóikat...

A kapuboltozat sötét, hosszu volt mindenütt. Két-háromszáz esztendeje épitették, csakhogy komlóval, vadszőlővel futtatták be az emberek, megenyhitve a falak történelmi mogorvaságát.

Egyszer csak a leány megállott. Lassan, gondolkodva lépett be a kapun, s féloldalt reá nézett üldözőjére. Mikorra Szirmai odaért, már nem látta a homályos boltozat alatt. Eltünt nyom nélkül. Semmi sem maradt utána. Csak egy vert vasból készült nyolczszegletü lámpát pillantott meg, a mely, mint akármelyik velenczei palotában, vashorgon függött a kapuboltozat közepén. Szirmai várta, hogy a lámpa megvilágosodjék; hogy az eltünt szőke leány kitekintsen reá fényes láng képében.

Jól megnézte kivülről a házat. A megbarnult falakból barátságos, derült ablakok csillogtak a járókelőkre. Olyan volt igy a ház, mint egy ránczos öreg anyóka arcz, akinek még mindig szép szemei vannak. A kapun felirás hirdette, hogy a ház 1602-ben épült, s hogy Hans Füller mézeskalácsosé.

Alig bandukolt tiz lépésnyire, az első emeleten kinyitottak egy ablakot. Vagy talán a forgó szél csapta ki s azután nyomtalanul elsuhant a meredek háztetőn.

- Nyitott ablak, kinyilt sziv, - igy vigasztalta magát Szirmai. S csakugyan, szőke leányfej jelent meg a muskátli és a szuró kaktusz között.

Föl akart köszönni, mikor fekete főkötő bukkant föl az ablakban, s egy éles hang szidta a leányt, mint a bokrot, hogy olyan szelesen nyitott ablakot.

- Talán valaki után leskelődsz, Katicza? Nagyon illik pedig ezen a szent vasárnapon.

A fekete főkötő árnyékából két éles vénleány szem fürkészte az utczát és szerencsésen megakadt Szirmain, éppen mikor sóvárogva az ablakra nézett.

- Ah, egy ur. Finom, előkelő magyar ur. Bizonyosan mágnás. S egészen a kapuig kisért... Majd ad neked apád, Katicza... Összetöri a csontodat... Az én koromban a leányok azt sem tudták, mi fán terem a gavallér... S te még kinyitod neki az ablakodat... Teremtő Isten, mily rossz világ van most...

Szirmai nem hallott többet, mert az ablakot becsukták. Odább állott, mintha leforrázták volna. El akart menni, de valami érzés marasztotta. Bevonult az utcza másik oldalán egy elhagyott kapu alá, s onnét leste az ablakot. De hiába leste. Az ablak nem nyilott ki, akár hogy szerette volna.

Föltette, hogy nem tágit. Nem akar a leánynyal többször beszélni, csak egyszer. Bocsánatot kér tőle, hogy bajba hozta. S megmondja neki, hogy olyan aranyos kontya van, mint Elza grófnőnek. Avval a különbséggel, hogy a grófné kontyát sohasem követte nyomon külvárosi utczákon... Vagy ha követte, ma már nem emlékszik rá... Ami egyre megy a dolog lényegére nézve...

Teljes másfél óráig volt leánylesben. A ház előtt is elment nehányszor, fel is nézett merően az ablakra. De csak az öreg néni fekete főkötőjét látta, ahogy őrhelyén gunyasztott éberen és fáradhatatlanul.

Végre elunta a mulatságot. Meg azután meggondolta, hogy a leány helyzetét sulyosbbitja makacsságával. Miért tegye ki az apja haragjának? A nénje ugyis azzal fenyegette meg, hogy Hans Füller összetöri a csontját. A miből kitetszik, hogy a mézeskalácsos, mesterségével ellentétben, - mérges, indulatos ember.

Elszontyolodott s megindult hazafelé. Csakhogy nem jutott tovább az utczaszögletnél. Az utczaszögleten vendéglőbe botlott. Kis, háromszobás spelunka volt, tisztán tartva, mint a pohár. A ház előtt is voltak asztalok, kádakban zöldelő leanderek között.

Szirmai szomjuságot érzett. Leült az egyik asztalhoz és bort rendelt. Mázos kőkorsóban tették eléje az italt, s mert a legdrágább borból rendelt, maga a vendéglős hozta és le is ült mellé mindjárt egy kis barátságos beszélgetésre.

Bent a szobák tele voltak vendéggel. Sört ittak, erősen pipáztak és politizáltak.

Kint, a szomszéd asztalnál három mesterember idogált. Leritt a megelégedett pirospozsgás képükről, hogy jól megy dolguk. Mégis panaszkodtak. Sokalták az adót, szidták a kommunitást, tiszteletlenül beszéltek Metternichről. Csak a császárról szóltak szeretettel. Ugy, a hogy gondos, jó atyáról szokás, a kinek elnézik sokféle rigolyáit.

A három közül az egyik, - a többiek Hansnak szólitották, - nagyon szabadszáju volt. Azt az időt emlegette, mikor franczia csapatok lepték el Bécset. Dicsérte Károly főherczeget, az osztrák hadsereg egyetlen hadvezérét, akivel hálátlanul bánt Ausztria, s a ki egyik félreeső kastélyába vonulva, örökre lemondott róla, hogy részt vegyen a birodalom ügyeinek vezetésében. Élve eltemette magát, s valóban nem szép "Franzl"-tól, hogy nem siet kiengesztelni. Különben ő, - Hans Füller - biztosan tudja, egy udvari ember mondta neki, hogy a császár mindig görbe szemmel nézte a Károly főherczeg katonai dicsőségét. Irigykedett rá.

A többiek mindent aláirtak, amit mondott, csak Ferenczet nem hagyták. Annál inkább panaszkodtak azonban a nehéz időkre. Pénz nincs, az állam hitele olyan, mint a kiapadt tó: csak néhány meggazdagodott börziáner érzi jól magát benne. A kormány pazarló. Tele marokkal szórja a pénzt minden ostobaságra. S mig a nép szegény, Metternichnek minden börzemüveletből roppant összegek jutnak... A szeretők és kegyenczek divata járja, mint Francziaországban XV-ik Lajos idejében. De XV-ik Lajos után XVI-ik Lajos következett. A Dubarryk után a nyaktiló...

Észrevették a figyelő Szirmait, csöndesebben beszélgettek, ugy, hogy csak egyes töredezett szavakat hallott azontul beszédükből.

Már fizetni készült, mikor Katicza belépett. Nagykendő volt rajta, könnyü, török selyemkendő, bizonyára még a nagyanyjától maradt rá.

Nem látta Szirmait, ura apját kereste. A hogy észrevette, letelepedett melléjük az asztalhoz s szives jóestét kivánt.

- A néni küldött. Azt üzeni, ne igyék sokat apuska. Szigoruan rám parancsolt, ne menjek el innét, mig haza nem jön velem.

- Nagyon rámkapott az a boszorkány. Mióta szegény feleségem meghalt, ugyancsak ránczbaszedne bennünket az "öreg skatulya"... Még megiszunk, galambom, egy-egy meszely bort. Ülj le addig, s légy öreg apádhoz türelemmel.

Sötétedett. A fogadós gyertyákat gyujtott, s minden asztalra oda tett egyet. Odabent énekeltek s megszólalt a kétes hangu sipláda. A leanderekre, hogy világosabb legyen, szines papirlámpásokat akasztottak.

Katicza, szőke fejét kezére támasztva, az énekre figyelt. Kalap nem volt rajta, s igy a gyertya ráeső fényében oly tisztán és élesen meglátszott kedves, fiatal arczának minden vonala, mint a császárnők képe a római arany pénzeken.

Szirmai nézte, s elnézte volna, ki tudja meddig, ha egyszer csak a leány felé nem fordul. Nagy zavarba jött, ahogy megismerte. Kezének hirtelen mozdulatával feldöntötte az apja poharát.

Mi lelte! Féloldalt ült, hogy Szirmai jól láthassa. Ugy tett, mintha a beszélgetésre ügyelne, pedig ragyogó szeme lopva az ismeretlen ifjura szállt, aki délután hazáig követte.

Mit akarhat tőle? Hogy talált ide, a félreeső spelunkába? S hogy tudta meg, micsoda égi jelből, hogy ő még ma az apjáért ide jön? S hogy épen a nagynénje küldi ide a veszedelem torkába, aki azt szeretné, hogy üveg-harang alatt őrizze meg a legyektől és darazsaktól, mintha sütemény és nem szerelemre alkotott, fiatal leány volna?...

A darázs bizony körülötte dongott. Talán hozzá is ütődött Katiczához, s még sem ő maga, hanem a leány kábult el tőle.

Nagykendője lecsuszott válláról. Szőke hajának bágyadt fénye volt a fogyatékos estéli világitásban. Az a szine volt, ami a mezőn az érett kalásznak, holdvilágos éjszakán...

A leanderek levele csendesen mozgott az esteli szélben. A gyertya és a szines lámpások nyugtalanul égtek. Nyugtalanul, mint a Katicza szive... Tekintete mind bátrabban szállott át a Szirmai asztalához...

- - - Harmadnap Szirmai a királynál járt. A várpalotában fogadta, dolgozószobájában. Ferencznek jó kedve volt. Nem rég jött meg a reggeli miséről, s már átolvasta a titkos rendőrség különféle jelentését.

Mikor dolgát elvégezte, a császár nem bocsátotta el, mint ahogy máskor szokta, barátságos kézmozdulattal. A rendőrség jelentései között keresgélt, azután sovány ujjaival kihalászott közülök egyet, s hosszura hagyott körmével aláhuzott benne néhány sort.

Szirmai megütődve nézett rá. A király elnevette magát s kezét bizalmas tanácsosának a vállára tette.

- Nekem csak erényes emberek szolgálhatnak, - na természetesen, Metternich kivételével. - Maga is kezd, hogy is mondjam csak? elromlani... Hol volt tegnap?... Ugy-e szoknya után szaladt? Azután a "zöld koszoru"-ban nyugodtan végighallgatta, hogy szidják nyugtalan vérü polgárok az állam rendjét... Igaz, csak Metternichet gyalázták, engem nem... De a forradalomról is beszélgettek, és családi dolgaimba ütötték bele az orrukat... Lecsukatom a három bugrist egy-egy hétre, hadd elmélkedjenek, a világ állapotáról... Mindez azonban mellékes és nem vonatkozik önre. Ami önre vonatkozik, az a Hans Füller leánya... Tetszik, ugy-e? Muló szerelmi kalandra alkalmas volna?... Csakhogy, gondolja meg, hova vezet ez? Maga is bele kerül az asszonyok hálójába. Ledér lesz maga is, hitvány, szoknyahős, mint... mint mások... Félember lesz önből is, pedig nekem egész emberre van szükségem. S a félembernek félbizalom jár, pedig én egész bizalmamat helyezem önbe. Házasodjék csak meg, édes Szirmai... Mert: periculum in mora.

Kegyesen nyujtotta kezét, ami Ferencznél nagy kitüntetés számba ment. Szirmai mélyen meghajolt, de nem csókolta meg a király ujjait, mint ahogy Metternich szokta.

Mikor lement a lépcsőn, s valami hátulsó ajtón szerencsésen kivezették, elgondolkozott azon, amit Ferencz neki mondott.

- Nehéz szolgálni az államot, - sóhajtá fél tréfásan, fél busongással. - Még Katiczáról is lemondjak a "legfelsőbb szolgálat" érdekében? Ez egy kicsit mégis sok a jóból... No de se baj. Több is veszett Mohácsnál, ahogy oda haza mondják...

Ebben a pillanatban erős, égető honvágyat érzett. A szép magyar földet látta képzeletében...

A nagyasszony szokása szerint, korán fölkelt. Alig volt öt óra, mikor botjára támaszkodva, végigkopogott az udvaron.

A fiáról álmodott. Gyakran esett ez meg vele; ami nem is csoda, mikor éjjel-nappal róla gondolkozott.

Azt álmodta: Ádám öt éves. Kék szemü, szőke haju, piros képü fiucska, eleven, mint a halcsik. Szakasztott olyannak látta álmában, aminő a valóságban volt öt éves korában.

Előtte való nap Niczkyné járt nála. Még mindig szép asszony, sőt talán most a legszebb. Megvan benne az érett szőlőnek minden édessége és illatos volta, s minden duzzadtsága. Ugyancsak őrizni kell ebben a veszedelmes korban az asszonyt a seregélyektől! Niczky, - a nagyasszony ugy látta, - nem nagyon őrzi. Még csak egy sovány, vörös angol guvernántot sem tüz ki szőlőérés idején a földjére - madárijesztőnek.

Niczkyné szabad, mint a madár. Az ura nem ügyel rája. Elhanyagolja, csupa udvariasságból. Minek lábatlankodnék körülötte, hogy azokat riassza el, akikkel a grófnő szivesen érintkezik?

Niczkyné sokat beszélt a fiáról, a fia bécsi életéről. Nem ugy beszélt róla mint azelőtt, nem gyulladt ki az arcza s a szeme nem ragyogott oly veszedelmesen. Nyugodtan, minden zavar nélkül emlegette, hüvös szeretettel.

- Nem történt köztük semmi, épen semmi, - biztatta magát a nagyasszony. Nem az én fiam a seregély, amely kikezdi a más szőlőjét. Másokkal pedig nekem semmi dolgom. Vagy pedig már tul estek rajta...

Mikor delet harangoztak, az ebédlőben egymagára teritettek a nagyasszonynak. Mint a leesett hó, olyan fehér volt az abrosz. Tányér, az ezüst evőeszköz, a friss vizzel megtöltött kristály-palaczk már mind ott illogott-villogott az asztalon. S a nagyasszony kedves szalvétatartója, boldogult urának figyelmes ajándéka.

A nagy ebédlőben csend volt. Csak a lábas óra ingája járt fel és alá csodálatos egykedvüséggel. S a lebocsátott zöld zsalugáter körül legyek döngicséltek. Ugy sem döngenek soká, a porczellán tányérra kitett légy-papiros néhány percz mulva halálra mérgezi őket.

Odakint meleg volt. Sehol semmi szél. A juliusi forróság vakitón tüzött le Baranyavárra. Még a fák árnyéka sem igen nyujtott menedéket.

De azért ablakhoz lépett s a zsalugáter rései között kikukucskált. Majd elfulladt a váratlan örömtől: csakugyan a fia érkezett meg.

- Hamar, leányom, még egy teritéket. Azután szaladj a konyhába. Nézz utána, hogy hirtelen még süssenek-főzzenek valamit... Csakugyan megjött a drága fiam, nem hiába álmodtam róla...

Ahogy fájós lábától telt, kiment a tornáczra. Akkor már sietett fel a lépcsőn Ádám. Az udvar valamennyi kutyája hozzádörgölődzött, reá ugrott az utjába állott, vinnyogott és nyafogott örömében.

- Csiba te, - hajtotta el a nagyasszony a komondorokat. Ő maga egy darabig nem tudott szólni, csak ölelte, csókolta, könyeivel áztatta.

Ádám bágyadtnak látszott. A nagyasszony azzal vigasztalta magát, hogy a hosszu ut fárasztotta ki.

Hiába tartóztatták, kisietett a konyhába, s a kocsist leküldte a pinczébe, hogy hozzon fel bort a javából.

Ebéd alatt száz kérdést intézett hozzá: a fia nem győzött felelni. Csak egyet nem kérdezett tőle: hogy miért jött haza ily váratlanul? Majd megmondja, ha megmondhatja, gondolá. S ha nem mondhatja meg, ha valami státus-titok, miért faggatnám szegényt?

Mindegyik cseléd szerette volna látni a fiatal urat. A szakácsné ugy segitett rajta, hogy minden tál ételt más-más cseléddel küldött be. Más vitte be a bort, a savanyuvizet, a hámozott kovászos uborkát, a vékony szeletekre vágott nyári retket.

Ádámnak mindegyikhez volt nyájas szava. Mint egy-egy szem cseresznyét, evés közben elejtett egy-egy jó szót. Azok kaptak utána, lehajoltak érte. Azután ragyogó arczczal, megelégedetten mentek dolgukra.

Ugy találták, hogy megnyult az arcza, hogy a szine nem olyan szép piros, mint azelőtt, s hogy erőltetve, nem a szivéből nevet.

- Nincs annak semmi baja, - fakad ki az ispánné. - Csak városi szine van a lelkemnek. Mit akarnak? Nagy ur ám Bécsben őkigyelme. Sok a gondja.

A kocsis, aki egy pókhálós palaczkkal vesződött, (sárga tokaji aszu volt benne) mérgesen mondá:

- Elég nagy ur a nagyságos urfi itthon is. Hogy nagy ur legyen, nem kell neki azért Bécsbe fáradni...

Szirmainé ezalatt fáradhatatlan volt a kérdezgetésben. Főleg a császár érdekelte. ("Király az anyám, nem császár.")

Megöregedett-e? A szép fiatal királyné hogy érzi magát - tisztelettel legyen mondva, - az öreg fa árnyékában? Mi a mulatsága? Csakugyan oly mesésen szépek-e az öltözékei? S nem szóbeszéd-e, hogy maga Ferencz a fukarságig egyszerüen él, pecsétes, viseltes kabátokban járva, mint Nagy Frigyes? S a mi fő, jó szivvel viseltetik-e hozzá ő felsége?

Szirmai mind e kérdésre sietett válaszolni. Szeretettel és csodálattal szólott a magyarok királyáról. De bevallotta, hogy a szép Mária Ludovikát alig ismeri.

Szirmainé a fejét csóválta. Nem találta ezt a dolgot rendénvalónak. S mikor erre Ádám megmagyarázta, hogy ő Ferenczczel csak szerelmesek módjára titokban találkozik, hogy a király bizalmát rejtegetni kell a világ előtt, a nagyasszony összeránczolta nemes, ezüstös homlokát.

- Már ezen nem segithetünk anyuskám. A felség szereti a titkolódzást. Bizalmatlan nagyon, s nem lehet csodálni. Sok megpróbáltatáson ment keresztül. Átélte a franczia forradalom borzalmait, s Napoleon szélvész módjára rázta meg ősei trónját... De azért ne értsd félre sem őt, sem engem. Nem vagyok kémje, se besugója...

A nagyasszony megrémült. Csöndesitette fiát, kedveskedő szavakkal szólt hozzá, mint kis gyermek korában.

- Drága, egyetlen fiam, csak nem értesz félre? Az életemet adnám érted, nemhogy megsértenélek. Hanem, végre is, magyar asszony vagyok. Oly országban élek, a hol nyilt ajtók mellett, a nyilvánosság napfényében történik minden. Nálunk nem titkolódzik senki. S államtitok az, a melyről a verebek is csiripelnek... A politika magas régióiba, hol te meg ő felsége terveket szőttök, az én szemem nem lát. S végre is a királyok is emberek, nekik is lehetnek rossz szokásaik...

Szeme tele volt gyöngéd rábeszéléssel, a hogy a fiát nézte, de a hangjában még valami lappangó hidegség érzett. Valami észrevétlen, finom léghuzam, a melytől a fia szive egy pillanatra megborzongott.

- Ime, - gondolá - mily idegen világrész ez a Magyarország. Mintha tengerek választanák el Bécstől, mintha más naprendszerbe tartoznék, egymás szokását és politikai erkölcseit annyira nem ismerik. A min a nagyasszony egyszerü magyar szive megütközik, azt ő már nem érzi. Hogy a királylyal való viszonyában van valami szokatlan, ha nem is lealázó, azt most olvasta le először anyja összeránczolt, szigoru homlokáról...

Akármily világfi volt is, elkedvetlenedését nem tudta elrejteni. Csakhogy a nagyasszony anyai szive kicsordult a tuláradó szeretettől, s jóvá tette, a mit fia ellen akaratlanul vétett.

Szirmai, azon ürügy alatt, hogy a hosszu ut kifárasztotta, lepihent. A maga szobájában feküdt le, alacsony, széles diványra, a mely felett fegyverek függtek, s a hol oly sok szép és magasztos tervet szőtt fiatalabb korában. Beteltek-e az álmok? Bizony még nem teltek be. Az ő vetései csak most zsendülnek a hires császárváros politikai köreiben, s lesz-e belőlük érett kalász: azt csak az Isten tudja.

Nyitott szemmel feküdt igy az elsötétitett, hüvös szobában. Lassanként megszokta szeme a félhomályt, s egyenként vette észre a régi, kedves, egyszerü butorokat. Az iróasztal még a nagyapjáé volt. Sokféle furfangos fiók és titkos rejtek volt benne. Azokban tartotta első verseit, meg egy tizennégyéves polgárleánynak hozzá intézett szerelmes levelét. A levelek most is megvoltak valahol. Piros szalaggal kötözte össze, s jól megöntözte őket patchulival, hogy penészszagot ne kapjanak titokteljes sirboltjukban...

A könyvszekrény is régi helyén volt. Zöld vászon függöny mögött sorakoztak atyja könyvei. A Corpus Juris s a diéták végzései, a latin és görög klasszikusok. Meg a Páriz-Pápai nagy szótára. Ezekből telt ki atyjának összes tudománya, pedig nagy tudós hirében állott ő kigyelme a maga idejében.

Az üvegszekrény is szemébe ötlött. Ezüst gyertyatartók, aranyozott kelyhek, smaragddal kirakott karpereczek, karcsu velenczei poharak és finom, festett fayence csészék világitottak reá - ragyogó leányszemek módjára - a félhomályban. Hányszor világitottak igy reá máskor is, mintha le akarnák olvasni homlokáról, nem egy vidám, nem egy szomoru gondolatát...

Minden ugy van itt, a hogy elhagyta. Még a hegymászó botja is ott van, a hová legutoljára letette. Görbe kertészkése ott piheni ki fáradalmait, s mélységes unalmában ott rozsdásodott meg, a hol a kezéből kihullott.

Csak ő változott meg. Egyedül az ő szivében, az ő agyában hagytak hátra nyomot az emberek és az idő. Olyan volt, mint a kiszáradt folyamágy. Csak a lerakodott homokrétegek árulják el, mily sokszor végigrohantak benne az életnek üde, napfényes hullámai...

Sokáig gondolkozott, mig végre elnyomta a buzgóság. Jó másfél órát alhatott igy, szokása szerint oly csöndben pihegve, mintha halott volna, mikor két szemnek delejes sugara fölébresztette. E büvös szemsugár áthatott a kemény homlokcsonton, befuródott agyvelejébe és öntudatra ébresztette. Az anyja szeme függött rajta, tele megható, még a köveket is meginditó szeretettel.

A szoba pedig világos volt. A zsalugátert kitámasztották, s a nyitott ablakon Szirmai a tisztántartott udvarra látott. A jegenyefákra és az elborult égboltra. Mindezt a szitáló nyári eső fátyolán át látta.

Az anyja szemben ült vele, hófehér főkötőben, kerek pápaszemmel az orrán. Kezében fürgén járt a kötőtű.

Szirmai kitörülte szeméből az álmot, szétnézett az alacsony zsámoly után, mint azelőtt, mikor bizalmas beszélni valója volt, leült a nagyasszony lábaihoz.

- Nem tudom örüljek-e annak, a mit mondasz. Nekem boldogság volna az itthonmaradásod, de neked hivatalod van, előkelő állásod. Ott akarod hagyni?

- Nem te vetted el a kedvemet, légy nyugodt, anyám. De a kanczellária, tanácsom ellenére hátam megett veszélyes rendeletet adott ki. Ez a rendelet fel fogja gyujtani mind a négy sarkán Magyarországot.

- Az udvari kanczellária minden megyéhez azt a rendeletet küldte, hogy állitsa ki az ujjonczot, s az önkényesen felemelt adót hajtsa be. Ez a rendelet, ha a vármegyékhez lejön, pedig lejön, nagy viharokat támaszt. Az országgyülés nincs összehíva, s igy nem szavazott meg se adót, se ujjonczot. Mikor a kanczellária a meg nem szavazott adók behajtását és meg nem szavazott ujjonczok előállitását rendeli el, alkotmánylevelünket szakitja szét és forradalomnak egyengeti az utját.

- A végsőkig, de mi vagyok én? Felelősségnélkül való tanácsadó. A mérleg egyik csészéjébe beletettem az én apró befolyásomat, a másikba beletette Metternich Kelemen herczeg a magáét: s te még csodálkozol, hogy ő győzött? A mellett a király fél minden alkotmánytól. Spanyolfalnak nézi, a mely mögött guilottinet és forradalmakat szimatol... Pedig oly szép álmokat szőttem. Mint kincsét a fösvény, garasonként gyüjtöttem ő felsége hozzám való bizalmának apró ezüst pénzeit. Egyszerre akartam kiadni, egy nagy czélra, nemzetem érdekében... Ha azt mondanám, anyám, hogy szivesen maradok itthon, hogy boldog leszek, ha kis birtokunkat müvelhetem, s hogy nem okoz fájdalmat eltemetni ama reményeket, a melyeket a királyhoz való személyes viszonyunkhoz füztem: akkor magamat ámitanám és téged akarnálak megcsalni... Ám végre is mit tehettem volna mást? Hallgatag bünrészese legyek én is a Metternich szerencsétlen politikájának, a mely ebben a sokat szenvedett hazában fölkelti sirjából Rákóczy szellemét?

- S mit mond elhatározásodhoz a felség? Oly könnyü szivvel meg tudott válni tőled?

- Irásban adtam be a kanczelláriának lemondásomat, egészségi okokra hivatkoztam. Meg se vártam a döntést, legott utra keltem. Mikorra a felség lemondásomat megtudta, - ha ugyan megtudta, - akkor már Pozsonyban jártam... Köd előttem, köd mögöttem...

- Ugy cselekedtél fiam, a hogy magyar nemeshez illik, a ki hü jobbágya a fejedelemnek, de tiszteli az alkotmányt. Nem kárhoztatlak érte, bár belátom, hogy eleresztetted (pedig már erősen fogtad) a szerencse aranyos üstökét... Megélünk mi itthon a magunk emberségéből... Ez a tenyérnyi birtok eltart bennünket... Sőt eltart ráadásul egy szép fiatal asszonyt is, s egy fészekalja porontyot... Valami jó gazda nem vagy, de miért ne válhatnék belőled? Sok nemes, jó tulajdonság kiolvad az emberből a megpróbáltatásnak s a szenvedésnek lobogó tüzében... Isten hozott, édes fiam. Akár mennyire óhajtottalak is magas állásokban, s bármiként munkálnám földi szerencsédet, Isten hozott... Aztán ki tudja, szüksége lehet még rád a császárnak, akarom mondani, a magyar királynak...

Szirmai arczát az anyja kezére hajtotta, azután fölnézett rá. Szeméből határozottság és önbizalom sugárzott. Pillanatnyi busongásának és elérzékenyülésének nyoma veszett. Mintha abból, hogy az anyja megértette őt, uj erőt meritene.

- A mit mondtam, az kettőnk titka, anyám. Nem szeretném, hogy hazajövetelemnek igazi oka kiszivárogjon. Nagy hazafit csinálnának belőlem menten, ikertestvére volnék Petőnek a népszerüségben. Pedig nem volna egy nyugodt perczem, ha nevemet - párolt vaddisznófő módjára - meg találná koszoruzni polgártársaim kegyelete... Brr, fázom, ha tettem következményeire gondolok...

Nyugodt nézésü szemében sziporkázott a guny. A jó és nemes emberek öngunyolása és emberszerető humora.

- Ugy bizony, anyuskám... Szántunk, vetünk, szüretelünk, turjuk az édes anyaföldet. S ha néha elfog a nagyravágyás, a dicsvágy ördöge száll belém, veszem a puskámat és fekete varjakra fogok lövöldözni. Mert a varju a legtörekvőbb madár... Repülésben nem tud versenyezni a sassal, de ülni mindig a legmagasabb helyre ül fel: a templomtorony keresztjére...

Fölállott s az ablakhoz lépett. Kint még esett az eső; de a Niczky-kastély felől szivárvány látszott.

Szirmai fölvidulva nézte. Kinyujtott kezével a szivárványra mutatott, a melynek ragyogó küllője az égbolt felét átfogta, a mely szakadó esőben is szép napokat igért, - s a nélkül, hogy tudta volna miért, remény költözött szivébe.

Ne bántsa senki a vármegyét. A vármegye nélkül beolvasztott tartomány volnánk, mint Ausztria országai; nyelvünk, kulturánk, államunk, szabadságunk oda veszett volna...

Bécsben is tisztában voltak a megyék nemzetfentartó hivatásával, azért határozta el Metternich, hogy örök időre megtöri hatalmukat.

Nem kerülték hát, keresték az összeütközést a Magyarország elnémetesitésére és beolvasztására igyekvő politikusok. Az a rendelet, a melyért Szirmai hátat forditott Bécsnek, arra volt szánva, hogy kipróbálja a megyék ellenállási képességét. Ha türik és végrehajtják: akkor jöhet bátran az alkotmány elkobzása. Nem akad senki, a ki a hatalommal szembeszálljon.

Ha meg nem türik el, ha a rendeletet "tisztelettel félreteszik", ha végrehajtását megtagadják, sőt nyiltan ellenállnak: no akkor annál jobb. Legalább itt lesz a kedvező alkalom vaskézzel lökni félre a rozzant megyei közigazgatást a Metternich európai terveinek utjából.

A vármegye szálka volt mindig a bécsi politika szemében. Hogy leszámoljanak vele, arra az időt nagyon jól választották meg.

Napoleon hatalma megtört. A szabadság és az emberi jogok szélvészei elültek. Francziaországot, a forradalmi tanok fészkét, mint a ragályos beteget elzárták, az "egészséges" Európától. A szent szövetségbe összeállott császárok minden szabadabb mozgást elfojtottak. Mocczanni sem mertek a népek, mert nagy állandó hadseregek, szemfüles rendőrség, atyáskodó kormány tartották lefogva kezüket-lábukat.

Meg azután ki is volt merülve Európa. A napoleoni háboruk mély sebeket ütöttek az országokon, azokat gyógyitgatták. Vagyonok és existencziák vesztek el a hosszu hadviselés tüzes örvényében. Sok vért vesztett mindenki, pihenésre, nyugalomra, erőgyüjtésre vágytak a népek. A rabság nyugalmat és békét jelentett, a szabadság ujabb küzdelmeket. Nem csoda, ha a rabságot választották.

Külső háboruk veszedelme sehol se fenyegetett. A fejedelmek megegyeztek egymás között. Szövetkeztek a nemzetközi béke fentartására, csakhogy otthon, népeik között rendet csináljanak.

Az elernyedésnek, az általános politikai csüggedésnek, a vérvesztett népek el tunya heverésének napjaiban, ugy gondolták, elérkezett az ideje, megjuhászitani és engedelmességre szoktatni Magyarországot.

A rendeletek kibocsájtása tehát nem pillanatnyi politikai ügyetlenség vagy kormányzati baklövés volt, hanem kiszámitott első lépés, egyik lánczszeme az ország szabadsága ellen intézett általános támadásnak.

Szirmai tudta, látta ezt. Azért állott félre. Nem akart bünrészese lenni a Metternich terveinek, a mely hosszu időre megzavarja ismét a viszonyt király és nemzet között. E tervek ellen nyiltan kiállani nem akart. Megteszik azt a megyék és a rendek nála nélkül is. Tartogatta erejét arra az időre, ha innen is, tul is érezni fogják szükséges voltát a megegyezésnek és kibékülésnek. Addig ő rá görbe szemmel fog nézni mind a két tábor. Egyik se sorolja őt hivei közé. Ellenségének tartja mind a kettő.

Az ország megrohanása mintha sikerült volna. Nem egy vármegye tért ki a harcz elől, más megyék elcsüggedtek, ismét mások tiltakoztak, de az alkotmánysértő rendeleteket végrehajtották. Voltak azután olyanok, amelyeket megpuhitott a királyi biztos, a felülről jövő szelid nyomás, a nyakukra küldött katonaság. Ezek - igy szólt a hivatalos műkifejezés - "engedtek az erőszaknak."

Az "erőszak" mindezzel nem törődött. A tiltakozásokat eleresztette a füle mellett, a jegyzőkönyvek jogfentartó mondatait semmibe se vette. Amig az ellenállás és az engedetlenség papiroson maradt csak és az elméletek körében mozgott, ügyet sem vetett rá. Az a fődolog, hogy ugy dőljön az országgyülés által meg nem szavazott adó, mint az eső; s hogy ugy menjen a katonaszedés, mint a karikacsapás. Bolondság a többi. Sovány vigasztalása azoknak, a kik a nagy játszmát elvesztették.

Csakhogy nem minden megye volt ilyen. Tizenkilenczben az adószedést és katonaállitást kereken megtagadták. Hiába fenyegetőztek a kiküldött királyi biztosok. Hiába jöttek vissza erős katonakisérettel. Hiába fogták el és zártak be az engedelmességet megtagadó tisztviselőket. Hiába vették körül fegyveres erővel a gyüléstermeket, fenyegették meg a szónokokat, foglalták le a megye pecsétjét, tépték ki erőszakkal a tiltakozó jegyzőkönyvnek lapjait, - a törvénytelen rendeletet a megyék nem foganatositották. Ellenben az országban nagy lett az izgatottság és az elkeseredés, s az elégületlenség nőttön nőtt.

Maga a nádor, - a kit Metternich környezetében "Rákóczynak" gunyoltak, s akit fölkértek, hogy a törvénytelen rendeletek visszavonása czéljából az uralkodónál közbenjárjon, - hasztalan tette meg előterjesztését. Szava elhangzott a pusztában. Fent azt tartották róla, hogy nincs elég bátorsága a dinasztikus érdekek megvédéséhez, viszont Magyarországon azzal vádolták, hogy összejátszik a bécsi politikusokkal.

Mikor azonban megtudták, hogy személyesen járt fent Bécsben s hogy a Burgban süket fülekre talált, ez az ő füstbe ment küldetése lángralobbantotta a szenvedélyeket, s a megyéket még erősebb ellenállásra sarkalta. A küzdelem már nem az állami rend hivei és annak ellenségei között folyt, s nem a kormányzati tekintély kérdése volt többé, hanem jogosult és szent harcz a megtámadott magyar alkotmányért.

Baranyamegye állásfoglalására mind a két tábor kiváncsi volt. Hová szegődik? Az ellenállásnak melyik módját és mértékét választja? Csak addig a határig megy-e el, a hol beéri jegyzőkönyvi tiltakozással? Vagy pedig a tényleges ellenállástól sem riad vissza a nemzeti alkotmány védelmében?

Niczky gróf aulikus volt világéletében, de magyar ur. Ő nem vállalkozott arra a szerepre, hogy a megyéjét törvénytelen rendeletek végrehajtására kényszeritse. A hatalomnak hű támasza volt mindig, de kopója és vérebe nem akart lenni. Ő nem vállalkozhatik - mint mondá - az üldözött vad lefülelésére.

Igy hát Baranyamegyébe is királyi biztost vártak. S mikor hire futott, hogy Szirmai Bécsből hirtelen megérkezett, szentül meg voltak győződve, hogy ő benne lappang a királyi biztos. Szemmel is tartották a nagyasszony házát, lesve, várva, mikor bujik ki az egyszerü látogató szürke gubájából a csillogó, hatalmaskodó, katonaság felett rendelkező, semmi erőszaktól vissza nem riadó nagy ur.

Pető rajta volt, hogy ez a hit az emberekben mély gyökeret verjen. Különben is elérkezettnek látta az időt, hogy hiressé tegye nevét, emlékezetessé tetteit, magát pedig a nemességnek, az országnak népszerü hősévé, bálványává.

Szirmai hallott valamit félfüllel a szállongó hirről, de szokása szerint nem törődött az emberek pletykájával. A gazdasággal foglalkozott, hosszu sétákat tett a szőlőhegyek között, s este franczia regényt vagy ujságot olvasott az anyjának.

Ő is hallott valamit harangozni a fia királyi biztosságáról. Szemrehányást tett neki, hogy előtte eltitkolta. Végre is nagy ur a királyi biztos s nincs rajta mit szégyenleni. Bezzeg ha Pető azzá lehetne, ugy kényeskednék vele az egész városban, mint tollával a páva...

Nemsokára keservesen kellett meggyőződni a nagyasszonynak, hogy akármilyen nagy urnak tartja is a királyi biztost, veszedelmes dolog annak hirébe keveredni.

Házát egy idő óta sok kisebb-nagyobb kellemetlenség érte. Egyik reggel bepiszkolták a fehérre meszelt háza elejét. Másnap döglött macskákat dobáltak virágos kertjébe. A macskák kravátlijára ez volt irva nyájas üzenetképen: "Isten hozta a királyi biztost." Harmadnap reggel megetette valaki a pávás galambjait, egyik a másik után fordult fel a háztetőn, vagy a galambduczban. Negyedik nap hajnalban felgyujtották a szérüskertben három kazal szénáját. Odaégett annak az esztendőnek a szénatermése. Amellett a láng csaknem belekapott a gazdasági épületekbe. Ötödnap, éjféltájban, csunya macskazenét csaptak az ablaka alatt. Szirmai ki akart lőni, ugy fogták le mind a két kezét. Hatodik nap reggel semmi se történt. Szirmainé föllélegzett. Azt hitte, elült már a Pető haragja, - mert mindezen csinyek értelmi szerzőjének Szirmai őt tartotta, - mikor déltájban a nagyasszony névtelen levelet kapott. Ebben a levélben arra figyelmeztette valamelyik ismeretlen jóakarója, hogy mihelyt besötétedik, illanjon el a fia a kerteken, szőlőkön keresztül, különben holnap házára tör a felbőszült bocskoros nemesség, s vérét veszi, gulyáshust aprit belőle.

Mikor a nagyasszony ezt a levelet fiának megmutatta, Szirmaiból kitört a nehezen eldugaszolt harag. Vérbeborult szemmel a kardját kereste, hogy azon melegében kérdőre vonja Petőt.

- Ez már alávalóság - kiabálta reszketve a méregtől. - Kikutatom a levél iróját, ha maga Belzebub volna is. Tüvé teszem érte a várost, kardommal nyitok kaput a beste lelkének...

De bizony másnap a bocskoros nemesség dühe irányt változtatott. Mindenfelé megtudták, hogy Baranyavármegyébe Iványit küldték le királyi biztosnak, s hogy három nap mulva itt lesz négy század dragonyossal, kipróbálhatják rajta a hires vitézségüket.

Pető is abban hagyta az apró ungorkodást. Érezte, hogy ilyen hitvány pókhálók szövése nem illik most az ő nagy képességeihez. A pókhálót leseprik, előbb-utóbb az a sorsa. S az apró tőröket és hurkokat, a melyekkel csak verebeket lehet fogni, még sem hagyhatja az utókorra, mint nagy eszének egyedüli alkotását.

A cselvetésre, az ellenfele megbosszantására és felingerlésére való hajlam, természetének legrutabb és legértéktelenebb tulajdonságaiból fakadt. De vannak nagy tulajdonságai is. Sohasem lesz kedvezőbb alkalma a mostaninál, hogy ami benne nemes, értékes és maradandó, napfényre hozza és tettekre, nagy elhatározásokra váltsa fel.

Nagyravágyó lelkét az elhatározó pillanat lehellete érintette. A dicsőség istenasszonya elment mellette, s bűvös szoknyája hozzá ért... Ha most nem fordul utána, s nem fogja meg a kezét, - eszének, akaratának, nagyratörő lelkének minden kincsével ott fog heverni a névtelenség porában, nem lesz, a ki felhozza onnan többé...

Boglyas fekete fejét a kezére támasztva, órákig elgondolkozott és álmodozott. A megye mozgalmának vezetését kezébe akarta ragadni. Azt szerette volna, hogy országszerte hiresek legyenek a baranyamegyei határozatok, hogy irányt és lökést adjanak a további eseményeknek.

- Be akarok nyulni - magyarázgatta nejének, - az ország sorsának kerekébe. Meglássa, szivem, hogy most az egyszer sikerülni fog...

Ahogy a királyi biztos kinevezésének hire ment, Pető, a vármegye egyik követe és alispánja, gyülésre hivta össze a nemességet.

Össze is gyültek mindenfelől. De a legnagyobb feltünést Szirmai megjelenése keltette. Sötét, lilaszin magyar ruha volt rajta. Összefont karokkal, gondolatokba merülve állott a terem egyik sarkában, arcza halvány volt, a szemét félig lehunyta, nehogy idő előtt elárulja gondolatait.

Az ismerősök zavarban voltak, mit csináljanak vele? Üdvözöljék-e, megrázzák-e magyaros szivességgel a kezét vagy várják, mig lehull róla a lepel, a mig megtudják, miért jött haza és mit rejteget a Mária-Terézia korabeli, lilaselyem dolmány alatt?

Az urak kisebb csoportokban izgatottan beszélték meg a nap eseményét. Mindenik tudott valamit, a mi haragjukat lángra lobbantotta.

A megyék egymásközt váltott levelezéseit elfogták és fölbontották. A tisztviselők házához katonákat szállásoltak. Nyitrán az alispánt és főszolgabirót lánczra verték. A megye pecsétje sehol sem volt biztonságban. A jegyzőkönyvre adott tiltakozásokat kitépték. A tanácstermek ajtóit elzárták, s a bejáratokat megrakták katonasággal.

Némelyik vármegye beadta a derekát, meghajolt az erőszaknak. Békésben Wenkheim megvette a megye vagyontalan rendeit, s e megvásárolt lelkek "megnyugvással" vették tudomásul a törvénytipró királyi rendeleteket...

Mint az erdő, ugy zugott a tömeg. S mint az erdőben, nagy különbség van fa és fa között, oly elütő természetü emberek szorongtak itt egymás mellett.

Egyik-másik szilárd és nyugodt volt, mint a tölgy. Mások haragos zöldek és szurósak, mint a tűlevelü fenyőfa. Rezgő nyárfa módjára szepegett és remegett bizony az urak közül egyik-másik, a kinek a szive nincs a helyén. Az a kövér, jól táplált táblabiró, a ki tubákszin mentében az ablakmélyedésbe huzódik, valami öreg cserfához hasonlit. Fészket vertek ágain a kételynek, balsejtelemnek fekete madarai...

Szirmai, a ki a megyegyülést erdőhöz hasonlitotta, most a karzatra nézett. Szép, fiatal asszonyok és leányok tekintettek onnan le. Virágba borult almafák, egyenes, sudár jegenyék, kedves, gömbölyü kis kökénybokrok, s a közepén egy fehérruhás karcsu, gyöngéd alak, olyan, mintha fehérkérgü ezüst nyárfa volna... A Bécsből kicseppent nagyság, maga sem tudta miért, a szemét sokáig rajta felejtette...

Az érdeklődés a megye első alispánjára fordult. Pető felállott, hogy elmondja beszédét. Élesen metszett, olajbarna arcza, villogó szeme, hatalmas válla uralkodtak a tömegen. Erős, izmos kezével a kardja markolatját szorongatta. Oly mozdulat, a mely felforralta az emberek vérét, még mielőtt a száját szóra nyitotta volna.

Csakhogy mérsékelte magát. Meglátszott rajta, hogy erőszakkal fékezi indulatát. Halkan, szárazon kezdte, mintha óvatosan, lábujjhegyen járna a teremben, nehogy fölkeltse az emberek lelkében a pusztitó szenvedélyeket.

A hogy igy magamagát legyőzve, szónoki erejét lánczraverve, indulat nélkül, nyugodtan és okosan beszélt, nagy hatást tett mindenkire. Még Szirmaira is, a ki csak nézte, nézte, a vetélytársa mire képes.

Pető a franczia háborukon kezdte. Idézte a fejedelemnek kiáltványát, a melyben fegyverbe szólitják népeiket - a zsarnok ellen. Igen a zsarnok ellen. Akkor szabadságért rajongtak Európa fejedelmei, mert egy erősebb akarat szolgákká tette őket.

A népek föltámadtak. Megmentették az ingadozó trónusokat. S a fejedelmek pénzt verettek a fölszabadulás emlékére. "Pro libertate" ez volt a pénzekre irva...

S most mivel hálálják meg az értük kiontott vért? Mi a jutalma a népek hüségének? Hogy tartják be esküjöket Európa királyai?...

Mint mikor hangfogót tesz a müvész hegedüjére, s halk muzsikával ejti rabul a sziveket: Pető Pál oly mérsékelten szólott a törvényellenes királyi rendeletekről.

Nem okolta a fejedelmet. Végre is nem a hatalom kötelessége, hogy oltalmazza a népek szabadságát. De hol voltak tanácsosai? Mit tettek Bécsben a befolyásos állásokban élő magyarok, hogy nemzetük fejéről az alkotmány veszedelmét elháritsák?...

Mikor Pető ezt mondta, az élő világért sem tekintett volna Szirmaira. Pedig őt akarta sujtani, az egész vármegye előtt.

Sokan fürkészték e pillanatban Szirmai arczát. De egy izma sem rándult meg. Mintha kőből volna, oly nyugodtan állott szemközt gyermekkori ellenségével.

Pető beszédében különben ez volt az egyetlen mérges fullánk. Azontul magasra emelkedett szónoklata. A nők sirtak, a férfiak föllelkesedtek, mikor a magyar alkotmányt emlegette. Olyan az, mint az erényes asszony, mentül kevesebbet kell róla beszélni. De most kell. Mentől többet kell. Ha nem használ a szép szó, karddal is kell.

A nemesség riadó tetszéssel jutalmazta az első alispán minden mondatát. Mint a hogy lövésnél előbb fényes láng lobban föl, s a dörgés csak azután támad utána: ugy lobbantak ki Pető eszének szikrái; s ugy zuhogott utána a tetszés, az éljenzés és taps.

Szirmait mindez nem érdekelte. Egyszerüen fizikai gyönyörüséget érzett, mint valami szép hangu orgona hallatára. Őt a tények érdekelték. Arra volt kiváncsi, bizik-e Pető a nemzeti ügy sikerében? Vannak-e tervei a győzelem kivivására? S mily tervei vannak? Tanujelét adja-e e termekben államférfiui hivatásának?

Pető a megyére váró nehéz feladatokat mesteri világossággal rajzolta meg.

(Megöljük, rivalgott a bocskoros nemesség. Leütjük, mint a kutyát, ha beteszi ide a lábát.)

- Nem ölik bizony, atyámfiai. Miért rothadnának a tömlöczben érte? Ha megjelenik a megye határán, nem fog kapni előfogatot, mert nem lesz tisztviselő, a ki azt megrendelje...

A rendek arcza földerült. Nagyon szerették, hogy mindjárt a megye határán lesz módjukban borsot törni a király küldöttjének orra alá.

- Nem kerülte el figyelmüket bizonyára, hogy a testvér vármegyék egyike-másika a védekezésre nem a helyes utat választotta. Ha nincs levegő, hogy repüljön a madár? Ha nincs viz, miben nőjjön nagyra a potyka? Ha nincs tisztikar, kire erőszakolja rá a hatalom a maga törvénytelen akaratát?

Inditványozom a tekintetes vármegyének a következőket, érett megfontolásnak eredményeit:

A megye tisztikara köszönjön le. Ime én jó példával járok elől. Hivatalomat leteszem a tekintetes vármegye kezébe. Ha a királyi biztos karhatalommal megérkezik, ne találjon senkit, a kinek parancsoljon...

A hivatalos pecsétet e gyülés végeztével helyezzük el a megye levéltárába. A megyeházat csukjuk be, kulcsait helyezzük el a pécsi káptalannak, a király oltalma alatt álló hiteles helynek a leveles házában.

A tekintetes táblabirák közül válaszszunk egy bizottságot. Ezt a bizottságot hatalmazza föl a tekintetes közgyülés arra, hogy a belső barátságot tartsa fel a megye területén. A megye területére szállitott katonaság számára, (a mennyire a megye meglevő pénztári készlete megengedi) szerezzen be eleséget és takarmányt. A megyéhez érkező leveleket bontsa fel, ezentul azonban ne terjedjen ki hatalma semmire. Annál kevésbé ujjonczállitásra és adók beszedésére...

A táblabirókból választott bizottság a királyi biztossal szóba ne álljon, hanem a maga hatóságát szüntesse be azon a napon, a mikor a királyi biztos megérkezik.

Ha a királyi biztos gyülést hiv össze, arra senki fia ne jelenjék meg. S ha akadna mégis nyúlszivü, a ki azon a törvénytelen gyülésen megjelennék, már most nyilatkoztassa ki a vármegye, hogy azt a gyülést törvénytelennek, végzéseit érvénytelennek, jó eleve semmisnek, meg nem történtnek tekinti. S végül, küldjenek még egyszer feliratot a nádorhoz s ő felségéhez, a ki ha atyai szive sugallatát s nem a német tanácsosainak gonosz tanácsait követné, - egy pillanatra sem haboznék régi fényébe állitani vissza Magyarország ősi alkotmányát...

Ha pedig a királyi biztos valamelyik erőszakos intézkedése következtében mégis szükségesnek látszanék a megyegyülést összehivni, ne ide hivjuk össze, a hol a fegyveres erő szemmeltarthatja és befolyásolhatja elhatározásunkat, hanem a szomszéd községben, a füzfák alá. Az Isten szabad ege alatt fogunk gyülést tartani, mint a hét vezér Pusztaszeren...

Mindezen előterjesztéseket a rendek egyhangulag elfogadták. Szirmai fénylő szemekkel hallgatta. Okos, eszélyes, jól átgondolt javaslatok voltak. S az volt a nagy előnyük, hogy a törvényesség talaját nem hagyták el. Támadás, a hatalom ingerlése, lázitás nem volt bennük semmi. Férfias és méltóságos önvédelem volt csupán, alkotmányos érzésü emberekhez méltó.

Mikor Pető szónoki hévvel, az uralkodóba vetett bizalom meleg kifejezésével végezte szavait, zugó éljenzés támadt. Mindenki hozzásietett, hogy kezet szoritson vele. A karzaton a leányok és asszonyok kendőt lobogtattak. Az ifjuság harmadfü csikó módjára, tombolt a lelkesedéstől.

Szirmai is előre sietett, hogy hozzáférkőzhessék. Mind a két kezét feléje nyujtotta.

- Gratulálok Pál. Amiket javasoltál, azokat egytől-egyig aláirom. Leveszem a kalapomat nagy tehetséged előtt. Az a legnagyobb érdemed, hogy le tudtad győzni a szenvedélyes természetedet.

Pető veritékes homlokát törölgette. Bár hangjával nem élt vissza, ugy látszott, mintha fáradt volna. Székre kellett leülni, mert teste remegett a felindulástól. Érdekes arcza, szeme, mosolya olyan volt, mint a vidék, a melyen zivatar vonult keresztül...

- Jól esik Szirmai, hogy te is meg vagy velem elégedve. De abban igazad van, hogy emberfeletti dolog volt leküzdeni haragomat és lánczra verni indulataimat... Perzselő lávát szerettem volna ontani; izzó vas módjára szenvedélyes szavakkal szerettem volna megsütni a hatalmasok bőrét; és a saját kezeimmel tudtam volna megfojtani a nyomorultat, a ki hóhérszolgálatra vállalkozott, s királyi megbizatással fog idejönni az alkotmány elkobzására. De forradalomra gyöngék és készületlenek vagyunk, a jogos és törvényes védelem mesgyéjén nem szabad átlépnünk...

Csak egy asszony maradt egykedvü a karzaton. Őt Pető nem ragadta el. Fekete hajával, fekete szemével és fehér arczával mozdulatlanul, hidegen ült a lelkesedő asszonyok és leányok között, ő volt az egyetlen, a ki nem nyult látcsövéhez.

Később utána nyult ő is. Lassan vette ki bőrtokjából, a szeméhez igazitotta s egy pillanatra, de csak egyetlen pillanatra, Szirmaira nézett.

Aztán elvette a látcsövet szemétől, s keztyüs kezét a könyöklőn egymásra tette.

- Pedig asszony. Abból meg, hogy ő az egyetlen, a ki beszédem alatt nem esett egyik elragadtatásból a másikba, mint a többi, könyvnélkül is tudhatnád, hogy ő az én feleségem... Sembery Beáta.

Petőné rosszul élt a férjével. Azért ült oly egykedvüen a megyeház karzatán, mert egy szavát se hitte se a családi életben, se a politikában.

Másoknak kedves lehetett a nagy hazafi. Minden hegy szép kéknek látszik messziről. De ő közelről látta, szemébe ötlött minden természeti fogyatkozása.

Leánykorában sem volt szerelmes belé. Inkább csak elkábult tőle, mint mikor napfényes időben a katicza-bogár a garádba ütődik. Elszédül, le is hull talán, még se lesz örökös rabja a keritésnek. Mihelyt a kábultság megszünik, föleszmél és tovább repül...

Pető Beátát nem szerette. Tetszett neki, hizelgett a mérhetetlen hiuságának, hogy az elszédült, fiatal asszonytól imádathatta magát. Arra sohasem gondolt, hogy a legerősebb és legédesebb szédülés sem tarthat örökké. Csak az igazi szerelemből nincs ébredés, a sziv s az érzékek minden egyéb tévedésének keserves ébredés a vége.

Ő erre nem gondolt. Mint rendesen, nagy dolgok foglalkoztatták. Nem ért rá elemezni a felesége szivét. Sőt nem is rejtegette előtte kellemetlen tulajdonságait.

Ezért volt, hogy mig a leányok és asszonyok szép kéknek látták Petőt messziről, Beáta látcső nélkül is tisztában volt a hegyoldal kopárságával, kigyózó ösvényeivel, jellemének tátongó szakadékaival és szivének kőkeménységével. Hogy mindez a láthatárral összeolvad, és kéknek látszik messziről: ez a szemnek csalódása.

Pető csapodár volt. Alig félesztendős házas korában már is más asszonyok körül legyeskedett. Mintha ki akarná pótolni, a mit nagyravágyó tervezgetések és a dicsőség keresése miatt ezen a téren mulasztott, abban lelte kedvét, hogy minden szemrevaló nőnek udvaroljon.

Beáta nem volt szenvedélyesen szerelmes az urába, a kivel a kölcsönös káprázat egy óvatlan pillanatban összekötötte a sorsát, a Pető szakadatlan udvarlásai mégis kihozták sodrából.

Pető maga tréfásan "vénasszonyok nyarának" nevezte el a szivbeli állapotát, s igyekezett menteni és magyarázgatni apró hütlenségeit.

- Ne vedd rossz néven, galambom. Engemet magamat is meglep viselkedésem. Sohasem voltam igy. Nem is értem volna rá soha, hogy örökké szerelmeskedjem; hogy szivem lángján az éjszaka vagy a nappal bármely órájában meglehessen főzni - egy hig tojást. Hogy most ilyen vagyok, abban van valami megnyugtató s valami aggasztó. A megnyugtató az, hogy a ki, mint én, minden csinos arczu nőhöz udvarias, az nem lesz szerelmes egybe sem. Hogy hű vagyok hozzád, - ebből láthatod. Az aggasztó pedig az, hogy ezek az apró, ártatlan udvarlások a szivbeli öregedésnek kétségtelen jelei. Nagyon szeretnék a kedvedért fiatalnak maradni. Attól tartok, hogy bár férfikorom delén vagyok, napról-napra öregszem. Csoda-e, ha szeretném eltitkolni előtted? Csoda-e, ha leplezgetem, ahogy tudom? S mivel leplezhetném tovább ezt a hóesés gyanánt rám nehezedő öregséget, mint azzal, hogy nők iránt oly érdeklődést fitogtatok, a minővel irántok már régtől fogva nem viseltetem? Ez nem fiatalság többé, csak szinlelése a fiatalságnak. Világbolonditás. Ennek legalább te ne ülj fel, édes...

Ez a magyarázat és vigasztalás bántotta Beátát. Szónoklási gyakorlatnak tartotta férje beszédét s volt valami rejtett guny abban, mikor ez a fiatal férfi öregségről beszélt.

Péter-Pál napján sok vendége volt Petőnek. A gazda névnapját minden esztendőben két-három napig tartó vendégséggel ülték meg. A fél vármegye eljött erre a napra. Senki sem maradt volna el a népszerü viczispán uri házától.

A jól nevelt, szerény, szemérmetes, tartózkodó nemes asszonyok közül ugy kiritt Ormai Piroska, mint a pipacs a gabonatáblából. Rézvörös haja volt, mint Niczkynek: pipacs volt annál inkább.

Alig egy éve hagyta oda a nevelőintézetet, már is nagy hire volt a férfivilágban. Merész föllépése, tartózkodás nélkül való szókimondása, az önállóság, amelylyel fittyet hányva az emberek itéletének, a maga utján járt, visszatetszést keltett a nénémasszonyok és hugomasszonyok között. Szerencséjére valami sógorság-komaság révén, távoli atyafia volt Petőnek, s mert kaczérságával eddig még nem tett kárt sem másokban, sem magában: nyiltan nem mert föllépni ellene senki.

Piroska különös kedvvel forgatta el a házas emberek fejét. Az asszonyok gyülölték is, de Petőné mindenütt védte. Azt hajtogatta folyton, hogy a férfias, szilaj, kemény kéreg alatt leányos szemérem és szüzies ártatlanság rejtezik, mint a mandula édes, fehér bele a csontkemény héj alatt...

Ezen a névnapi estén azonban ő is megsokalta, mily feltünően foglalkozott Piroska az urával.

De ami asszonyi szivét megremegtette, az Piroska megváltozott magaviselete volt. Némán, elkomolyodva, tekintetét kerülve fogadta a Pető udvarlását. Olyan volt, mint a mező, amelyről a napsütés fénye hirtelen eltünt, amelyre rejtelmes árnyak ereszkednek...

Petőné a vendégeivel volt elfoglalva. Százféle apró gondja és apró kötelessége volt. Járt-kelt, intézkedett, utána nézett a konyhának, s igy csak vacsora után jutott hozzá, hogy az urát és Piroskát szemmel tartsa. Mig százféle kérdésre és megjegyzésre felelt, félfüllel az ő beszédjüket hallgatta.

A leány hátradőlt székében s ama szellemes szópárbajok egyikét vivta Petővel, amelynek mindig nagy hallgatósága van, s amely nem volt oly tisztán akadémikus értékü, aminőnek ők feltüntetni szeretnék. Több volt ez két éles elme mérkőzésénél. Beáta megérezte, hogy mindez a fénylő beszéd-hullám egy irányba siet, mint mikor két folyó egyesül... A társaság figyelme - azoké a boldogtalanoké, akik se nem kártyáztak, se nem ittak, - feléjük fordult.

- Ah, áldozatok! Ne beszéljenek önök áldozatról, mert arra csak a nő képes. Mit áldozhatnak föl önök a nőkért? Hirnevüket, társadalmi állásukat vagy becses ártatlanságukat? Néha elvesztik az eszöket, s elpazarolnak egy jókora vagyont valamelyik tánczosnő vagy fölkapott szinésznő kedvéért. De édes Istenem, a pénz elköltése is áldozat?

Egy dolog bizonyos. Maguk, - s ebben a tekintetben maga sem jobb a Deákné vásznánál, kedves rokon - egyik botrányt és visszaélést a másik után követik el. Egyik asszony után a másikat vezetik orránál fogva, s kalapjuk és keztyüjük módjára változtatják, cserélgetik az... ideáljukat. De azt kérdezem: mi hátrányos következménye lehet mindennek az önök társadalmi állására, népszerüségére, becsületére?

Nem talpra esnek-e önök minden ujabb botlás után, mint a macska? Elveszti-e maguk közül csak egy is a barátai becsülését azért, mert elcsábitja a legjobb barátja feleségét?

Melyik kifogástalan gavallér vonakodnék önök közül kezét nyujtani annak, aki hamisan esküdött egy nőnek? Aki, vakmerő utonálló módjára, megrabolja szivét, s ha megunta, odább áll, mint egy gyáva tolvaj?

- Hol tanulta ezt a beszédet? Hisz ez betanult dikczió. S hogy izgat a szegény férfiak ellen! Maga kis forradalmár.

Piroska a kötekedésre nem válaszolt. Nem jött ki a beszéde sodrából. Folytatta.

- Kit golyóztak ki maguk közül azért, mert becstelenül viselkedett egy nővel szemben? A maguk becsület-kódexében mért nincs benne, hogy nőnek sem szabad hazudni, nőt sem szabad megcsalni, nő ellen sem szabad hitvány árulást elkövetni?

Bezzeg, ha közülünk botlik meg valakinek a lába a kisértés ezernyi kövében, a szende megbotránkozásnak mily hangversenye támad! A levegő tele lesz azoknak a férfiaknak siránkozásával, akik szeretnének a szerencsés csábitó helyében lenni. Kereken kimondva: nevetségesnek tartom, ha a férfi áldozatról beszél, holott a teremtés első reggele óta egyetlen szánandó áldozata van a szerelemnek: a nő...

A régi nemes asszonyok világában kinos feltünést keltett az ilyen beszéd. Bár nem lehet tagadni, hogy a franczia forradalom óta ez a hang sem volt idegen a főuri, főleg a pesti és bécsi szalonokban; de Baranyaváron nem volt helyén. El is párologtak a néném- és hugomasszonyok Ormai Piroska mellől, csak Petőné maradt ott s egy idősbb anyámasszony, aki süket volt, mint a föld.

- Ez magas nekik, - mondá vállat vonva. - Szabad beszédemért maholnap kiátkoznak a társaságukból.

- Szóval, Piroska, magácska abban a szent meggyőződésben él, hogy a szerelem háborujában a férfi semmit sem koczkáztat és semmitsem veszit; hogy mindig a nő az, aki holtakban, sebesültekben és (hogy katonai képpel éljek), podgyászban óriási veszteséget szenved? Különben nekem megvan a magam véleménye az ön érdekes elméletéről.

- A dolog magyarázata egyszerü. Ön még gyermek. Szépségének még nincsenek (vagy legalább azt hiszi, hogy nincsenek) nehéz sebesültjei és halottai. Még nem is tudja talán; szépségében és fiatalságában mily romboló erők rejlenek. Aranyvörös hajával és tejfehér arczával olyan most, mint a hajnali fellegek. Nem is sejti, mily rombolásra képes. Hogy mennyi jégeső, villám, pusztitó fergeteg szunnyadhat önben...

- Csalódik, kedves barátom. Ismerem magamat. Sejtem, hogy elemi erők szunnyadnak bennem. De nem erről van szó.

- Ön áldozatokat emlitett. Hát micsoda áldozatot hozna értem, ha (csak a vitatkozás okáért teszem föl) belém szeretne?

- Nem vagyok oly udvariatlan, hogy az én kis hugommal szemben áldozatról tudnék szólani.

- Igazán nagylelkü. Hanem ez nem felelet. Sőt, kitérés előle. Ujra kérdem, mit tenne értem?

- Minden: az semmi. Határozott, világos feleletet adjon. Megváltoztatná-e értem politikai elveit?

- Elhagyná-e értem a feleségét, aki legjobb barátnőm? Mikor a nevelőintézetet elhagyta (csak két évvel előbb hagyta el mint én), örök hüséget esküdtünk egymásnak.

- Lenne-e rabszolgám, akarat nélkül való csecsebecsém? Olyan, mint a fali órám, amelyet ujjam hegye bármikor elállithat s bármikor mozgásba hozhat?

- Ez egy kicsit nehéz volna. Nem mutatom, inkább csinálom az időt. Különben lennék óra is az éjjeli szekrényén.

Piroska nevetve tette ezeket a kérdéseket, Pető nyugodt kötekedéssel felelt rá. Beáta mégis rosszul érezte magát. A társalgásnak ez a hangja szokatlan dolog volt még akkor Magyarországon. Neki az volt az érzése, hogy az ura s ez a szellemes leány a tüzzel játszik...

Piroska sejtette, mi megy végbe Petőné szivében. Fölállott és véget vetett a kényes társalgásnak.

Kezének és szemének egyetlen intésével elbocsátotta Petőt, mintha született királynő volna s vörös haját oly méltósággal viselte, mintha csillogó arany korona volna a fején. Beátához lépett, szorosan mellé ült és gyöngéden megsimogatta arczát.

- Te gyanutlan, édes, szép asszony. Mivel engeszteljelek ki, hogy az uradnak egy kissé udvaroltam?

Beáta komoly maradt. Nehezére esett volna hasonló tréfás hangon válaszolni.

- Nem az uramat féltem, Piroska, egyedül téged. Minek akarsz rosszabbnak látszani, mint aminő vagy? Nem élünk Párizsban, se Bécsben. A mi patriarchális csendes, mozdulatlan hagyományokhoz kötött világunkban, te, egymagad nem csinálhatsz forradalmat. Nem forgathatsz fel régi, megcsontosodott felfogásokat. Aminő leánynak te magadat feltünteted, az a szabadszájú, felvilágosodott, tulművelt leány, homlokegyenest ellenkezik a magyar nő fogalmával. Érdekessé teheted magadat ezen az uton, de tiszteletet nem szerzesz vele... Udvarlód akad igy elég, de egy leánynak az a hivatása, hogy jó férjre tegyen szert.

- Pető nem rossz férj. Nincs más hibája, csak az, hogy "nagy ember". S minél nagyobb a fa, annál nagyobb az árnyéka... De miket beszéltél te ma össze-vissza, Piroskám? Leány létedre messzire mentél. Ugy a hogy te, elvált asszonyok beszélnek. Olyan asszonyok, akiknek első házassága boldogtalan volt, s akik másodszor is férjhez szeretnének menni.

- Nem mennék férjhez, az élő világért sem. Nem adom el senkinek a szabadságomat.

Petőné hangjában, mint valami távoli bús hegedüszó, megzendült életének gondosan rejtegetett szomorusága.

- A szabadságodat? Hiszen ha azt megmenthetnéd. De miből áll a leányok szabadsága? Azt csak akkor tudjuk meg, amikor már, haj, - örökre elvesztettük...

Petőnek sok dolga volt. Sokat járt a székvárosba, mig Beáta Remetelakon, a nagyapja birtokán töltötte a nyarat.

A vidék balzsamos levegőjére, napsütésére, nyugalmára és unalmára szüksége volt.

Csendesen, mélázva, álmodozva töltötte el a hosszu aranyos nyári napokat. Komoly, zárkózott volt a lelki világa, mint a szerzetesé.

Ezekben a napokban megfeledkezett férje apró hütlenségeiről. A féltékenység hangyacsipése nem gyötörte. Ormai Piroska képe sem jelent meg előtte rozsdaszin felhő alakjában, szelet jósolva és jégveréssel fenyegetve.

Annyit hallott róla, hogy ő is falun tölti a nyarat, ahol dragonyostisztek fáradoznak abban, hogy szivéről elüzzék az unalom ködét. Egyszer irt is neki Beáta, de nem kapott választ. Jó dolga van, nem ér rá levelet irni, - gondolá. Előszeretettel foglalkozott Beáta avval a gondolattal, hogy a szép kis vörös sátán kezét a nyáron megkéri valaki. Teljes szivéből azt kivánta, hogy a házasságban nagyon boldog legyen. Boldogabb, mint ő.

Pető minden héten bejött Remetelakra "tisztát" váltani, ahogy tréfásan mondá.

Szemmelláthatólag megőrölték a megyei és állami ügyek. Olyan volt, mint az érett körte, amelyet a darazsak kikezdtek. Beáta azt hitte, a munka és a gondok darazsai... Pedig egészen másféle darazsak döngték körül érdekes fejét s ostromolták meg.

Egyik délután Beáta a nap heve elől az árnyékos kerti lakásba menekült. Lebocsátott redőnyök mögött ült a homályban. Odakint az elviselhetetlen hőségben s a vakitó nyári napfényben kintrekedt dongók és szunyogok ostromolták az ablaküveget.

Később szél támadt. Gyönge déli szél, a fák lombjai eltikkadva hajoltak meg mindenütt utjában.

Beáta elaludt, főfájása, amely egész délelőtt kinozta, megszünt. Férfiak beszéde és hangos nevetése ijesztette fel álmából.

Az ispánnak vendégei voltak. Kisebb megyei urak. Fiatal, tejfelesképü esküdtek, akik behütött bort ittak az ebédnél. Most pityókosan kint beszélgettek a nyári lak verandáján, nem is sejtve, hogy a bezárt, lefüggönyzött ablakok megett ül és akaratlanul hallja minden legkisebb szavukat az alispán felesége.

- Nos, - folytatta az elbeszélő, lassan, tempósan, mint aki apró kortyokban iszsza a borát, hogy annál tovább élvezhesse, - nos, mit gondoltak, kinek a szeretője ez a szép kisleány, a ki után reménytelenűl futkostak mindnyájan? Ki az a boldog kópé, - kire gyanakodtok, - aki elkaparitotta őt az orrotok elől?

- Akárki volt, maga a megtestesült ördög, - mondá az egyik, dühös szitkot nyomva el.

Az elbeszélő itt meghalkitotta hangját, de azért Petőné tisztán meghallotta a végzetes szót.

- A viczispán urra nem gyanakodtok ugy-e? Hogy gyanakodnátok, mikor szép, fiatal felesége van?

A hitetlenség, a leplezetlen kétely, a gúnyos megjegyzések egész tömege szállott rá ez elejtett szóra, mint ahogy elejtett fürjre rámennek a legyek és hangyák.

- Hol jártok ti, hogy ennyire elmaradtatok a világtól? Micsoda esküdtek vagytok ti, hogy nem vagytok tisztában az alispánotok izlésével? - folytatta az előbbi hang. - Olyan ügyefogyottan néztek rám, mintha Hátsó-Indiából jöttetek volna meg, ahová nem jutott el a szépleány elesésének hire, akit mindannyian megpróbáltatok a hálótokba keriteni, és aki legyezőjével mindeniketeknek a körmére koppintott.

A társaság bámuló, dühös, irigy felkiáltásaitól, epés megjegyzéseitől háborgatva, alig tudta elbeszélni a csinos botrányt, amelyet pedig mohón fogadtak mindnyájan.

- Pető, Pécshez közel, egy kis erdei kastélyban tölti a mézesheteket. Abban bizva, hogy az előkelő világ kastélyokban és fürdőkben tölti a nyarat, minden tartózkodás nélkül jár-kel a városban vele. De azért óvatos. Minden héten meglátogatja feleségét magányában, s elhiteti vele, hogy szörnyü sok a dolga. Ami - átvitt értelemben - igaz is...

A fiatal asszony kővéválva hallgatta mindezt. Sirni szeretett volna, hangosan felkiáltani, mint akit hirtelen sziven szurnak. Átkozta a véletlent, amely őt ma a nyárilakba hozta. Mert már késő volt távozni. Fenekéig ki kellett inni a méregpoharat.

- Közel jár a negyvenhez, - kiáltá egyikük - és elforgatja a tizennyolcz éves leányok fejét.

- Valami boszorkányság van a dologban, - tépelődött a másik. - Nem hiszem, hogy nem varázsitallal itatja meg a kiszemelt áldozatait.

- Ostobaság, - mondá egy harmadik. - Az esze teszi, nem a varázsital. A menkő nagy esze, meg az ékesszólása. Az olyan aranyszáju szent Jánosok, mint ő, könnyen boldogulnak az asszonyokkal. Meg vagyok győződve, hogy az öreg Demosthenesnek is átkozott szerencséje volt a szép görög leányok körül. Azonkivül Pető viczispán. Vezére egy országos politikai pártnak. A hatalom fája már rávetette árnyékát. S melyik szép nő tudna ellenállani, a lángészszel párosult hatalomnak?... Amelyik asszony háza előtt a Caezár kocsija megáll, az a szép nő el van veszve.

- Igyunk annak a csinos "állami ügy"-nek az egészségére, ami a viczispánt a füle hegyétől a köszvényes bokájáig elfoglalja. Magam is szeretnék ilyen fehérbőrü, fiatal, ragyogó vállu megyei előterjesztésnek az előadója lenni...

Szétmentek. Petőné föltette kalapját. Menekülni akart onnan, ahol a levegő az uráról szóló botrányos szerelmi történet hirével van tele.

Ez hát a férje nagy elfoglaltságának titka. Nem állami gondok, nem a közjó, nem a megye érdeke vonja el tőle, hogy hetenként csak egyszer jár haza "tisztát venni" - hanem bünös szerelem. Nem a párthiveivel tanácskozik, hanem azt a boldogtalan, fehér bőrü, szenvedélyes rossz leányt zárja a karjaiba.

És - az esküdtek és patvaristák szerint - szemérmetlenül mutogatják a világnak tiltott szerelmüket. Meghurczolják fényes nappal az utczákon, nem hogy elrejtenék földalatti sötét pinczékben. Tele van botrányokkal Pécs minden nyilvános tere, mint a piacz a rothadt alma szagával...

Kinyitotta az ajtót és kilépett a fák árnyékába. Lenézett a vidékre, ahol eleven, napsütött volt minden. Könnyü felhők árnyéka feküdt a halmokon; vidoran csillogott a folyó; a város nyakig merült el a friss, világos zöld lombtengerbe; látta a fehér, karcsu kéményeket; most nem jött hivogató füst belőlük.

A könyek végigperegtek arczán, keservesen sirt. Sokat sirt és bánkódott éjjel is.

Lassan telt el ez a nehéz éjszaka. Végre pitymallott. Valami tompa, elfojtott boszuvágy arra késztette, hogy utazzék el nyomban és lepje meg őket.

Néhány órai kocsizás után Pécsen volt. Ott más kocsira ült. Azt mondta a kocsisnak, hajtson az erdei kastélyhoz. Ugy látszik, ismert hely volt, mert a fuvaros azonnal elértette.

Mikor az erdőhöz ért, a kocsit kifizette és elküldte. Egy helyben állott, mig csak el nem tünt szeme elől. Aztán körülnézett, nem követi-e valaki, és sebesen megindult. Nem sokára az erdei ház kapujánál állott.

A kapu tárva nyitva volt, nem őrizte senki. Már ez az egyszerü körülmény is kihozta sodrából. Mily arczátlanok, még csak nem is védekeznek meglepetések ellen!

Az udvaron a lovász két hátas lovat vezetett kantáron. A nemes vérü állatok ki voltak melegedve. Finom, vékony bőrükön - mint rosszul épült ház falán, - kis foltokban át ütött az izzadtság. Az egyik lovon női nyereg volt, - bizonyára most jöttek sétalovaglásukból. S mikor ő szeretett volna lovagolni, Pető, a nagy demokrata, lebeszélte róla. Azt mondta, hogy ez csak a mágnás asszonyok mulatsága. S minek majmolná Beáta a mágnás asszonyokat? (Feltette, ezentul ő is megtanul lovagolni.)

A lovász, ujjonan fogadott cseléd, nem ismerte meg. Közönyös pillantást vetett rá és tovább vezette a gyönyörü állatokat a kerités keskeny árnyékában.

A még hátralevő utat gyorsan megtette a fiatal asszony. Elment a pirosra festett galambház előtt. A gondosan elhintett tiszta porondon pávás galambok tipegtek föl és alá méltóságosan. Kettő közülök a galambducz tetején turbékolt, kicsi, rózsaszin csőrüket összeértetve, mintha csókolóznának.

A feljárat előtt a virágágyak égő, piros verbénával és teljes szegfüvel voltak teleültetve. A terrászon selyemsátor volt japáni legyező módjára kifeszitve. Alatta kis asztal, rajta néhány könyv, egy gyöngyháznyelü kés, s az egyik szék karján, hanyagul oda vetve, illatos, csipkés női kendő.

Keresztül ment az ebédlőn. Egy sötétzöld női derék a földre volt hajitva, mintha valaki a nagy melegben, sebtiben igyekezett volna szabadulni tőle.

A lebocsátott redőnyök hüvösséget tartottak és szerelmeskedésre alkalmas, büvös homályba boritották a szobákat. De a szél olykor behatolt a nyilásokon, a külső, szőke világosság keskeny vonalakban tódult be utána.

Még néhány szoba következett. Valamennyi mesés fényüzéssel volt bebutorozva. Mindenütt meglátszott egy kedves, fiatal, a ház gazdája által kényeztetett asszonynak a jelenléte.

Végre férje dolgozószobájához ért. Az iróasztalnál egy kis selyem-papucsot pillantott meg. Bizonyára ott felejtették. Az asztalon megkezdett levél. Beáta szeme reátévedt.

Itt félbe volt szakitva a hazug, gyalázatos levél. Az itt felejtett női papucs tele torokkal hirdette, mi szakithatta félbe a feleségének irt szerelmes levelet: egy más nő szerelmes csókjai. S mikor Pető azt irta: "vágyódom utánad", nem távollevő nejére gondolt, hanem a másikra, aki az ölében ült, s csókjaival megakadályozta a férfit abban, hogy a türelmes levélpapirra még több hazugságot irjon.

Petőné összegyürte a be nem végzett levelet és megvető arczczal dobta a papirkosárba.

Az utolsó ajtó előtt állott. Bent a férfi szerelmes dalokat énekelt, a nőnek ingerlő, enyelgő kaczagása felelt reá.

Benyitotta az ajtót. Háttal ültek felé, a férje és Ormai Piroska. Az asztal meg volt rakva minden földi jóval, amit a szemük, szájuk kivánt. Ezüst vállrojtos, selyemharisnyás inas, oldalt állva azon fáradozott, hogy kinyisson egy üveg franczia pezsgőt. A kiugró dugó nagyot szólt, mintha pisztolylyal lőttek volna.

A leány szétbomlott, vörösszőke hajával betakarta a Pető, oroszlánsörényes, nagy, csontos fejét.

- Éljen ez a szerelmi fészek, amelyet egy hét mulva átadunk jogos urnőjének, - mondá a leány nevetve, s fiatal csupasz karjával átfogta a Pető nyakát.

- Itt vagyok és átveszem, ami az enyém, - hangzott egy komoly szó az ajtóból, s az ijedten fölugrott szeretők között bánatosan, de emberfeletti erővel, elfojtva a szivéből föltörő, kétségbeesett zokogást, ott állott a megcsalt feleség, a kigunyolt hitves.

Petőné rájuk sem nézett. Engedte, hogy magukhoz térjenek halálos ijedelmükből.

A leány tért először magához. Nem szólt semmit, de gonosz diadaltól, vakmerő szenvedélytől csillogó szemét nem vette le a Beáta nyugodt, szomoru arczáról. Azután egy leirhatatlan hetyke mozdulattal vállat vont és kifelé indult.

Petőné végignézett szétbomlott haján, egyik alabástrom fehér lábán, amelyről a papucs lemaradt és fogyatékos, szellős öltözetén.

- Menjen és hozza rendbe magát. Hátha vendégek jönnek? Mit szólnának, ha ilyen öltözetben látnák, - az uram házában.

Metsző hidegséggel, megvetést tükröző arczczal mondta ezt, azután leült az asztalhoz és sokáig, nagyon sokáig az ablakra nézett.

Pető arczáról eltünt az ijesztő halványság. Beszélt valamit. Bocsánatot, feledést, meghalást, és több efélét emlegetett. Beáta nem hallgatott rá, azt sem tudta, mit beszél. Fülében, fejében és szivében oly zugás volt, mintha sebes, ragadó folyó hullámai boritanák el és folynának át rajta.

Lassan forditotta el tekintetét az ablaktól, s gépiesen nézett körül. Mintha ezer meg ezer égő pont villogna e szobák szenvedélyes, bágyadt, jázminillattól terhes levegőjében, ahol férje egy fiatal leánynyal kötött szerelem első mámoros heteit élte át. Ezer meg ezer izzó pontot látott, mint mikor szent János bogarak fénylenek az égő erdő rejtekeiben...

Kinos, hosszu, örökkévalóságnak tetsző negyedóra mult el igy. Pető hasztalan kérlelte a feleségét. Pedig alázatos, nagyon is alázatos volt, mint a megvert kutya.

De jelleme kiszámithatatlan volt és szeszélyes. Egy darabig tűrte a megaláztatást, neje semmibevevését, kérlelte, ahogy csak tőle telt.

Egyszerre azonban türelmének vékony fonala elszakadt. Homlokát összeránczolta, barna arcza, szeme, szája, mint megannyi vizárok, megtelt a gunynak, a kevély dacznak, szilaj férfiindulatnak hullámaival.

- Nem hallgat meg? Nos hát jól van. Márton - fordult az inashoz, aki selyem bugyogójában ugy reszketett, mint a nyárfalevél, - hozzon még egy teritéket az alispánné asszonynak.

- Miért ne ülne? Most nincs helye családi jeleneteknek. Azt elvégezhetjük otthon is, várjon kérem.

Piroska simára fésült hajjal, magas, nyakig zárt, világos szinü batiszt ruhában jött be. Lesütött szemmel, szende, komoly arczczal, alázatos magatartással lépdelt a Pető oldalán. Mintha maga volna a szüzi ártatlanság...

Beáta felszakitotta az ajtót és kimenekült a házból, ahol nemcsak hogy megcsalták, de meg is szégyenitették halálosan...

... Ez a dolog néhány hónappal előbb történt, Pető azon nagy diadalánál, amely mindenkit elragadott, s amely még Szirmait is kielégitette. Ki csodálná ezek után, hogy a vármegyeház karzatán csak egyetlen asszonyi szivet hagyott hidegen a nagy ember sikere: a feleségét?

Szörényi gróf, a Metternich titkára, leveleket olvasgatott. E leveleket, mielőtt kézbesitették volna, bizonyára a "cabinet noir" vette jóindulatu pártfogásába, s tartalmuk alighanem előbb esett a Ferencz császár tudomására, mint sem azt Szörényi kibetüzhette.

Mint afféle diplomata, aki Európa legnagyobb mesterénél járt politikai iskolába, e levelekben nem látott egyebet könnyü, kellemes olvasmánynál. Mintha Gil Blasnak valamelyik regényét olvasta volna.

Az igazat megvallva, kicsit naivaknak találta barátja leveleit. Mint magában megjegyzé, a falu kakukfü-illata, a sziv együgyüségének zománcza nagyon is megérzett rajtuk. S volt bennük valami az iskolás fiu félénk szerelmi kisérleteiből.

Szörényi gróf, mint általában az életet s az emberek dolgait, büszke madártávlatból nézte Szirmai vergődését.

E madártávlatból, ahonnan hangyazsombéknak látszanak a városok, vörös és fekete hangyáknak, - még pedig nagyon éhes hangyáknak, - az emberek, azt az egyet jól látta, sőt tudta, hogy Szirmai regénye előbb véget ér, mintsem ő maga is sejtené. Mert Metternich utasitást kapott a császártól, hogy Szirmait rendelje be szolgálattételre, s a rendelet már elküldésre készen áll a Szörényi asztalfiókjában.

Sajnálta barátját. Mindazáltal bizonyos megnyugvást érzett, mint mindenkor, mikor gyermekkorában kiszabaditott egy-egy tőrbeesett legyecskét a pók finom, erős hálójából. A legyecske egyideig még rosszul érzi magát, szárnyát nem birja, repülése meg van bénitva, de azután magához jön, egy kis verőfény lábra állitja s vigan repül tovább, mintha mi sem történt volna. Megfeledkezik a hálóról is, meg a kézről is, amely kiszabaditotta...

Az öt levél, amelyeket Szörényi vékony szalaggal átkötött, s amelyeknek olvasása aznap délután fölmentette őt attól, hogy Gil Blas valamelyik divatos regényéből néhány oldalt elolvasson, a következő volt.

A "Himmelforts" utcza szegletén két, köpenyegbe burkolt férfi lépdelt. Kalapjukat mélyen a szemükbe huzták, s nehogy valaki a járókelők közül a hangjukról megismerje, némák voltak, mint a hal.

Hideg deczemberi éjszaka volt. A kisértetek, zsiványok és szerelmesek órája: éjfél.

A szük utczában beleütköztek nehány jókedvü diákba. Egy rendőr apró tolvajlámpáját reájuk villantotta. Azután kitért utjokból és ravaszul mosolygott. Ez a mosoly körülbelül azt jelentette, hogy a kalandokra induló nagyurak hiába bujnak el köpenyegükbe az orruk hegyéig s hasztalan titkolóznak. Hiuz szemek kémlelik észrevétlenül minden lépésüket, s reggel a császár jóizüket nevet, mikor a rendőrfőnök jelentéséből megtud mindent. Megtudja apróra és hiven azt is, melyik férjnek raktak szarvakat a homlokára a hosszu téli éjszakán. A száz meg száz Rómeónak és Juliának nincs hova lenni féltett szerelmi titkával. Mintha csak üvegházban történnék mindaz, amit van okuk rejtegetni a világ elől. Szedlniczky, a bécsi rendőrség feje, s az ő jelentéseiből látja a császár a szerelmeskedő világváros minden legkisebb mozdulatát.

Szirmai Ádámnak jó szeme volt. Vadászatoknál, éjszakai utazásoknál szeme hozzászokott, hogy sötétben is lásson, mint a macska.

- Olyanok, mint a béka; döglöttnek tetetik magukat; elnyulnak, ha az ember észreveszi őket. Mindjárt megtisztitom a levegőt. Szedlniczkynek nem szabad megtudni, hogy éjjeli vadászatot tartunk az ő vadász kertjében.

Füttyentett, mint a rigó. A füttyentésre elvált egy árnyék a kut párkányától s Szirmaiékhoz sietett. Szörényi elébe ment, és megállott az utczalámpa gyér világánál. Nem szólt a fogdmegnek semmit, csak szétvetette mellén a köpenyegét. A titkos rendőr alázatosan meghajolt és ugy eltünt, mintha a föld nyelte volna el.

- A rendőrfőnök nagy ur, de Metternich még nagyobb. Bármily ügyes és szemfüles is ez a lengyel kalandor, s bármily félelmetes hatalom: semmit sem tud meg az embereitől, ha a herczeg akarja... De czélhoz értünk.

Szörényi megállott egy magas, meredek tetejü, teljesen kihaltnak látszó épület előtt. Botjával háromszor megkopogtatta a nehéz, faragott fából való ajtót, amely nyomban kinyillott.

Metternich titkára nehány szót sugott a kapusnak, aki engedelmessége jeléül a földig hajolt, azután a tiz fontos vaslakatot ujra reá tette a kapura.

Még mindig sötét volt. Nemcsak a hosszu kapuboltozat volt elhagyatott, de az udvar és a lépcsőház is. Ahogy azonban az első emeletre fölértek, eleven élet folyt mindenfelé a kivilágitott folyosókon és a kivilágitott szobákban.

- Itt vagyunk a Szedlniczky mühelyében. Tartsd nyitva a szemedet és füledet. Az atyáskodó abszolutizmus szivkamrájába szépen beláthatsz itt, s tanulhatsz egy kis közigazgatást. A köpenyegünket kint hagyjuk. Meleged lesz ugyis. Izzadni fog az üstököd. Ki fog ütni a veriték a homlokodon és a lelkeden... Bocsáss meg, hogy elől megyek, én itt jobban tudom a járást.

Mindezt jókedvüen, kedélyesen csicseregte el a Metternich-iskola finom diplomatája, arczán azzal az örökös mosolylyal, amelyet - mint a diófa ereit - legyalulni sem lehetne onnan.

Benyitottak egy nagy, boltozott terembe. Hosszu asztalok felett füstölgő mécsek égtek, s az asztalokon levelek ezreit bontotta fel és betüzte végig néhány ügyes ember.

- Ime, a mai posta. Nem tünt fel neked soha, hogy a Bécsben feladott levelek félnapi késedelemmel repülnek szét a szélrózsa minden irányában? Most már láthatod: miért. Egy levél se megy ki Bécsből, amit a fekete kabinetban szakavatott kézzel föl ne bontanának. Igy bizd levelekre titkaidat... A nap folyamán feladott leveleket éjszaka ide hozzák, hogy megismerjék tartalmukat... Nincs az az ügyes zsebmetsző, aki finomabban és észrevétlenebbül fosztogassa ki zsebeidet, mint ahogy a kabinet noirban kifosztogatják a polgárok bizalmas titkait. Akire czimezve van, észre sem veszi, hogy előtte elvette már valaki a levelek szüzességét...

- Mi az? Talán nincs inyedre a magánlevelek felbontása? Micsoda égi ártatlanság! A nép kiskoru, gyámság alatt, apai hatalom alatt áll. Mint gyámnak és apának, nincs-e jogod felbontani kiskoru gyermeked leveleit? Engedheted-e, hogy rózsaszin papiron szerelmet valljanak neki, vagy hogy tapasztalt örömleányok behálózzák?

- A levéltitok szent, szabad országokban. Nincs köze hozzá senkinek, épen ugy mint ahoz, hogy bensőmben mit gondolok? Felbontanád-e, mint gavallér, mások leveleit?

- Mint gavallér, nem; mint politikus, igen. A franczia forradalom sohasem tört volna ki és sohasem boritotta volna lángba Európát, ha XVI-ik Lajos miniszterei gondosan ellenőrzik a szanszkülottak levelezéseit.

- A szanszkülottak nem leveleznek. Nem bizzák gondolataikat, gyülöletüket, vérszomjukat rózsaszin bilet doux-kra... Ők csak rabolnak és gyilkolnak, ha a keserüség kelyhe kicsordul... Szedlniczky nagyon kiváncsi ur...

- Ja, neki mindent tudni kell, - ez a kötelessége. Olyan ő, mint az orvos, aki mindig a betegének üterén tartja ujjait. Minden perczben méri, nincs-e láza, rendes-e a szivverése? Neki észre kell venni minden legkisebb változást a pácziense egészségi állapotában. Nem puszta kiváncsiságból, hanem azért, hogy komolyabb bajoknak elejét vegye... Ezt nevezik, édesem, megelőző kormányzásnak...

- Azt hiszed, a levelek fölbontása czélhoz vezet? A polgárságnak is van magához való esze. Legfölebb óvatosabb lesz, annyi az egész. Mit sem mondó egyszerü szavakat ir le, a melyeknek rejtett értelme van. Megállapodnak abban, hogy ez a szó ezt meg azt teszi. Vagy titkos irással élnek mint a kabinetek egymás között?

Olyan volt ez szoba, mint a középkorban az aranycsinálók mühelye. A vastáblák be voltak zárva, a függönyök leeresztve. Különböző lángok felett, rézüstökben forrt a "büvös keverék". Lombikok, minden szinü üvegek, erős szagu folyadékok és titkos szerek voltak a polczokon. Egész gyógyszertára a méregnek és vegyi elemeknek.

Két munkás dolgozott itt a Faust mühelyében. Szürke vászon köpenyeg volt rajtuk, mint az operácziót végző orvosokon, szemükön zöld ernyő, hogy jobban lássanak.

- Nincs az a titkos irás, barátom, amit itt ki ne találnának. A gyanus leveleket odakint lemásolják, itt meg kibetüzik és elkészitik. Ha titkos irás van rajtuk, láthatatlan tintával irt üzenetek, napvilágra hozzák, légy meggyőződve. A vegytan minden uj és szellemes találmányát ismerik és fölhasználják. A kabinet noir lépést tart a tudomány haladásával. Nincs titok e két ügyes ember előtt. A hallgatag levelek, mezitelenre vetkőztetve, elárulják e ficzkóknak legféltettebb titkukat. Meggyónnak mindent. Ha van valami titkolni valójuk, elpirulnak, mint a szép leány arcza, a rendőrség e két vegyészének fürkésző pillantására... S hogy tudnak ez urak hamisitani!

- Nos igen. Egyik-másik levél csodálatos változáson megy keresztül. Különösen az idegen hatalmak nagyköveteinek jelentései... Bekerülnek ide, de nem ugy mennek ki innét, mint ahogy bejöttek. Hogy is mondja Göethe? "Bement a leány, de mint leány, többé nem jöve ki."... Az óvatos diplomaták nem is küldenek fontos ügyekben kormányaiknak irásbeli jelentéseket. Balsejtelem gyötri, hogy az osztrák posta olyan, mint a hütlen szerető: kijátssza őket...

- Gyönyörüséges eszközei vannak Metternich politikájának! Még talán a gyóntatószék sincs biztonságban. Az sem őrizheti meg titkait.

- Ez azt teszi, hogy egyik másik gyónás érdekli mégis! Hogy még a gyóntatószék is szolgálja Szedlniczky ur kiváncsiságát!

Szörényi leült egy alacsony, sárga faládára. Térdét fölhuzta, s fejét hátravetve, derült, gunyos tekintetét nem vette le barátjáról.

- Látszik, hogy megyei politikus vagy, mert a kémkedést valami becstelen dolognak tartod. Az állami spionage, az alattvalók életének, minden lépésének szemmeltartása époly jogosult eszköze a politikának, mint a Pető barátod gyönyörü szónoklatai... A kormányok atyai hatalmából folyik, hogy a népre örökösen felügyeljenek. A pásztor őrzi a nyájat, őrizni kell a népet is. Máskülönben eltéved vagy zsákmányul esik a forradalom éhes bestiáinak.

Szirmai összefont karokkal hallgatta barátja beszédét, mig szeme figyelemmel kisérte a két munkás pepecselését.

- Föl kell ügyelni a népre, abban igazad van. Nem vonom kétségbe azt sem, hogy a rendőrségnek értesülve kell lenni sok mindenről. De a mit Szedlniczky csinál, az már tulmegy a megengedhetőség határán. Az már megrontja a nép erkölcsét... Hiszen Bécs egész társadalma a kémkedésre van berendezve. Az előkelő dámák öltözőszobája, a kávésok, vendéglősök, boltosok, munkások: mindezek a rendőrségnek állanak szolgálatában. Besugnak mindent, mint Velenczében, mikor a tizek tanácsa kitétette a nyitott száju oroszlánfejet, hogy megkönnyitse a feljelentők dolgát. A mit a szalonokban beszélnek, a mi otthon, családi körben előfordul, a mi szerelmi légyott és galáns ballépés történik: mindezt Szedlniczky másnap tudja. S tőle megtudja a király. Névtelen följelentések ezrei vannak felhalmozva a rendőrségen, még csak el sem égetik. Az aljasság és emberi romlottság e szomoru bizonyitékát megőrzik, - mintha drága históriai ereklyék volnának, az utókor számára... Nincs biztonságban senki, sem a családban, sem a barátja házánál, sem a kedvese karjai között. Szeme és füle van a köveknek is. Az utczák szegletkövei is kihallgatásra járnak Szedlniczky urhoz... S a tiszteletre méltó, százados kémények feljelentő leveleket irogatnak... Egy kicsit mégis sok talán a jóból?

Szörényi még mindig a sárga ládán ült, s ráadásul a másik térdét is felhuzta. Ugy gunyasztott, mint a halász, aki a folyó partján türelmesen ügyeli, mikor akad meg horgán valami vigyázatlan pisztráng?

- Hogy a rendőrfőnöknek ugy megnőttek a szárnyai, az a herczegnek sincs inyére. Egyben-másban a tanitvány a mester nyakára nőtt... A polgárságnak ezt az éber szemmeltartását különben nem kell félreérteni és félremagyarázni. Ez csak a nagy szeretet bizonyitéka.

- Jól van: hát a bizalmatlanságé. De nincs-e okunk bizalmatlanságra? A franczia forradalom nem fertőztette-e meg a nemzetek vérét? Nem fenyegette-e összeomlással a trónokat? Nem tette-e hatalommá, s nem vetette-e felszinre a társadalom iszapját és szennyét: a csőcseléket? Metternich a trónok gondviselése. Amig ő él, nem lesz több forradalom Európában... Különben nem azért hoztalak ide, hogy kétes értékü vitákat folytassunk. Azért hivtalak el, mert meg akartam mutatni neked egy följelentést. Azt hiszem róla, hogy érdekel... Hé!

A barátságos "hé" az egyik munkásnak szólott. Fölnézett rá óvatos munkájáról.

A szürke zubbonyos ember levette homlokáról a zöld ernyőt, kezét kötényében megtörölte, s a harmadik szoba ajtajában eltünt.

Néhány pillanat mulva sietős lépéseket hallott Szirmai. Az ügyeletes rendőrtiszt jött ki, kezében egy csomó levéllel.

Szörényi kinyujtotta egyik lábát, de a másik térdét még mindig felhuzva tartotta.

- Itt van az irásbeli rendelet. Metternich herczeg nevében felszólitom, adja át a holnapi jelentéseket.

Kabátja oldalzsebéből összehajtott irást vett ki. A rendőrtiszt átvette, figyelmesen megnézte rajta a pecsétet és az aláirást. Azután, engedelmessége jeléül, meghajtotta magát.

Szirmai keményen ránézett a rendőrtisztre. De annak egy vonása sem mozdult meg, hiába kereste szemében és ajka körül az incselkedő guny pajkos koboldját...

Szörényi felhuzott térddel gunyasztva a faládán, átfutotta a jelentéseket.

Amit olvasott, az följelentés volt. Valaki azzal vádolta Pető Pált, Baranyavármegye követét és első alispánját, hogy olyan köriratot intézett a társvármegyékhez, amelyben felségsértő kitételek foglaltatnak. A följelentéshez csatolta az ismeretlen a körirat szövegét, aláhuzva a felségsértő sorokat.

Szörényi egykedvüen nézte. Látta, mint változik el a szép, férfias arcz, mint szalad fejébe a vér, hogy sápad el halálosan utána.

- Magyar kém! Szólj, hisz magyar vagy te is, sok ily följelentés jön Magyarországból?

- Csak megtudnám, ki volt az a nyomorult gazember!... Persze ez irat holnap ő felsége szeme elé kerül?

- Mit gondolsz? Elég, ha előre figyelmeztettelek... Kezedben van sorsa annak az embernek, aki téged legjobban gyülöl. S aki férje annak a nőnek, akibe, szegény barátom, fülig szerelmes vagy. A kezedben van sorsa. Hisz reád a császár nagyon hallgat.

- Oly rossz emberismerő nem vagyok. Azt akartam mondani, de te nem engeded kibeszélni az embert, hogy megmentheted őt. Ez szép is lesz tőled, meg azután bizonyos romantikus fénynyel veszi körül alakodat a szép asszony szemében.

Szirmai szó nélkül visszaadta az irást, s köpenyegüket magukra öltve, ugy, ahogy jöttek, észrevétlenül elhagyták a fekete kabinet helyiségeit.

Mikor kiértek az épület másik kapuján, amely egy szük utczára nyillott, egymásután gördültek ki a postakocsik. Vitték az átfürkészett leveleket a postaépületbe, hogy reggel onnét szétküldjék mindenfelé, gyanutlan polgárok ezereinek.

Szirmai megvárta, mig az utolsó postakocsi lámpája is eltünt szemük elől, s kalapját a szemébe huzva, gondolatokba mélyedve követte társát a sötét, csöndes bécsi utczák tömkelegében.

Szirmai a Pető esetén tünődött. Reggeli két óra volt, mire haza került, le se feküdt többet, fel és alá járt szobájában, nagyon felizgatta a följelentő levél.

Nem is értette a dolgot. Pető annyi mérséklettel és okossággal intézte Baranyamegye mozgalmát, a mely őt nagyon meglepte. Mi ütött hozzá, hogy egy szenvedélyes hangu körirattal elrontson mindent?

- Kiszámithatatlan ember, - dünnyögte kedvetlenül. - Szeszélyes, mint egy asszony. Oly érett, férfias volt, amit a multkor tett, s ez a felségsértő körirat oly éretlen és gyermekes. A felség meg fog haragudni. Megijed, hogy e körirat hangja megett a forradalom lappang. Eltelik ujra bizalmatlansággal irántunk. Ugyis oly zárkózott és gyanakodó. Szedlniczky ur is ennek köszönheti minden hatalmát. Ugy hiszi, az épit biztosan, aki a fejedelmek rossz tulajdonságára épit...

Jól tudta, hogy a Pető-eset nagy hullámokat fog verni. Reggel a király elolvassa a följelentést és a köriratot és haragra lobban. Megrendeli a királyi fiskusnak, hogy a körirat aláirója ellen inditson felségsértési pert. S ez a per, egy "nagy hazafi"-nak ez a "kegyetlen üldözése" lángra lobbantja az elégedetlenséget Magyarországon. Ugyis csak egy szikra kell, hogy a lőporos hordók felrobbanjanak...

Érezte, hogy a kibékités politikája holt pontra jutott. Át kell e ponton segiteni, különben háromszáz esztendőnek szerencsétlen rendszere ujra kiujul. Magyarország kurucz lesz ismét, Bécs ujra zsarnok.

A siker attól függött, hogy kész tervvel járuljon a király elé. Olyannal, amelybe Metternich is belenyugodhat. S amely fátyol gyanánt elfedi az ő igaz szándékát. Nem szabad korán elárulni, hogy a bünösök megmentésére törekszik. Ez a terv hajótörést szenvedne Ferencz szigorán, aki királyi hatalmát Istentől eredettnek tartván, a felségsértést nem hagyja megtorlatlanul.

Hosszu töprengés és fejtörés után megállapodott a következő eljárásban. Ha a királyi fiskus felségsértés czimén pert kiván inditani, s ha ehez a minisztertanács hozzájárul, ő közvetitő javaslatot tesz Ferencznek. Azt, hogy a per csak az esetben indittassék meg, ha a körirat kinyomatott és szétküldetett.

Ebben mindenki megnyugodhat. Mert hisz minden megyei köriratot kinyomnak és szétküldenek. Ez se lesz tehát kivétel. A fiskus nem is fogja gyanitani, mi rejlik ez álláspont mögött. Azt legkevésbé, hogy ezzel az egy szál kötéllel kihuzza Petőt abból a mély kutból, amelybe hiuságból és föltünési viszketegből belé esett.

Mihelyt tervével készen volt, izgatottsága lecsillapodott. Ruhástul végigfeküdt a diványon. Mint otthon, vadászatok idején, mikor a puszta föld volt az ágya s a csillagos égbolt a takarója. Édesdeden aludt, mint a tej.

Délután Ferencz hivatta. Jókedvüen jött meg a Burgból, a fiskus nem látott át a szitán, csak Metternich mosolygott csendes gunynyal: ő körülbelül sejtette, Szirmai miben sántikál. Csakhogy - gondolta magában, - elkésik jó szándékával.

Szirmai egyenesen a magyar kanczelláriába ment és négy napi szabadságot kért. Vadászni szeretne menni egyik barátjához. A szoba-levegő árt neki, ugy érzi magát, mintha el volna temetve fiatalon, penészes iratcsomók, és bebalzsamozott állami ügyek dohos sirboltjába.

Koháry, a kanczellár, joviális öreg ur, még biztatta. Amig szivbajos nem lett, neki is a vadászat, a hajtás öröme, a lesben állás izgalma, az elejtés vérszomja volt legfőbb szenvedélye.

Hazamenve könnyü utazó ládába bepakolt. Lábzsákot és bundát készittetett ki a legényével s a látszat kedvéért két rendbeli vadászfegyvert.

Mig legénye kocsiért járt, két ezüst veretü török pisztolyt keresett elő, hogy Szörényinek küldje, baráti figyelméért.

Ahogy alkonyodott, elhagyta Bécset. A legelső állomáson jelentkezett a postahivatalnál, s váltott lovakon száguldott egész álló éjszaka. Virradatkor elérte a magyar határt. Innen kezdve "gyors paraszttal" utazott tovább.

Éjszaka, mint a kinek meleg a bundája és jó a lelkiismerete, pompásan aludt. Pedig a delisáncz döczögős uton járt, s kétszer-háromszor majd felfordult.

Idegen embernek a lelkét is kirázta volna ez az alkalmatosság, de Szirmai megszokta a magyar szekerek rázását, gyermekkora óta.

Ahogy a határon a gyors paraszt kocsijába beült, elszállott szeméről az álom. Gondolkozott s a vidéket nézte.

Nagy hó volt mindenütt, a szántóföldek és a szőlők hó alatt feküdtek. A tanyák és falvak körül hósánczokat hányt éjjel a fogvaczogtató éjszaki szél.

A dunántuli országutak mentén topolyafa volt mindenütt. Azok mutatták az utat, csak nem volt szabad közel hajtani hozzájuk. Mert a hóval megtöltött mély árokban a ló is, a szekér is, meg az utas is elsüpped nyomtalanul.

A vidéken sürü köd feküdt. A templomok tornya elsuhant mellettük, elmaradtak a hóboritott erdők. A téli napfény még nem világitotta meg a vidék egyhangu, komor szürkeségét. Csak egy lompos farkas ügetett el a közelükben, egyedül, társtalanul, lesütött fővel. Sovány, száraz, sunyi pofáját feléjük sem merte forditani. Valószinüleg nem azért, mintha emberbaráti érzések gyötörnék, inkább azért, mert megijesztette az ostorpattogás, s a lovak csengőjének éles csilingelése.

Szirmai felállott a szekérben. Szeretett volna rálőni. Az erdészlak ablakai alatt sohasem vonitott volna többé, ha puskáját reá fogja.

- Hadd fusson - gondolta magában. - Mit vétett nekem szegény? Pető többet vétett, mégis szélnek eresztem...

Nagynehezen a nap átküzdötte magát a ködön. Utat tört magának a deczemberi reggel nedves, szürke páráján és homályán mint ahogy kiváncsi és szájtátó emberek tömegén utat csinál magának a rózsaszinruhába öltözött, fiatal menyasszony...

Sopronnál neki hajtott a kocsis egy kotlós tyúknak. (Kotlós tyúknak hivja a nép az utkaparók kavics-halmazait.) A szekér feldőlt, Szirmai kiesett belőle, csakugy nyekkent.

Ácsnál elvesztették az utat. A kocsis neki hajtott valami befagyott viznek, a jég beszakadt alattuk. Csak az isten csodája mentette meg, hogy oda nem vesztek. Mig a jégben tart, hüvös sirboltban pihentek volna tavaszig. Tavaszkor, mikor a hó elolvad és a jégzajlás megindul, kifogták volna valahol holttestüket. Talán épen a baranyavári füzeseknél az öreg urasszony kertje alatt. Micsoda rettenetes viszontlátás lett volna anya és fiu között.

De minderre Szirmai nem gondolt. Elmaradt veszély, nem veszély. Sokkal szebb és kedvesebb gondolatai voltak a halálnál. Petőné fordult meg az eszébe s hozzája való tiltott szerelme. De csak ugy, ahogy egy fényes szemü, fehér egérke hirtelen átszalad a szobán. Ideje sem volt rárohanni a morál és a tépelődés éhes macskájának...

Hanem a szekerüket megrongálta a felfordulás. Nem lehetett benne tovább menni. Nehéz sebesült módjára, aki sok vért vesztett, valahogy elvánszorgott a szomszéd faluig, ott szánkával cserélték fel, s még áldották az istenüket. Mert a nagy havon ugy fog repülni a megvasalt talpu szán, mint a madár.

A délebédet a szánkán költötték el. Szalámit ettek, meg szalonnát, fenyőfa dobozból friss őszi turót. Mikor jól laktak, Szirmai elővette a vadászcsutoráját, amiben két itcze veres bor kotyogott és jót huzott belőle. Megtörülte a kulacs száját és odanyujtotta a kocsisnak. A kocsis rá köszöntötte és kiitta egy cseppig, ami még benne maradt.

Este tiz órakor érkeztek Csornára. A barátkolostor már sötét volt. Csak a kápolna góthikus ablakán szürődött át az örökmécs fénye, s az ebédlő ablakai voltak világosak. Bizonyára az apát poharazott ott valami elkésett vendéggel...

A fogadóban megszálltak. Szirmai nehány harapást evett, azután lefeküdt. Hajnalban ébredt fel, amikor a szán utra készen állott. Négy pihent, friss ló volt elébe fogva.

A második napon nagy utat tettek meg. Alkonyat tájban a Balatonnál jártak. A Balaton be volt fagyva, de jege még nem volt erős. A szekeres nem mert ráhajtani, bár Szirmai váltig biztatta.

Piros tüzben ragyogott a mértföldekig terjedő befagyott tó. Azután a nap lebukott. Vele eltünt a szinek élénksége. Szürke, bágyadt, mogorva lett minden. Fakó lett a hóboritott sikság, szinte elsáppadt. Pedig mig fent volt a nap, ragyogó meleg fehérsége volt a hónak, mint a Beáta nyakának...

Beátára sokat gondolt Szirmai a hosszu utban. Találkozik-e vele? Megtudja-e valaha, mily nagy utat tett meg, hogy az urát megmentse? Mit fog sejteni e nagy szolgálatkészség leple megett? Nem villan-e meg eszében, hogy érte tette, holott a szivnél és barátságnál több része volt elhatározásában a politikának?

De Beáta asszony. Ha a csillagos eget látja, nem elmélkedik azon, mily titkos, hatalmas világok keringenek ott örök pályájukon. Nem akar behatolni az ismeretlen világok titkaiba. A csillagokban ő csak fénypontokat lát, amelyek aranyszemükkel leméláznak a földre és széppé, poétikussá teszik a nyári éjszakákat. Ugy tartja, hogy ez a csillagok rendeltetése.

A Szirmai tettében se fogja keresni a politika hatalmas, titkos erőit. Csak egy nemes és érző férfi-sziv fényét, amelyre, mint a csillagra sóhajtva feltekint...

Éjjel az idő hirtelen megenyhült. A magyarországi tél, szokása szerint, sarkon fordult, s hó helyett esett az ólmos eső. Déli szelek jártak, az égen nagy felhőgomolygás támadt. Mintha tavasz volna, oly nyugtalan és kiszámithatatlan volt az ég s a föld.

Harmadnap tul kellett adni a szánon, mert Pécs környékén már viz alatt állott az országút. Az uttest alig látszott ki a zavaros, iszapos hóléből.

Késő este ért Baranyavárra. Egy lélek sem ismerhette meg, ahogy a főispán ajtaja előtt megállott.

Kinyitotta a kaput, de csak annyira, hogy a résen kinézhetett. Kezében egy szál faggyugyertya volt; tenyerével védte, nehogy a szélben elaludjon. Puhatalpu szőrcsizma volt rajta s nagyon szellős öltözet. Látszott rajta, hogy az ágyból ugrott ki s első álmából verték fel.

A kapus rávilágitott az arczára. Ugy lekapta a süvegét, mintha sohasem lett volna a fején.

- Jaj nagy jó uram, csókolom a kezét. Tessék beljebb kerülni. A méltóságos ur kiment ötödmagával a vadászkastélyába.

- Tudja mit? Nyergeltessen fel egy hátas lovat. Addig bemegyek magához, megiszom egy pohár bort.

- Olyan sietős a dolga, nagy jó uram? Ha valamelyik lovászt kiküldenénk, reggelre megjönne az ur. Addig legalább kialudná magát.

- Nem lehet, János. Ne rezonirozzon, tegye meg, a mit parancsoltam. A szekeresemnek jó gondját viselje. Nagy utat tettünk, reá fér a jó vacsora meg az alvás.

Az udvarban mozgás támadt. A kapus fölverte az egyik álmos lovászt. Néhány percz mulva a Stellát kivezették. Szirmai fölült reá s kiügetett a kapun.

A ló megcsuszott néhányszor a nedves talajon, s mig szeme meg nem szokta a sötétséget, néhány bizonytalan lépést tett. Azután megindult a jól ismert uton, a mely a vadászlakhoz vezet.

Petőék kertje alatt vitt el a Szirmai utja. Sötét volt az egész ház. Egyetlen ablakában sem látszott gyertyavilág. Még a komondorok is aludtak, nem vakkantotta el magát közülök egy sem. Pedig elég szokatlan volt ebben az időben a lódobogás.

Szirmai szive, mint reggel a téli idő, megenyhült. Déli szelek olvasztgatták kedélye jegét. Felhők jöttek, felhők mentek a gondolatában. A tavasz nyugtalanságát érezte, ahogy a néma csendes ház előtt ellovagolt...

Még fent voltak, ittak és kártyáztak a vadászkastélyban, mikor a legénye a grófnak fülébe sugott valamit. Halomban feküdt az asztalon az arany. A bankot éppen ő tartotta.

Bár mindenre gondolhatott, csak arra nem, hogy Szirmait ma itt látja, egykedvü arczán nem látszott meglepetés. Vagy ha meg is volt lepve, nem mutatta.

- Mondd az uraknak, hogy lefeküdtem. Add rám a báránybőrös kabátomat, két lovat nyergeltess meg. S legyen rá gondod, hogy az urak bora el ne fogyjon...

- Most hát beszélj. Nem hallja senki a fákon kivűl. Mi járatban vagy? Miért ez a titokteljes éjjeli ut? Ahelyett, hogy leültél volna kártyázni és inni velünk, mért kell nekünk éjszakának idején egymás mellett lovagolni, ázni, fázni, s egyáltalában, miben lehetek szolgálatodra?

- Félek, hogy elkéstél. A körirat nyomdában van. Talán szét is küldték.

Szirmai végigvágta lovát, s ahogy az az ütésre idegesen megugrott, kemény kézzel megfékezte.

- Nagy baj! Micsoda nagy baj? Az, hogy Danton urat annak rendje és módja szerint nyakoncsipik? Hát aztán? Nem is értem, miért avatkoztál bele. Sok okod van szeretni és kebleden melengetni Danton urat? Egy csésze levesemet nem hagynám kihülni érte, nemhogy télviz idején lóhalálban iramodjam le Bécsből azért, hogy a becses irháját megmenthessem...

- Mit bánom én Petőt! Hiszen semmit sem tettem érte. Ellenkezőleg, dühös lesz rám, amiért elhesegettem válláról a politikai vértanuságnak pirostollu madarát!... Én az országot sajnálom. Nem szeretném, hogy ujra viszályba keveredjünk a fejedelemmel. Örült a szivem, mikor a megyék az alkotmányért sikra szállottak, férfiasan és okosan. De a Felség személye szent. A napipolitika tajtékja őt el nem érheti. Aki őt támadja, azt támadja meg benne, ami minden országnak legdrágább: a nemzeti szuverenitást.

Niczky keztyüs kezével megveregette lova nyakát, s nyelvével csettentett, hogy a nemesvérü paripát buzditsa.

- Tudod, hogy megteszek a kedvedért mindent, azért hát ne tüzeskedjél, édes Ádi... A világ azonban korántsem ideálista. Az emberek rosszak és gyanakvók. Abban, hogy egy jelentéktelen ügyben sebbel-lobbal leutaztál; nyaktörő veszedelemnek tetted ki magadat; holott mindezt egy rendőrbiztos bátran elvégezhette volna: nem országos érdemet fognak keresni, hanem azt, ami a kiváncsi világot mindig érdekli és izgatja - asszonyt.

- Semmit. A szép Petőné megérdemli, hogy a kedveért szolgálatot tégy az urának...

- Én sohasem fogtam föl tragikusan, ha másnak a feleségébe beleszerettem. És sohasem furdalt a lelkiismeret, ha megszedtem a más szőlőjét... Te más vagy. Van valami benned, a drámai hős végzetéből. Azok közül az emberek közül való vagy, akik arra igyekeznek, hogy az életüket megnehezitsék. Pedig, hidd el, anélkül is nehéz az élet...

Beértek a városba. A szél elállott. A felhők szakadatlanul hömpölyögtek észak felé. A holdvilág föltünedezett a tovavonuló felhőkben, mint ahogy fölbukkan az uszó ember feje a hullámok között.

A két lovas megállott egy kis ház előtt. Szerény, falusi nyomda volt. Fölverték álmából Guttenberg meglepett tanitványát, s keresték a felségsértő köriratot. Már ki volt szedve, s ki volt nyomva. Ha huszonnégy órával elkésnek, Pető irata bekopogtat minden vármegye ajtaján.

Szirmai tüzet rakatott a nagy fehér bubosban. Mikor lobogva égett a láng, beledobta a körirat kinyomtatott példányait, Niczkynek átadva az eredeti kéziratot. Azután széthányta a betüket és elszélesztette a szedőszekrény fiókjaiban.

Niczky azalatt a padkán ült és vörös barkóját simogatta, mintha mit sem törődnék avval, ami körülötte történik. Csak mikor az iratok elhamvadtak, akkor adott életjelt magáról.

A megszeppent nyomdásznak a markába csusztatott öt darab körmöczi aranyat s előkelő dünnyögéssel kérdezte tőle, Szirmaira mutatva:

- Már hogyne ismerném Szirmai urat? Az édesapját is jól ismertem. Szakasztott olyan, mint az apja.

- Ismeri a fészkes fülemülét. Sohasem volt ő Szirmai. Ha valaki előtt kiszalasztja száján ezt a bolondságot, s ha azt meri állitani, hogy Szirmait látta: huszonötöt vágatok a mesterlevelére. Csakhogy a levelet először rátétetem a fundusára... Megértett?

- Értem, méltóságos uram. Hogyne érteném? Nem láttam én semmit, nem járt nálam senki, még az se igaz, hogy a világon vagyok... Azt se tudom, fiu vagyok-e vagy leány. Nagyon rossz az emlékezőtehetségem. Olyan a fejem, mint a rossz szita, - áthull rajta minden. Nem emlékszem én semmire. Beszélni is elfelejtettem már. Süket-néma vagyok, pedig meg se ütött a szél. De higyje meg, kérem szeretettel, nem az öt aranyáért. A nagyasszony - Szirmai urnak az édesanyja, - sok jót tett velem. Áldja meg az Isten mind a két kezével. Ő érte hallgatok mint a sir!...

Egy derült, napfényes áprilisi reggel Szirmai a szokottnál korábban ébredt. Egészséges szervezete oly pontos volt, mint az óra. Mindig ugyanazon időben ébredt föl s ugyanazon időben tért nyugovóra. Kereste az okát: miért nyitotta föl a szemét ma korábban egy órával?

Hamar reájött: Ferencz Schönbrunnba rendelte. Először azóta, hogy a télen Bécsből nyakra-főre elutazva, Petőt kiszabaditotta a hurokból.

Csöpp izgatottságot sem érzett. Pedig ismerte a királyt. Jól tudta, hogy beavatkozásáért jól megmossa a fejét. De bizalommal nézett a találkozás elé. Egy pillanatig sem törte rajta a fejét, hogy fog védekezni. Mindezt szerencséjére bizta s a pillanat sugallatára.

Előbb megmosdott jéghideg vizben, s a legénye egy nagy szivacscsal, a hátát megdörzsölte. Piros lett tőle, mint a főtt rák. Azután gyorsan felöltözött.

Reggelijét, - mely tejből, vajból, mézből és hideg sültből állott - elköltötte. Azután elindult a vivómesterhez. Fölvette a fejkosarat, de plastront nem öltött magára. Selyemingben vivott, hogy a ki nem védett ütések puszta testét érjék.

Kardvivásban nem mozdult helyéről egy tapodtat sem. Megállott mint a szikla. Csak akkor ment előre óvatosan, ha ellenfele hátrált.

Jól vivott és kiméletlenül. A vivómester, aki szintén selyemingben volt, nem egyszer kemény ütéseket kapott tőle.

A vivást s a pisztolylövést nem csak a mozgás és a gyakorlat kedvéért folytatta. El akarta vonni gondolatát a hivatalos ügyektől. Tiszta, kipihent fejjel akart megjelenni hivatalában.

S valóban, mind a vivás, mind a czéllövés alkalmas volt arra, hogy lekösse figyelmét, éberségét.

Fél nyolcz elmult, mikor a máriahilfi uton gyalog megindult Schönbrunn felé. Elég ideje volt, ennélfogva lassan ődöngött. Apróra megnézett mindent, főleg a kirakatokat. A járókelők érdekelték. Egy-egy fiatal arcz, hajlékony termet, ringó, ritmikus járás a fejébe ütött. Kék szeme ragyogott az életkedvtől s a vidámságtól. Mindez a sok nő, csak egyre emlékeztette. Beátára gondolt.

Egy tejes szekér majd legázolt egy öreg urat. Az öreg ur megijedt. Lábai elkezdtek reszketni. Hosszu, kávésszinü kabátjában maga volt a megtestesült rémület. Szirmai megszólitotta:

- Üljön le, öreg ur, arra a kőpadkára. Nagyobb ijedelem volt az, mikor az első franczia gránátos Bécs földjére tette a lábát.

Az öreg ur ráhagyta, hogy bizony akkor jobban megijedt. Bezárkózott a házába minden jóravaló polgár. S akinek szép leánya, felesége volt, eldugdosta a francziák szeme elől. Aki bolondul a pinczébe rejtette el, az megjárta szegény. A borát is megitták, a feleségét is elszerették. Egy kár helyett kettő.

Egy órai gyaloglás után elérte a schönbrunni hid kőoroszlánjait. Átment a hidon és belépett a vert vasból készült kapun. Két, érczből való sas gubbaszkodott a karcsu obeliszkek tetején. Akkor is igy gubbaszkodott, s akkor sem szállott el nehézkes röpüléssel, mikor néhány év előtt belovagolt alatta fehér lovon egy elhizott kis ember, keresztbetett kalappal, szürke köpenyegben, a franczia gárda piroshajtókás kabátjában. A fénytelen érczgombok közül kettő, a mellén nyitva volt...

A gyönyörü, egyenesre nyirott fasorok már kizöldültek. A hallgatag, zöld fülkékből szobrok kandikáltak elő. A gloriett karcsu, dór oszlopa fehéren ragyogott. A kilátás onnan elragadó. A schönbrunni parknak, - mintha fiatal nő volna, oly fiatal és szép mint Beáta, - egész Bécs hódolattal a lába előtt fekszik.

Az üveges előcsarnokban gárdisták állottak, s hadsegédek ácsorogtak. Egy öreg, parókás udvari cseléd valakire várakozott.

Ahogy Szirmait meglátta, lassan levette félrecsapott, bolyhos kalapját, s jóltáplált, piros arcza barátságosan mosolygott rá.

- Jó reggelt, Herr von Szirmai. A Majestét várja. Ballábbal kelt föl. Tessék vigyázni.

E baráti figyelmeztetés után, a melytől Szirmainak még csak a szempillája sem rezdült meg, kinyitotta előtte az ajtót, azután a lépcsőn elébe került.

Kulcsait egy szijon, ide-oda lóbálva, nyugodt, csöndes léptekkel haladt az öreg. Szirmai a járását nézte, a csöndes vizekben evező hajóéhoz hasonló mozgását, s a frakkjának aranyos gombjait. Tizenkét ily apró, aranyos gombot olvasott meg hátul rajta.

Makacsul vonakodott arra gondolni, hogy mit fog mondani a császárnak, ha szembe kerül vele. Hat, szebbnél-szebb szobán mentek át. Szirmai jól megnézett mindent, mintha e szobákat sohasem látta volna.

Az első szoba az volt, ahol később a reichstadti herczeg lakott. A második a goblénes terem, avval a hat karosszékkel, a melynek darabja tiz ezer forintba került. A harmadik az ugynevezett "milliós szoba". Mária Terézia készittette, kerek egy millió forintért a belső berendezését. A falak rózsafából valók, gazdag, vert arany diszitésekkel. A negyedik szoba majolika utánzat fából. A fehér és halványkék szinü falburkolat rászedi az ember szemét és érzékeit, mint a görög festő festett szőlőfürtje, a melyre a madarak rászálltak. Az ötödik szobának - chinai szoba - minden fala bőrrel van bevonva. Finom, müvészi értékü kézifestéssel tele hintve. Ezer meg ezer apró chinai alak nyüzsög rajta. Nappal az emberkék feje krétaszinü, de ha fölgyujtják a velenczei csillárt, a falak megelevenednek, az emberkék arcza rózsaszinüvé válik s majd kicsattan az élettől az esteli világitásban.

A hatodik szobához értek. Piros aranyhimzésü kabátban, hófehér nadrágban és térden felül érő lakkcsizmában, lószőrforgós ezüstveretü sisakban, sveiczi testőr állott őrt az ajtónál.

A lakáj ujját a szájára tette. Hátra fordult Szirmaihoz és nesztelen léptekkel eltünt a magas, faragott ajtó nehéz függönyének árnyékában.

Szirmai az ablakhoz lépett. Látta a parkot, Európa legszebb és legnagyobb parkját, a nyirott, zöld lombfalakat, a roppant virágágyakat, a szökőkutak fénylő vizsugarát. Hallgatag, csöndes ösvényeket látott, ahol holdvilágos estéken egymagában jár-kel a császár. Azután - anélkül, hogy megfordulna, - félszemmel a testőrt ügyelte meg. Olyan volt, mint a szálfa. Alabárdjára támaszkodva, álmodozni látszott. Szirmai a bérczi fenyőre gondolt. Az is őrt áll, mint ez, az is ki van téve a verőfénynek, az enyelgő szelek járásának, s ezen is, azon is fészket raknak a muló szerelemnek madarai...

Valahol, messze, óraütés hallatszott. Tizenegy óra volt. A meghatározott idő, amelyet a császár pontosan betart. Sehonnan sem késik el, s nem is gyülöl jobban semmit, mintha valaki, a kit magához rendelt, későn érkezik meg.

- Ő felsége várja, - mondá a lakáj, ebben a pillanatban, fölemelve előtte az ajtó függönyét.

Ferencz iróasztalától kelt föl. Ideges és rosszkedvü volt. Élesen nézett rá belépő tanácsosára.

A "fiatal ember" Ferencz kedves szólása volt, főleg ha mérgelődött. Szirmai nyilt kék szeme kereste és hosszas kisérlet után elfogta a császár tétovázó tekintetét.

- Az én szolgálatomban? Na persze. Azért mesterkedett a felségsértők megmentésében. Ügyesebben védelmezhetné magát.

- Nem védelmezem, felség. Eloltottam a szikrát, nehogy nagyobb tüz támadjon belőle. Nem érdem ez, de nem is bün.

A király közelébb jött Szirmaihoz. Sovány, eres, fehér kezét a vállára tette.

- Nem helyeselhetem eljárását, Szirmai... Veszedelmes példa, ha egy vármegye büntetlenül sértheti meg az uralkodót. Igy készitik elő a forradalmakat.

Szirmai, mint aki egy hirtelen fordulatnál kőfalba ütközik, szemközt találta magával Ferencz rögeszméjét. Azt, a melyhez egész életében legszivósabban és legkövetkezetesebben ragaszkodott: az örökös félelmet, a franczia forradalom véres árnyékától.

Ferencz szeme kerekre nyilott csodálkozásában. Arczán két piros folt támadt, a közeledő harag jele.

- Azok csak fölkelések voltak, felség. A fegyveres ellenállás joga benne volt a magyar törvénykönyvben. Nem csoda, ha megszokta a nemzet, s ha nehezen szokott le róla. De magyar forradalom sohasem volt, mert e fölkelések egyikének éle sem irányult az uralkodóház ellen... Az alkotmányért, máskor a protestáns hitért nemzeti fölkelések támadtak. Csakhogy Bocskai visszautasitotta a koronát, mikor vele megkinálták. Bethlen Gábor győzelmes hadjáratok után, szövetségül igyekezett megnyerni Bécset. S Rákóczynak se jutott eszébe föltenni fejére Szent István koronáját. A magyarnál nincs királypártibb nép Európában. Mária Terézia a magyarok hűségére épitette föl trónja biztonságát. S felséged dicső uralkodása alatt történt, hogy Napoleon pozsonyi sziréndala a magyaroknál siket fülekre talált.

- Ebben igaza van. A nép jó; de a nép mindenütt jó. Francziaországban is az volt. Én bizom népeim hűségében. Ám az izgatókkal elbánok. Amig én élek, nem engedem, hogy mint a falubeli kutakat, a nép gondolkozását forradalmi eszmékkel megmérgezzék... Egész életemben a forradalmak és azoknak vészes következményei ellen harczoltam. Pedig megalkudhattam volna vele, hisz Napoleon, a ki élén állott a forradalomnak, a vőm volt... Hát azt hiszi, hogy amivel nem alkudtam meg, amikor lábát győzelmesen egész Európa nyakára tette: a forradalom lelkével most békülök meg, mikor az én eszméim szerint kormányozzák egész Európát?

Föl s alá járt a szobában. Szokatlan hévvel beszélt; olyannal, amilyenre őt Szirmai képesnek nem tartotta. Azután megállott oldalt tőle és keményen rászólt.

Szirmai tiszteletteljesen hajolt meg. Azután nyilt, kék szemével Ferenczre nézett.

- Az én czélom is az, ami felségedé. Szeretném, hogy háromszáz esztendő félreértésének nehéz számadása, a korona és a nemzet között, örökre lezáródjék. Felségednek nincs hivebb alattvalója nálam, de nemzetemnek sincs odaadóbb szolgája. Nem tagadom, van valami forrongás és nyugtalanság Magyarországon.

- Miért felség? Azért, mert felséged miniszterei nem mindig jól hajtják végre felséged atyai szándékát. Napoleon ellen - tehát a zsarnok és elnyomó ellen - mikor felséged fegyverbe szólitotta népeit, szabadságot igért nekik. Felséged ez igéretét apránként visszaszedték tanácsosai. S ma már az alkotmányt magát eszi meg a rozsda, hiszen régóta nem hivnak össze országgyülést.

A király gyanakodva mérte végig Szirmait. Bal szeme pillája idegesen megrándult.

- A világ ma csöndes, de belül, a föld kérge alatt, titkos erők forronganak. Izgatott időkben nem szeretem a konventeket. Minden nemzetgyülés a forradalom eszméit terjeszti. Előbb a Mirabeauk jönnek, s a Girondisták. Gyönyörüen beszélnek. Azután Marat és Robespier következik. Ők már nem sokat törődnek az ékesszólással, helyettük a nyaktiló szónokol...

Leült egy székre, alakja szinte összeesett, ahogy elmélyedt szörnyü emlékeiben. Mária-Antoinette árnya elvonult szeme előtt e pillanatban.

Hallgatott. Oly nyomasztó csend volt, hogy odakint a sveiczi testőr halk lépését meg lehetett hallani.

A király fehér, fáradt kezét végigvonta homlokán. Azután Szirmaira nézett.

- Hagyjuk ezt. Azért hivattam, hogy mondja el nézetét, mi módon csendesithetem le Magyarországot?

Megkinálta székkel, de Szirmai megköszönte, s nem fogadta el. Állva maradt.

- Magyarországnak alkotmánya van, felség, több száz éves alkotmánya, azt tehát föltétlenül tiszteletben kell tartani. Mikor felséged tanácsosai századok óta ez alkotmány megdöntésén mesterkednek, akkor felséged legfőbb politikai elvével jönnek ellentétbe: forradalmi térre lépnek. Mert a meglévőt, a fennálló rendet, a törvényeket akarják megdönteni... És ez forradalom felülről. A magyar alkotmány históriai, mint maga a királyság. Nem meggyöngitése és korlátozása, hanem kiegészitése és ereje annak. Ebben az alkotmányban semmi sincs, a mi a dinasztikus érzésnek ellensége volt. Sőt - mert ez ősi alkotmány záróköve a koronás magyar király - a királyi jogoknak is bőséges forrása és szilárd foglalata. Magyarország nyugtalan, mert törvény ellenére akarnak adót kivetni és katonát szedni. De minek ez, mikor ez az országgyülés joga, és mikor alkotmánya birtokában még sohasem tagadta meg a nemzet sem az adót, sem a véradót?

- Ki áll jót érte, hogy az országgyülés tárgyalásai nem fognak elfajulni, s hogy három napos hideglelés módjára a tisztelt rendeket nem rázza-e ki a forradalmi láz?

Ferencz elgondolkozott, de sovány, hosszukás arcza nem derült fel, sőt mindjobban elsötétedett.

- Kormányrendeletet kellene visszavonni. Tudja-e, mi ez? Nagy dolog. A kormányzati tekintély sirját ásnám meg vele.

- Legnagyobb tekintély, felség, a törvény. Törvény parancsolja az országgyülés összehivását. A törvény nagyobb ur minden rendeletnél. A nagyobb ur előtt meghajolni nem megalázkodás.

A király felállott. Az ablakhoz ment, ahonnét valamikor Napoleon a schönbrunni parkot nézte. Szirmai csak most vette észre, hogy a király abba a szobába tétette be iróasztalát, a hol Napoleon Bécs elfoglalása után lakott.

Minden ugy maradt, ahogy akkor volt. A roccoco-stilü spanyolfal mögött, amelyre mosolygó virágfüzérek és röpkedő amorettek voltak festve, még ott volt az ágy, amelyben feküdt. Kövér, kurta lábát lefekvéskor az ágy szélén lelógatva, bizonyára diadalmas, büszke gondolatokba merült. A schönbrunni park fái félénken, szinte alázatosan suttogtak a világos, széles ablakok alatt. S Napoleon kevély örömmel gondolt rá, hogy rövid három év alatt másodszor ült be a Habsburgok örökébe...

S hová lett a győzhetetlen kis ember? Hatalma, trónja, hadi dicsősége hová lett?

Ám a Habsburgok visszajöttek. S az a törődött, beteges, zárkozott ember, aki ide, a Napoleon ágya elé hozatta be iróasztalát, méltó képviselője a hatalmas, históriai családnak, amely mélyen eresztette be gyökerét a népek öntudatába s amely mindig be fog folyni a világ sorsának intézésébe...

Szirmai fejében, mig a király az ablakban állva tépelődött, eddig sohasem érzett világossággal gyuladt ki az a gondolat, hogy a magyar nemzet sorsát össze kell kötni jóban-rosszban e hatalmas család sorsával, s hogy vállvetve kell leküzdeniök a nagy világtörténeti válságokat... Vállvetve, mindig egymás mellett és sohasem egymás ellen...

- Tegyük föl, hogy összehivjuk az országgyülést. Mi lesz azután? Mit vár ön e lépéstől?

- Minden jót, felség. A nyugtalanság megszünését, a szükséges adók és ujonczok megszavazását, a trón iránt való szeretet és hüség megerősödését, s áldásos reformokat.

- Reformokat? No lássa. Ez az, amitől félek. Minden reform forradalomban végződik. Desinit in piscem mulier formosa...

- Nem, felség. A reform fölöslegessé teszi a forradalmakat. Különben is okos, óvatos és mérsékelt reformokat gondolok. Olyanokat, amelyek a magyar nemzetet kivezetik az ázsiai elmaradottság állapotából. Ha Magyarország vagyonos, müvelt és erős lesz, annak felséged örülhet a legjobban, mert a nagyhatalmi állást és a dinasztia érdekeit egy ilyen ország jobban szolgálhatja...

- Mindez szép. Hanem, mielőtt jobbra vagy balra döntenék, alszom rá egyet. Ez az én kipróbált elvem...

Két ujja hegyét, legmagasabb kegyelme jeléül odatartotta Szirmainak, s azután visszament iróasztalához.

A kihallgatásnak vége volt. Szirmai mélyen meghajolt, s mindig háttal az ajtónak kifelé indult. Már közel volt az ajtóhoz, mikor Ferencz visszaszólitotta.

- Régóta szemmel tartom önt, kedves Szirmai. (Most már nem mondta neki, hogy "fiatal ember".) Ne csodálkozzék, ha egy szép napon nagy felelősséggel járó állást bizok önre. Elégszer adott nekem felelősség nélkül való tanácsokat. Hadd érezze egyszer, hogy más az: felelősség nélkül, merész, igen merész tanácsokkal állani elő; s más az: e merész tanácsokért viselni minden felelősséget...

Kint tavasz volt. A zöld falak fülkéiből fehér szobrok ragyogtak elő. A glóriett dór ivei alatt selyemruhás udvarhölgyek sétálgattak. A gárdisták aranyos, piros kabátja ugy viritott a kastély előtt, mint pipacsok a buzaföldön. A szökőkutak vize, ötletes elmék játékához hasonlóan, magasra szökelt a napsugaras, tavaszi levegőben.

De Szirmai sötét és gondolkozó volt. Jókedve, gondtalan vidámsága eltünt. Hosszu léptekkel közeledett fel az a nehéz óra, amikor neki nemcsak a maga, de a mások tanácsaiért is viselnie kellett a felelősség sulyát. Amikor megszünik a király "tárcza nélkül való", felelőtlen s igy boldog tanácsosa lenni.

Pedig dehogy tudta. Nem tudott az semmit. Csak az arczáról látta, hogy gondba van merülve. Ergo: valami nagy urnak kell lenni.

S valóban, néhány nap mulva Szirmai nagy ur lett, a magyar kanczellária alkanczellára.

Az országgyülést összehivták. Ez a váratlan esemény nagy örömet és lelkesedést keltett Magyarországon. Az alkotmány feje felől elvonultak a fenyegető felhők. Az ég kitisztult.

Annál váratlanabb volt az udvar ez elhatározása, mert az európai helyzet nem kedvezett a szabadság és alkotmányosság ügyének.

A spanyol forradalom üszkét eltaposták. A déli német államok szabadsági mozgalmait lenyügözték, Lombardiában és Velenczében elevenen befalazták a népakaratot. Oroszország és Németország vaskézzel tartották fönt a rendet otthon és a szent-szövetség kész volt Európa három legnagyobb katonai államának hadierejét mozgósitani minden pillanatban a rendszer védelmére s a népek elnyomására.

Metternich rendszere, hatalmának, fényének delelőjén állott. Ily körülmények között még a hevesebb vérü hazafiak is belátták, hogy az udvart nem külső kényszer birta rá az alkotmány elismerésére, hanem Ferencz lelkére jótékony befolyások érvényesültek.

Suttogni kezdték, hogy Metternich ellene volt az országgyülés egybehivásának. Azt tehát nélküle, sőt ellenére hivták össze. Mig ő, éjjeli lidércz módjára, egész Európára ránehezedett, s a nemzetek lélekzetét elszoritotta, addig Magyarországon az ősi alkotmányt kieresztették börtönéből.

Szidták is Metternichet, mint a bokrot. Gunyverseket terjesztettek róla, s nagyban készültek, hogy az országgyülésen kiporolják ő exczellencziájának herczegi köpenyegét.

Szerencsére Szirmai résen volt. Ő jobban tudta hevesvérü honfitársainál, hogy aranyhidat kell épiteni a futó ellenségnek, s hogy Metternichet nem jó ingerelni. Inkább arra kell törekedni, hogy belényugodjék a változhatatlanba, s hogy neheztelés, sértett hiuság, bosszuvágy ne maradjon szivében.

Szirmai bizalmas leveleket irt barátainak, sőt személyesen is lennjárt Pozsonyban az országgyülés megnyitása előtt. E titkos megbeszélések folytán Niczky azt javasolta, hogy Metternichet, amiért Magyarország iránt annyi rokonszenvvel viseltetik, válaszszák meg diszfőrendnek. Legyen ülése és szavazata a főrendiházban. Ez a szokatlan kitüntetés jól fog esni a birodalmi kanczellárnak, de jól fog esni a királynak is. Mert végre is, az oroszlánt nem jó ingerelni.

Általában Szirmai szerencsés kézzel szőtte király és nemzet között a bizalomnak és szeretetnek szálait.

Az ő tanácsára elhatározta a király, hogy fiatal nejét, Karolina Augusztát, megkoronáztatja. Mint illatos koszoruk között a koporsó, ugy eltünnek az elnyomatás éveinek sérelmei és szenvedései, a királyné megkoronázásának fénye, közjogi jelentősége ragyogó pompája alatt.

Az országgyülést, - szeptember 15-én - maga Ferencz nyitotta meg. A trónbeszédet állva, föltett kalpaggal mondta el. Szeme szórakozottan révedezett a karok és rendek arczán, nemzeti fényüzésén, daliás pompáján.

Hangját alig hallották, oly erőtlen volt. De a trónbeszéd egyik végső mondata lángra lobbantotta a nemzeti lelkesedést s visszhangzott tőle az egész ország.

Ez a mondat az ország alkotmányára vonatkozott, amelyet ő Felsége "bölcs törvények által mindinkább és mindinkább körül bástyázva" akar átszármaztatni utódaira.

E szó leirhatatlan lelkesedést támasztott, mert eltalálta és megelőzte a karok és rendek legtitkosabb, legbensőbb gondolatát.

Az alkotmány ellen intézett nyilt és alattomos támadások megszünvén, az országgyülés tagjai elejét akarták venni minden későbbi támadásnak. Azzal az eltökélt szándékkal jöttek össze, hogy a magyar alkotmányt erős biztositékokkal sánczolják körül, hogy megnehezitik, sőt lehetetlenné teszik az alkotmány erődeinek nemcsak bevételét, de ravasz megkerülését is.

Ez a czél lebegvén szemeik előtt, nagy volt örömük és meglepetésük, mikor az alkotmány "körülbástyázását" maga a korona kötötte szivükre, csodálatos ösztönnel találva el legbensőbb gondolatukat.

Ferencz aggodalma eloszlott, látva a rendek lelkesedését. Érezte, hogy a magyarok lelke hárfa, amelynek hurján egy kis jóakarattal és müvészi érzékkel gyönyörü dalokat lehet játszani.

Bizalmasai előtt nem titkolta megelégedését. Metternichnek kegyesen bólintott fejével. A főherczeg nádorral kezet szoritott. De ragyogó kiséretében hiába kereste azt, akitől a jó tanács eredt, hiába kereste Szirmait.

Szirmai a megyékben utazott. Nem ugyan álruhában, de teljesen ismeretlenül. Meg akart ismerkedni a megyék állapotával. Szinről-szinre akart látni mindent. Fényképfölvételeket vett emberekről és viszonyokról, hogy lássa, mire van a nemzetnek legégetőbb szüksége.

Ez utjában nem a hatóságok szemüvegén nézte a népnek baját, hanem ujját a sebekbe mélyeszté.

Faluról-falura járva, mindenütt ugyanazon bajokat találta. A nép szegény, a nemzet milliói nem maguknak élnek, nem önczélu lények, a legnagyobb, országos terheket mégis ők viselik. Tudatlanság, elmaradottság, bizalmatlanság, sötétség mindenütt. Az osztályuralom és osztályállam százféle nyomora!

A bécsi kormányok örökös támadása az alkotmány ellen megtermette átkos gyümölcsét. A nemzeti tevékenység arra az egyetlen feladatra pontositotta össze minden erejét, hogy az alkotmány ellen intézett támadásokat visszaverje. S igy minden más parlagon hevert. Se vagyonosodásra, se müvelődésre, se a nép terheinek enyhitésére, se belső reformokra nem volt ideje és kedve a nemzetnek. Ha ugyan nemzetnek lehet nevezni azt a néhány százezer embert, - a nemességet, - amely a kötelességek és terhek átháritásában mindig nagylelkübb volt, mint a hatalomnak és a jogoknak megosztásában.

Mig Szirmai a megyéket járta, addig az országgyülésen az történt, ami fiatal házasoknál a mézeshetek után: a kormány és a rendek összeperlekedtek.

A rendek megnyitották a sérelmek és panaszok zsilipjét. Feliratukban elősorolták, mily támadásokat intézett a kormány az ősi alkotmány ellen. Követelték a királyi biztosok eltávolitását, s mindazoknak elejtését, akik a kényuralomnak kész eszközei voltak.

A királyi leirat hangja rideg és kimért volt. Nem tartotta szerencsésnek a beheggedt sebek felszakgatását, s pártját fogta azoknak, akik az uralkodó parancsát hajtották végre. Hü szolgáit a korona senki kedvéért el nem ejti.

Ez a királyi válasz lehütötte a rendek lelkesedését. Ferencz hajthatatlan, atyai abszolutizmusa érzett ki belőle, s a Metternich rendszerének sorvasztó szele. Ha az alkotmány megtámadását javasló gonosz tanácsosokat az uralkodó "hü szolgáknak" minősiti, akkor hol marad az elégtétel, a visszarettentő példa, a multakkal való szakitásnak őszinte szándéka?

Pető Pál s a hozzá hasonló politikusok, akik nem tudtak, de nem is akartak kievezni a hagyományos sérelmi politika vizeiből, jól kizsákmányolták a rendek lehangoltságát. Izgató beszédekkel növelték az elkeseredést, és néhány nap alatt sikerült a tanácskozások nyugodt, előzékeny hangjába belecsöppenteni epéjüket és gyülöletüket.

Azon a ponton állott a dolog, hogy a szép remények között megnyillott országgyülés eredmény nélkül oszlik szét.

Szirmai a felső megyékben járt, mikor a történteket hirül vette. Sietve utazott Bécsbe. S mert akkor már a főherczeg nádor is ily értelmű előterjesztéseket tett a királynak, sikerült rábirni Ferenczet, - ámbár bizalmatlan és haragos volt, s Szirmait tette felelőssé mindenért, - hogy második leiratában nyugtassa meg az ország rendeit.

E leiratban, - amelyet Szirmai fogalmazott, - elismeri a király, hogy az adókivetés és az ujjonczszedés joga egyedül az országgyülést illeti meg; igéri, hogy a királyi helytartótanácsot törvényes hatóságában fenntartja, hogy a megyék egymásközötti levelezésének szabadságát, uj törvénynyel kivánja biztositani. S kijelenti ünnepélyesen, hogy el van tökélve megorvosolni minden sérelmet, amit a rendek feliratukban elébe terjesztenek...

Ez a szerencsés leirat végleg megpecsételte a korona és a nemzet között helyreállott békét. A bizalom és a szeretet mézeshetei ujból előlről kezdődtek.

Szirmai hiába vonult félre szerényen, a rendek, az országgyülés összehivását, s az udvar okos engedékenységét az ő érdeméül tudták be. Niczky gróf hangosan hirdette ebbeli meggyőződését mindenfelé, s a szép Elza grófnő fünek-fának elmondta, mily nagy befolyása van Szirmainak a magyar ügyek intézésére. Oly hatalom ő, akivel Metternich is kénytelen megalkudni.

Ezek a finom udvari pletykák eljutottak a vármegyékbe is s a nemesség széles rétegeiben elterjedtek és hitelre találtak. Szirmai nevét szárnyára vette a hir, s a népszerüség, - amelynek lenge szoknyácskája után sohasem szaladgált, - utólérte és fehér karjával forrón átölelte.

Csak egy ember volt, akit az események e fordulata boldogtalanná tett: Pető. Pedig az ő hire is emelkedett. Izgató beszédei hiressé tették nevét, s furfangos eszét bámulták mindenfelé. Nem lett volna oka rá, hogy a zöld szemü szörnyeteg, a politikai féltékenység hatalmába keritse nagyravágyó szivét. S hogy lelánczolt Prometheusz módjára, az irigység keselyüi kikezdjék máját.

Elza grófnő éles szemét nem kerülte el Pető Pál kinja. Jót mulatott rajta, s arról gondolkozott, hogy ez országszerte terjedő Szirmai-kultuszt mi módon juttassa kitörésre otthon Baranyamegyében? Csak kedvező alkalomra várt, hogy (mint Niczkynek diadalmasan mondá) borsot törjön - de erős borsot - a baranyavári Danton orra alá.

Az alkalom nem sokáig késett. Az öreg nagyasszony, Szirmai édesanyja, megbetegedett. A fia meglátogatta. Elza grófnő fölbiztatta a férjét, hogy Szirmait, aki az országgyülés összehivása óta először tette be lábát a szülőföldjére, nagy ünnepséggel fogadják.

A főispán kezébe vette a dolgot, s nemcsak a maga vármegyéjét lármázta tele, de összeharangozta a szomszéd vármegyéket is.

Szirmait ennélfogva utjában egyik meglepetés a másik után érte. Nagy ünnepséggel és nagy szeretettel fogadták mindenfelé. S ami nagyon föltünt - s amit bécsi ellenségei nem is késtek ellene kihasználni - csaknem királyi pompával.

De Baranyamegye határán volt legmelegebb a fogadtatás. A határfaluban, a főjegyzővel élén, több mint ezer lovas várta. Niczky beültette a négyes fogatába, s megindult a menet, hatalmas porfelleget támasztva. A porfelhőből is kiragyogott a sok selyem, bársony, antik ékszer, lovak csótárja, s a görbe magyar kard.

Pető Pál nem térhetett ki; mint a megye első alispánjának, az üdvözlő beszédet neki kellett elmondani.

Érezte, hogy száz éles szem ügyeli. Elza grófnő csipkés napernyője alól, gunyos tekintetek nyilát lövöldözte felé. Niczky sima, borotvált arczáról, - mint a házereszről tavaszkor a jégcsapok, - befagyott gunymosolyok válnak le... S a felesége, ez a csöndes, hallgatag, némán szenvedő asszony, mintha minden mozdulatával azt mondaná: szégyelje magát, uram. Senkinek, még fejedelemnek sem szabad ily tartózkodás nélkül elárulni kegyetlen önzését és halálos gyülöletét. A társadalom minden törvénye tiltja ezt. Ha Ön meg meri tenni, hogy ily nyiltan fitogtassa barátságtalan érzését, akkor akár meztelenül járhat a legnépesebb utczákon...

Mindezen tekinteteknek engedve, Pető nem utasitotta el a megye kivánságát. Baranyavár kapujánál ő állotta el a Szirmai utját, s bár a szokottnál fakóbb arczczal, az alkanczellárt szives szavakkal, ékes beszéddel üdvözölte. Minden érdemet neki tulajdonitott, hogy Metternich szivében fölébreszsze a hatalmi féltékenység ősi ösztönét. Keze reszketett kardja jaspis-markolatán. S kemény szive vonaglott, mint a gyik, amelyre a füben vigyázatlanul rátaposnak...

De hazaérve nem tudott uralkodni magán. Letépte magáról dolmányát, kardját a földhöz vágta, ékszereit elszórta, azután öklével beütötte dolgozószobája ablakát, hogy friss levegő tóduljon be rajta, nehogy dühében megfulladjon.

Beáta rányitotta az ajtót. Megállott a küszöbön és hidegen végignézte a dühöngő embert.

A harag lobbot vetett Pető Pál szivében. Szeme szikrázott, megfogta a fiatal bánatos asszony csuklóját és szilaj erővel megszoritotta.

- Gyönyörködni akarsz kinomban te is? Na hát gyönyörködjetek... Nincs mit restelnem, hogy mindenütt utamban áll az a ficzkó... Utamba áll ott is, ahol minden jog csak engem illet: a te szivedben és gondolataidban... Te törékeny asszony! Ugy sietnél felé, mint ahogy lesietnek a völgybe a patakok! Bezzeg te megvetéssel néztél le reám erényed fagyasztó magaslatáról, mikor apró hütlenségeken rajta értél. Pedig bünös vagy te is. Vétkeztél gondolatban!... Csak azért nem lettél az övé, mert ugy neveltek, mert ez vagy az a tekintet visszatart. De ha az akarat s a kivánság bünszámba megy: akkor nincs mit egymásnak a szemére vetnünk, te fehér arczu Magdolna!

Beáta kirántotta kezét a vad ember szoritásából. E vakmerő támadásra visszatántorodott. Azután előre jött, két lépéssel átlépte a férje küszöbét s az ajtót betette maga után.

- Maga gyáva! Igenis gyáva, mert megszoritotta a kezemet s mert megsértett... Hogy mi az én gondolatom, ahoz magának semmi köze. Hogy van-e valami vágyam, valami álmom, az örökre az én belső titkom marad. A külső világban tartozom önnek egygyel-mással, s ott maga az erősebb. De lelki világomhoz ön nem férkőzhetik. Ott korlátlanul szabad vagyok. Ott, mint a selyembogár, begubózhatom lelkemet senkitől sem ismert gondolatok fénylő szálaival... Eszerint ön féltékeny? Nem kérdezem, hogy van e joga rá, mert hiszen a felesége, az áldozata vagyok, s még nem váltunk el... De ha tudni akarja, őszintén megmondom önnek: sajnálom, hogy Szirmaival későn találkoztam. Már az az egy körülmény, hogy ön gyülöli: elég nekem arra, hogy tiszteljem s becsüljem... Mert az ön gyülöletét csak a jó és az erényes emberek érdemlik ki...

Pető komoran hallgatta felesége beszédét. Guny, harag, féltékenység, boszuvágy és gyülölet váltakozva villant át arczán. Minél tovább szólt Beáta, szenvedélye minél jobban elragadta, ő annál inkább leküzdötte fölindulását. Mikor szavait bevégezte, Pető akkor már nyugodt volt, de egész alakja remegett, mint a nemes vérü paripa, amelyet sebes futásában egyetlen, erőszakos rántással megállitanak.

- Azt mondta, lelki világában ön szabad, mint a madár. S hogy én oda nem férkőzhetem.

- Nincs benne semmi különös. Hanem lássa: az, aki felé önt, virgoncz kis patakot, a nehézkedésnek s az esésnek ellenállhatatlan természeti törvényei vonzzák, - a maga hőse husból és vérből való, halandó ember.

- Ölje meg, vagy - ugy-e, az is megeshetik, - ő öljön meg engem. Nem. Ő élni fog. S élni fog ön is, kedvesem. De egymáséi nem lesznek soha. Egymás után epedve, egymás után sovárogva hadd járjanak egymás mellett, mindig egymás mellett a földi utakon... Egy szalmaszálat fektetek keresztül az ön hálószobája küszöbén. S azt a szalmaszálat egyiküknek sem lesz bátorsága sem fölemelni, sem átlépni soha... Ám a puszta életén kivül a lelki szeretőjének nem kimélem semmijét. Ha eddig volt okom, ezentul száz okom lesz gyülölni. Csakhogy óvatosabb leszek. Nem adok alkalmat sem önnek, sem másnak, hogy fölzavart tengerszem módjára hánykolódjam s háborogjak az önök mulattatására... Hideg leszek, számitó, óvatos és kifürkészhetetlen. Végtére, a boszunak vannak finomabb formái is. Ugy nézzen rám, hogy sima leszek ezentul, mint a legyalult asztal... Családiasan mindjárt meg is ebédelhetnek rajtam...

Beáta egykedvüen hallgatta az urát. Tiszta, ártatlan tekintetével ránézett, azután könnyedén vállatvonva, kérdezte tőle:

- Vallja be őszintén, hogy ez a beszéd szónoki gyakorlat volt, s hogy ezt elmondja legközelebb... a pozsonyi diétán... Szirmai rávette Ő Felségét, hogy hivja össze az országgyülést, s igy a beszélés müvészetének kisebb-nagyobb szélmalmai, mozgásba jöhetnek ujra... Mozogjon hát, uram, bátran tovább, felhasználva a kedvező irányu szeleket... Máskülönben jóéjszakát.

- Mivé lesznek a félénk vadgalambok, - tépelődött magában, - ha megszédülnek az erdő illatától s a tavasz verőfényétől... Ah, ez is megszédült... Jó, hogy idejekorán észrevettem...

Szirmai szakgatást érzett a jobb karjában és a vállában. Orvosa azt mondta, baja hülésből ered. Megfázott, mikor Pető megmentése végett tél derekán utazott le Bécsből Baranyavárra.

Ferencz, akinek jó szive volt, s aki kegyelt embereinek még az egészségi állapotára is vigyázott, sürgette, hogy menjen le néhány hétre Mehádiába. Gyönyörü szeptember van ugyis.

Az alkanczellár hát utra kelt. Külön postakocsin utazott, a titkárával és két inasával. Utközben a legelső fogadókban lakott, a legdrágább table d'hote-t ette, busás borravalót osztogatott mindenfelé, az anyjának vett két rőf velenczei aranylánczot, s a két heti ut Mehádiáig mégis alig került száz aranyába. Olcsó világ volt még akkor.

Utközben megállott egy-egy napra. Nem pihenés okából, hanem azért, hogy a helyi viszonyokat tanulmányozza. Ismerni akarta az ország minden vidékét, személyes tapasztalatokat gyüjtött mindenfelé.

Végre beértek a Cserna folyó rengetegei közé. Alig akadtak egy-egy községre és jól mivelt szántóföldre. A törökök kiéltek, letaroltak, kiirtottak itt mindent. Nemzedékekre elpusztitották ezt a szép országrészt.

Maga Mehádia is nyomoruságos fészek volt abban az időben. Sok volt a fürdővendég, kevés a lakás. Némelyek czigányok módjára, szellős sátrak alatt táboroztak. S még szerencséseknek érezték magukat, hogy nem kellett szabad ég alatt lakni, mint a beduin pusztákon.

A meleg fürdői azonban hiresek voltak, legfőkép a Francisci forrás. Kénes vize sok nehéz nyavalyából kigyógyitotta a siralomvölgyének lakóit.

A hires mehádiai meleg forrásokat a huszas évek orvosai derüre-borura alkalmazták. Minden baj ellen rendelték. Ha valakinek a szeme fájt, vagy ha háromnapos hideglelése volt, ha köszvény kinozta, vagy ha golyót kapott a halandó porhüvelyébe: mindezért Mehádiába kellett menni. Voltak, akik soványitó kurának használták. A soványak, akikbe csak hálni járt a lélek, s akiknek csontja zörgött, azt remélték, hogy meghiznak tőle.

Inni a vizet akkor még nem itták. A magyar ember, ha már inni kellett, inkább bort ivott.

A fürdő maga, - abban az olcsó világban, - méregdrága volt. S pénzéért a vendégnek se kényelemben, se megfelelő lakásban, se tisztaságban és türhető konyhában nem volt része. A legtöbb szobába becsurgott az eső, a falakon zöld penészvirágok nyiladoztak, s a szennyes, szük vaczkokon a vendéget megette a bolha. Vagy ha nem ette meg, legalább ébren tartotta. Egész éjjeleken nem tudtak aludni tőle.

A fürdői élet maga unalmas volt. Postát hetenként egyszer kaptak. A napieseményekről aligha voltak jobban tájékozva, mint a hátsóindiai angol helyőrségeken.

Mehádia szük völgyben feküdt, s igy rengeteg sok por volt ott és türhetetlen hőség. A gyönyörü tölgyfaerdők hüvössége, árnyéka, frissesége, csöndje, költészete csábitotta ugyan a harmincz fokos hőségben megpörkölt vendégeket, de ezekben az erdőkben több zsivány rejtőzködött, mint énekes madár. Ami nagyon elvette az emberek kedvét attól, hogy az erdőben sétáljanak.

A közeli falvak népe elözönlötte reggelenként a fürdőt. A tüszős oláh parasztok oda czipelték minden elhanyagolt sebüket, ragadós kiütésüket.

Orvos nem volt, s igy mindenki annyiszor fürdött, ahányszor jól esett. A paraszt nép öt fürdőt is vett naponként. Sokan nyakig benne ültek egész nap a vizben, s ugy elgyengültek, hogy ájultan estek össze, s félholtan huzták ki őket belőle. Három nap alatt elvégezték a harmincz fürdőt, amit otthon az orvosuk reájuk szabott, vagy az ismerősük rájuk disputált.

Traján császár már ismerte e helyet, s használták az előkelő rómaiak. Csakhogy akkor bizonyára paloták, nyárilakok, szép utczák állottak itt. Márvány vályu hozta le a hegyekről a forrásvizet, s az erdőkben több vad volt, mint zsivány.

Szirmai türhető lakást kapott. Az alkanczellárnak és kiséretének, Bécsből jött rendeletre, a katonai kincstár nagy kőházában tartottak fenn néhány világos, száraz szobát.

Az első nap eltelt valahogy. Ebéd után Szirmai titkárával sétálni indult. A Cserna patak mentében jártak fel és alá. A vizben csak ugy hemzsegett a hal és a rák, a csalitok felett fehér sólymok keringtek. Szirmainak gróf Torgau jutott eszébe, s az a boldog fiatalkor, mikor a szász gróffal sasokra lesett.

Ez az ifjuságára való emlékezés jókedvre hangolta. A titkárnak anyjáról beszélt, aki most büszke és boldog, s aki a kis ősi házban most is reá gondol...

De kedve hamar elszállt. A folyó partján nyakig a földbe ásott parasztra akadtak. Csak a feje volt ki a földből. Nehezen lélekzett az istenadta, arczán szederjes foltok támadtak.

Eleinte büntényre vagy hatósági önkényre gondolt. Azt hitte, a paraszt boszu áldozata. De mikor ki akarták szabaditani sulyos helyzetéből (az ásó még ott hevert, amivel elföldelték) előjött valahonnan a felesége és a legény fia, s nagy óbégatások között felvilágositották a "mariászát", hogy a gazdájukat skorpió csipte meg, annak egyetlen jó orvossága van: nyakig be kell ásni a megmart embert, hogy a hideg, nedves föld kiszivja a veszett mérgét.

- Hogy el vagyunk maradva titkár ur, - sóhajtá Szirmai elgondolkozva. - Halálra hütheti magát a szerencsétlen. A kisebb bajért megkoczkáztatják a sokkal nagyobb bajt. S ezt nevezik gyógyitásnak...

A Cserna folyását követve, az erdőhöz értek. Az erdő szélén egy csapat határőrezredbeli katona állott. Ahogy Szirmai bement az erdőbe, a katonaság hozzászegődött kiséretül.

A titkár nevetett, fehér, egészséges foga csakugy ragyogott a jóizü nevetéstől.

- Nekem nincs okom félni. Értem nem kár. De méltóságod élete drága. Szedlniczky keze messzire elér. Itt is őrzi méltóságodat. Ugy hallottam, Ő felsége személyesen felelőssé tette.

- Csak nem képzelik, hogy én katonai fedezet alatt sétálgatok? Magyarország alkanczellárja, - Magyarország földjén! Rendelje vissza a derék cserepárokat és adja oda ezt az aranyat az őrmesternek. Igyanak meg néhány pohár bort az aggódó Szedlniczky egészségére.

Mig a titkára a reábizottakat elvégezte, Szirmai beljebb hatolt az erdőben. Jó negyed óráig ment igy, mikor napsütött tisztáson fiatal nőt látott.

Fiatal nő lehetett, mert lenge, fehér mouselin ruhába volt öltözve, s mert ruganyos, friss volt a járása. Kezében könyvet tartott. Ugy elmerült az olvasásban, hogy a férfi közellétét észre sem vette.

A hogy előre ment, a fény és az árnyék váltakozva esett karcsu alakjára. Kalap nem volt a fején, fekete kontya egyetlen arany nyillal volt átszurva.

Szirmai megállott. Ugy gondolta, hogy lépése, az ág zörrenése a magányos nőt megijesztheti, ha az erdőnek, - mint a kikapós asszonynak, - csakugyan oly rossz hire van. Halkan, lábujjhegyen másik ösvényre tért. De a fekete konty, a kedves, fiatal asszonyfej, nagyon érdekelte.

Olyan helyre ért, ahol százados vörös fenyük illata érzett. Egy mókus, jöttére megriadva, a földről felszökött a fenyőfa törzsére és kétségbeesetten nekiiramodott a széditő magasságnak. Bozontos farkával a fatörzsét csapkodta, s mindig a fa azon oldalán menekült feljebb és feljebb, ahol Szirmai nem láthatta.

- Bizonyosan megijedt volna ő is, a másik kis mókus... Lenge ruháját felfogva bemenekült volna az erdő sürüjébe. Utonállónak nézett volna, mint ez a kis vörös mókus vadásznak... Pedig fegyvertelenül járok, kelek. Nincs szivemben szerelmi vágy, s nincs a vállamon puska. Nem akarok vadászni... semmiképen...

Mikor haza felé ment, egy szép kis emeletes házon akadt meg a szeme, a fala fehér volt, a teteje piros, ablakai fénylettek. Az eresze be volt futtatva vadszőlővel.

Nem tudta miért, ugy gondolta, hogy a nő, akit az előbb látott, e házban lakik. Hol is lakhatnék máshol, a nedves, piszkos mehádiai bérházakban?

Annál nagyobb volt a meglepetése, mikor titkára még az nap este megtudta az ismeretlen nevét. Beáta volt.

A tavaszkor baleset érte. Megcsuszott a márványlépcsőn és megütötte a térdecskéjét. Ezért kellett Mehádiába jönni három hétre. A térdén egy kis daganat támadt, meg volt támadva a csonthártyája.

- Látja, nem ismertem meg. Igaz, hogy csak a fekete kontyocskáját láttam. Arany nyillal volt átszurva. Na de ilyent! Semmi sem sugta meg a maga közellétét. Hogy lehet az, hogy nem éreztem meg?

- A köszvényemre czéloz? Azt hiszi, hogy én már nem vagyok fogékony, csak a szélre? Magában van itt?

- Magam vagyok itt, mint az ujjam... De ha az uram megtudja, hogy maga itt van, rögtön eljön utánam.

Szirmai megütődve nézett rá. Tréfál-e vagy komolyan beszél? De Beáta arcza komoly volt. Ez a vallomás, ugy látszik, kicsuszott a száján. A legügyesebb és legtartózkodóbb asszonynyal is megesik néha.

Petőné is észrevette, hogy végzetes vallomást tett akarata ellenére. Visszatérni erről az utról már nem lehetett, mert Szirmai nem engedte.

Beáta vállat vont. Enyelgő, tréfás hanggal szerette volna elütni a dolgot, csakhogy ez már nem ment.

- Nem tudom, Szirmai, hiszen maga a tanum, hogy nem adtam okot rá. Magához is olyan voltam, mint máshoz... Ugy-e nem kaczérkodtam magával? Kitüntettem-e, mondja?... De beszéljünk okosabb dologról. Maga tegnap érkezett, nekem meg csak öt napom van hátra... Öt nap sok is, kevés is. Arra elég, hogy kibeszélgessük magunkat; hogy elmondjak magának sok mindent, ami a szivemet nyomja. Ám arra kevés, hogy maga nekem udvaroljon. Annál inkább, mert hiszen az udvarlást még - el sem kezdte.

- Ne tréfáljon ezekkel a dolgokkal, Beáta. Egy férfi szive, az olyan férfi szive, mint én vagyok, aki sohasem szerettem senkit, nagyon komoly dolog...

- Nem értett meg, barátom... Pedig oly egyszerü, oly érthető, oly mindenki által megfejthető a magamforma asszony... Pető - azt mondják, - nagy ész, még sem tudott soha megérteni... Esze, szenvedélye, akarata meg tudna mozgatni egy világot; de arra képtelen, hogy megértse: egy szál mezei virág kinyilásának vagy hervadásának mik a törvényei? Vannak emberek - az uram ilyen, - akik gondját tudják viselni negyvenezer hold földnek, de egy cserép viola elpusztul a kezük alatt... Ha tudni akarja: az én sorom is ez... Mit mondjak még többet?...

- Ne haragudjék rám, hogy kicsikartam magától ezt a nyilatkozatot. De nekem tudnom kellett.

- Most már tudja, hogy nem vagyok boldog asszony, - nos, mi haszna van belőle? Hisz maga nem iró, aki alakokat és regénytárgyat keres... Micsoda hasznát veszi hát a vallomásomnak?

Szirmai még mindig a kezét fogta. Férfias, erős, őszinte kézszoritása lecsillapitotta Beátát, s hangja a szerelmes asszonynak a szivéig hatott.

- Nincs belőle hasznom. Valamint abból sincs, ha felhők közül rám villan a napsugár. De örömömre szolgál... Reményt kelt bennem... Az életet és világot azóta szebbnek látom... Egész férfi áll ön előtt, Beáta. Olyan, aki nem él vissza bizalmával, s az ön helyzetét megneheziteni nem kivánja... Nem is mondok ma többet ennél. Ez megrohanása volna a maga szivének... Pedig magának időre van szüksége. Időre, hogy magával és másokkal tisztába jőjjön... Magára hagyom, Beáta... Isten megáldja...

Elengedte a Petőné kezét, meghajtotta magát és mielőtt a fiatal asszony visszatartóztathatta volna, kiment az ajtón...

Beáta sóhajtott. Mintha lába gyökeret vert volna, megállott egy helyen. Kiáltani akart utána, de hangja megtagadta a szolgálatot... Csak a könyei omoltak szakadatlanul. Könnyebb lett a szive, hogy jól kisirhatta magát...

Késő ősz volt. Petőné fölhasználta az utolsó szép napokat, sokat sétálgatott Mehádia környékén. A hervadó vidék, a bágyadt napfény, a fátyolként szétszakadozó őszi köd, a meg-megujuló szelek, vetkeződni készülő tájnak gyöngéd, kéjes didergése s halk borzongása, - mindez nagyon hozzáillett a lelke hangulatához.

Az elválásnak, a változásnak, az elmulásnak milliónyi részlete folyt le szeme láttára. Előbb megváltozott a fáknak, a hegyeknek, s a levegőnek szine. Mintha sárgaságba esett volna a vidék, a lombokon, a mezőn, a tarlón, a hervadásnak szine látszott, vegyitve égő pirossal. Azzal a lázas piros szinnel, amit beteg emberek arczán látunk.

A levelek zaj nélkül hullongtak, költözködő madárcsapatok tüntek el a kékesszürke messzeségben. A Cserna vizén nedves párák lebegtek, s a harmatos bozót - szép könyező madonna arcz módjára, - csak délfelé a napsütésben száradt meg.

Délután három óra volt, s egész nap nem látta Szirmait. Szivét az aggodalom összeszoritotta. Minden kis zörejre ügyelt. A gyötrő bizonytalanságban azt hitte, feje felett megáll az idő, s a perczek, mint a rák, hátrafelé mennek.

Végre a fürdőhöz vivő uton feltünt a Szirmai titkára. Sebesen, szinte futva jött, mindenfelé kémlelte az erdőt. Ahogy meglátta Petőnét, köszönt és szóba állott vele.

- Délelőtt el volt foglalva. Hivatalos ügyeket intézett. De ebéd után, huszár-karabélylyal kezében - eltünt.

- Eszerint nem beteg. Mindig elfelejtem, hogy az ilyen nagy urnak temérdek a dolga. A füle se látszik ki belőle. Hanem maga izgatott. Mi van abban nyugtalanitó, hogy fegyverrel ment ki Szirmai? Bizonyára sast akar lőni.

- Okom van igy beszélni. Tegnap egy jókedvü kompánia mulatott. Magyar urak voltak, akik négyes fogaton jöttek ki a szomszéd falvakból. Este nagyot vigadtak. Az egyik - egy testőr - pisztolyt rántott s belelőtt a függő lámpába. A hölgyek elájultak, a vendégsereg szétszaladt. Ezt nevezik nálunk fürdői életnek...

- Mindjárt megérti, ha egy kis türelemmel lesz. Szirmai megszidta őket. A testőr sértve érezte magát és nagy lármát csapott. Ha jól tudom, ki is hivta...

- Mint a verebet... Nem is őt féltem, azt a szerencsétlent. Orvos nincs, elvérzik szegény, mire a fürdőbe beviszik. Csak tudnám, hogy merre mentek. Összeszedtem egy kis puha vásznat, - föláldoztam egy ingemet, - hogy bekötözzem a sebet, amig valahonnan egy feldsert kerithetünk.

- Nem azt, kérem. Biztos keze és nyugodt pillantása van. Nagysád fejéről is lelőné az almát. Pedig a világon ez a legdrágább fő az ő szemében.

Mint aki ostobaságot mondott, a titkár elharapta a szót s elpárolgott. Petőné sóbálványnyá válva nézett utána. Azután végigsimitotta homlokát, mintha rossz álmokat akarna elüzni, s ruháját föl se fogva, a sürübe rohant.

E pillanatban lövés verte föl az erdő csendjét. Csak egy lövés. Hiába hallgatódzott másik lövés nem esett. A lövés tehát talált. Valaki vérében fekszik, talán már a halállal vivódik. De ki? Melyik a győztes s melyik a véres áldozat?

Mintha minden ereje elhagyná, nem tudott tovább futni. Az ájulás környékezte. Ebben a végzetes pillanatban ketté nyilt a bozót és Szirmai kilépett. Kezében a karabély még füstölgött.

- A sasnak. Husz lépésről lőttem le a szikláról. Már három napja lesek rá.

- Micsoda testőrrel? Ah, vagy azzal? Képzelje: elillant. A segédeit vártam, de ő valószinüleg megtudta, ki vagyok, s félve a király haragjától, jobbnak látta szép szerével elpárologni. Hogy meg lesz ijedve a jámbor, ha ő fog őrt állani a Burgban, mikor kihallgatásra megyek. Láthatja ebből, hogy a mi dicsőségünk, hirünk, nevünk nem sokat ér. Hogy ismerne bennünket az ország, ha még a testőr sem ismer? Ez olyan, mintha a maga urát, viczispán létére, nem ismerné meg az őrt álló megyei hajdu...

Beáta a fához támaszkodott. Nem volt jártányi ereje. Csak a szeme élt. Szive, lelke, szüzies szenvedélye, szerelmének édes titka: mindez ott volt a tekintetében.

Szirmai egy lapos kőhöz vezette, s leültek egymás mellé. Egyik sem szólt semmit. Ott gubbasztottak a napfényben, amely - a fáknak már nem volt összefüggő árnyéka - mindenfelől behatolt hozzájuk, s a Beáta fekete fején ragyogott.

Szirmai a huszár-karabélyt eldobta a fübe. Az ügyes és tapintatos titkár elvitte másfelé a sast, nehogy beszélgetésüket zavarja.

- Holnap utazom. A férjem hazaparancsolt. Annyira neheztel, hogy értem sem jön. Baranyavárig magam teszem meg a hosszu utat.

Mélabusan, szerelmesen mosolygott Szirmaira. A férfi még mindig maga elé bámult. Azután fölemelte fejét, s a fiatal asszonynak kezét a két tenyerébe fogta.

- Mily régen tisztába vagyok. Azóta, mióta egyszer a szüretről, - emlékszik? - együtt haza lovagoltunk...

- Hogy szeretem, avval már talán régóta tisztában van. Nők figyelmét az ilyesmi nem kerüli el. De azt nem tudja, micsoda tervem van magával a jövőre nézve...

- Mi terve lehetne?... Bár maga tetszett nekem a legelső percztől kezdve, sohasem tudta volna meg, ha az uram szeretne. De megcsal. Tetten értem a szeretőjével... Mindennek vége... Házasságunk már csak formai együttélés. Nem kötelez semmire, csak arra, amivel anélkül is tartoznám magamnak, sőt merem mondani magának is: hogy amig nevét viselem, még a gyanu árnyékát se engedjem férkőzni hitvesi hüségemhez...

- Amig a nevét viseli! Eldobná-e értem a legnagyobb ellenségem nevét? Lerázná-e lánczait, hogy az enyém lehessen?

- Nos, miért nem felel? Ha ő magát megcsalta, s ha maga őt nem szereti: miért ne bonthatnák fel házasságukat?

- Nem, Szirmai, azt nem teszem. Ez egyszerü megoldás volna. Hol maradna a bünhődés s a vezeklés azért, hogy oly meggondolatlanul kötöttem le életemet? Férjhez mentem a legelső férfihez, aki figyelemben részesitett: anélkül, hogy egész életre szóló szerelemmel szerettem volna?... Meg aztán lássa... Maga dicsőséges pálya küszöbén van. Az udvar sohasem felejtené el magának, hogy elvált asszonyt vett el feleségül.

- Nem ismeri az udvart. Metternichnek sokkal többet néznek elé... Különben is kinek mi köze az én magánéletemhez?... Ha ebbe is volna beleszólásuk: letenném hivatalomat abban a pillanatban...

- Lássa, még csak beszélünk róla s már is mily végzetes gondolata támad... Azt mondja, nem értem tenné, nem egy szegény asszonyért, hanem a - maga boldogságáért... Én pedig azt mondom, hogy a nemzet boldogsága előbbrevaló az egyén boldogságánál... S hogy mi lett volna oly kis népből, mint a mienk, ha nem volnánk készek a hazáért bármily áldozatra?

- A lemondást. Egyedül a lemondást, barátom. A miért szeretem s amiért szeret: szükséges, hogy erőszakosan vágjuk ketté egymáshoz való viszonyunk összekuszált szálát?... Miért forgassuk fel ezért megszokott életrendünket? Nem elég az, hogy szivem az öné; hogy sokat gondolkozom magáról, hogy egész lelki világom maga körül forog? Hátha sohasem vallottam volna meg, hogy szeretem? Ha örökre titok maradt volna, ami szivemben végbe megy?... Hogy gyönge voltam, s hogy nem tudtam elzárni titkomat: elég ok arra, hogy daczosan kihivjuk végzetünket, s hogy mesterségesen szaporitsuk az ön küldetésének nehézségeit? Hányszor megy el egymás mellett észrevétlenül férfi és nő, akik egymás szivének hurját megremegtetik? Akik egymásnak vannak teremtve, - s azt egyikük nem tudja meg soha... Az élet tele van ily félben maradt vagy nem is sejtett szerelmi boldogsággal... Miért ne legyen a mienk is olyan, avval a különbséggel, hogy mi tisztában vagyunk az egymás érzelmével...

Szirmai csodálkozva hallgatta e nemes szavakat. Határozott természete, hajthatatlan lelke, amely erélyes tettekre volt teremtve nem fogta föl teljesen, - talán nem is méltányolta eléggé - a Beáta idealizmusát. De szent volt előtte e nőnek tiszta, önzetlen gondolkozása, amelynek megváltoztatását rábizta a jövő eseményeire...

Addig is, amig a nagy természeti erők, a sziv örök szenvedélye segitségére nem jönne a boldogságáért folytatott küzdelemben, ugy találta illőnek, sőt ugy találta férfiasnak, hogy Beáta akarata előtt zugolódás nélkül meghajoljon.

- Mije leszek? Furcsa kérdés. A bátorsága, hogy pályáján ne lankadjon; az enyhülése, ha kifárad a küzdelemben; a titkos menedéke, ha meghasonlik a világgal és önmagával... Asszony, aki az édesanyja után, legjobban örül minden sikerének, s legjobban bánkódik minden rosszon, ami az életben éri...

Holdvilágos őszi este volt, mikor hazamentek. A holdvilág fénylő, hullámzó selyemfátyolhoz tette hasonlóvá a Cserna vizét, mig a part hosszában sötét, kifürkészhetetlen, sulyos árnyék nehezedett a folyó szélére.

A Cserna halk, örökös mozgásban volt. A holdfénytől megvilágitott hullámoknak ez a csodálatos bűvös reszketése átragad a Szirmai szivére is. S nehézzé, elviselhetetlenül nehézzé tette a Beáta lemondási elméletét...

Beáta elutazása után Szirmai állami ügyeket intézett, amelyek itt sem hagyták nyugton, s Mehádia rejtett völgyzugában is rátaláltak.

Egyik reggel az udvari futár fontos és riasztó iratot adott át: Metternich levelét. E levélben a herczeg azt irta, nyakrafőre hagyja ott a fürdőt és siessen Bécsbe lóhalálban. Oroszország Konstantinápoly felé akar előnyomulni, habár ez Ausztriára nézve háborunak az oka. Össze kell hivni a magyar országgyülést, hogy százezer katonát ajánljon föl a háboru czéljaira.

Szirmai a fejét csóválta. Érthetetlen volt előtte a dolog. A szent szövetség hatalmai nagy barátságban éltek Napoleon leveretése óta. Erős érdekek szálai füzték össze őket. A viszony Ausztria és Oroszország között pedig különösen jó és bensőséges.

Metternich, az Oroszországgal való barátságot, gondos kertész módjára ápolta. Mi történhetett a szinfalak mögött, hogy váratlanul és minden előzmény nélkül, a két szövetséges hatalom farkasszemet néz egymással és fegyveres leszámolásra készül?

De nem sokáig törte a fejét Szirmai e rejtélyen. Nem volt szokása tünődni oly dolgokon, amiben változtatni nem állott hatalmában. Sietve csomagolt, hogy ebéd után utra keljen.

Délután azután egy másik futár Metternich ujabb levelét hozta. E levélben a herczeg értesitette Szirmait, hogy a két hatalom keletkező viszályát sikerült szerencsésen elsimitani.

Mélységes béke: ujra ez a jelszó. Természetes tehát, hogy katonára nincs szükség, s a király ezuttal nem veszi igénybe a magyar nemzet kipróbált áldozatkézségét. Szirmai maradjon tovább is Mehádián. Használja a hires kénforrásokat. Metternich szivéből kivánja, hogy viruló egészségben térjen vissza, de csak - a kura után.

Szirmai még jobban megcsóválta a fejét. Miért volt a nagy vitéz kardcsörgetés, ha most a béke ezüst fuvoláján Metternich epedő dalt fuj Oroszország ablaka alatt? Itt valami nincs rendén. Hogy mi az a valami, majd megtudja Bécsben nehány hét mulva. Mit törje a fejét rajta most, mikor az esze még mindig azon az édes asszonyon jár, aki elment, de aki után - mint zsebkendőjének, hajának illata, - kedves emlékek maradnak hátra? Tele van velük az egész Cserna völgye.

Tiz nap mulva visszament Bécsbe. Első dolga volt fölkeresni Metternichet. A herczeg igen barátságosan fogadta. Megköszönte, hogy a magyar országgyülés őt oly ritka kitüntetésben részesitette. Eddig csak a fejedelmek halmozták el rendjelekkel és czimekkel, most egy nemzet. Ezért helyez ő oly sulyt magyar főrendiházi tagságára. Hogy ez a kedves gondolata Szirmainak támadt, abban ő egy pillanatig sem kételkedett.

Egyébként is üdvözölni kell Szirmait az országgyülés eredményeiért. Ez eredmények meglepők. Ferencz szive a könnyen lelkesedő magyar nemzet szivén dobogott. A félreértések köde eloszlott. A vérző sebek begyógyultak.

A forradalmi szellem lába alatt beszakadt a föld. S a császárnak - képzelje csak barátom, - (itt a herczeg nevetve megfenyegette Szirmait fehér ujjával) a maguk Corpus Jurisuk a legkedvesebb olvasmánya. Azzal fekszik és azzal ébred. S mind ezt a Szirmai ügyessége tette, aki, politikai értelemben szólva, boszorkánymester.

Viszont Szirmai kifejezte örömét, hogy az ő magyar politikája a mindenható herczeg tetszésével találkozik, és jóindulatu támogatására számithat. Ez a becses támogatás biztositja az uj magyar politika sikerét.

Jól tudja azt ő, hogy az európai és a kabinetpolitika széditő csucsáról nézve, a herczeg apró vakondturásnak tartja az ő igénytelen törekvéseit. Hogy ennek daczára figyelemben részesiti, az Szirmait megnyugtatja abban a tekintetben, hogy jó uton jár.

Kölcsönös udvariaskodások után Metternich mintegy véletlenül odavetette, hogy Koháry, a magyar kanczellár sulyos beteg. Szivbaja van, s igy élete hajszálon függ. Minden pillanatban bucsut mondhat az árnyékvilágnak, és a magyar kanczelláriának.

Ő - Metternich - talán nem mond ujságot Szirmainak azzal, hogy Ferencznek e fontos és diszes állásra csak egy jelöltje van: Szirmai Ádám. Talán mondani sem kell, hogy ő a császár e választását szerencsésnek tartja. Nemcsak szerencsésnek: a lehető legszerencsésebbnek - minden tekintetben.

Hanem ez az állás a legmagasabb állás Magyarországon, a nádoron kivül. Ezért van, hogy Ő Felsége egyengetni akarja a Szirmai utját. Ahogy ő tudja, - s ugy tartja, elég jól tudja, - Szirmait a császár grófságra emeli. A grófi czim adományozása: hivatalos bejelentése a kanczellárságának. Nem mintha nem volna méltó az egyszerü nemes, ez állásra a grófi rang nélkül is; hanem inkább a legitimitás és a monarchikus politika magasztos elveinél fogva, amely elvekben Ferencz felnőtt, s amelyeken veszedelmes következmények nélkül magát tul nem teheti.

Szirmai elhült, mikor az uralkodó szándékáról értesült. Vagyoni helyzeténél fogva nem örült a grófi czimnek, sőt elhibázott lépésnek tartotta azt. Ha ez az elhatározás az arisztokráczia megnyugtatására van szánva, - épen az ellenkező eredményt idézi elő. S magának Szirmainak olyan lesz, mint a Dózsa György tüzes koronája: égetni fogja homlokát.

Mindezen okokat őszintén föltárva, nagyon kérte Metternichet, beszélje le tervéről a magyar királyt. De Metternich finoman mosolygott. Tisztelt barátja mit gondol? Nem ismeri a császárt? Ha valamit elhatározott, annak megmásitására nem veheti őt rá senki. A szive jó, de a feje kőből és vasból való. Nyugodjék bele tisztelt barátja abba, amin változtatni nem áll hatalmában. Visszautasitani a felség kegyét nemcsak fekete hálátlanság volna és nagyfoku illetlenség, de egyértelmü volna azzal, hogy kiváló tehetségeit Szirmai nem akarja az ország javára értékesiteni. Akiben a fejedelem és a nemzet bizalma (a "nemzet" szót Metternich, mindannyiszor leirhatatlan hangsulylyal és finom kicsinyléssel ejtette ki) oly módon egyesül mint Szirmaiban, - az jó és hasznos szolgálatokat tehet az államnak. S nincs jogában kitérni az elől, hogy az ügyek élére állittassék.

Azt hiszi Szirmai, neki nem teher, hogy ő valamennyi kabinet gyóntatóatyja? Hogy a fejedelmek és államok csak ő rá tekintenek bizalommal? Hogy, mint Midás király a nádasra, rábizzák évtizedek óta a népek összes kényes titkaikat? Hogy ő szabja meg irányát és eszközeit egy egész világrész politikájának, - s Atlaszként vállain hordja a földgolyót, - bizony ez kifárasztja és untatja őt, s tőle nagy egyéni áldozat...

A herczeg elsőrangu társalgó lévén, két óra ugy eltelt, hogy Szirmai észre sem vette. E két órai beszélgetésből sok mindent megtudott, amire nem volt kiváncsi, de az Oroszországgal való viszály hirtelen keletkezéséről és még hirtelenebb elmulásáról nem tudott meg semmit.

Délután eszébe jutott, hogy meglátogatja Elza grófnőt. A grófnő otthon volt s nagyon megörült Szirmainak. Mind a két kezét elébe nyujtotta, s maga mellé ültette.

- Rossz ember, elhanyagolja a régi barátait... Amit egyszer magának megjósoltam, ime beteljesült. Mert ugy-e szükségét érezte, hogy meglátogasson?

- A politikában önérzetesen, egy kicsit talán fenhéjázva utasitotta vissza szolgálatomat. Érezte erejét, nem akart nőre támaszkodni. De most ide jött szépen, hogy elbeszélgessen velem... szerelméről.

- Ne tagadja, se ne titkolja. Az ön és Beáta regénye szivemet nagyon meghatotta. Meginditó történet az önöké. S még nincs vége... Mikor megtudtam, egy kicsit megfájdult a szivem. Hiszen volt idő, mikor kinálgattam magamat önnek. Mikor senkinek sem áldoztam volna fel örömestebb fiatal, ragyogó asszonyi voltomat... Nem kellettem. Ma sem tudom, mi volt az oka: az-e, hogy nem tetszettem, vagy a "morál". Mert azt mondják, van az is... Hanem ez elmult... Azóta tapasztalatokat szereztem a szerelem és az élvezetek müvészetében. Még pedig, mondhatom, gazdag tapasztalatokat... De ön, Szirmai, kedvenczem ma is. Nem ugy mint régente, hanem más értelemben... Abban az értelemben, hogy barátja az én barátom, és ellensége az én ellenségem... Hogyne érdekelne hát a maga idillje, amelyre oly régóta vártam?...

- Az én idillem?... Az nem mulatságos eset, grófnő. Aligha kerül be a bécsi botránykrónikába. Szeretem Beátát. Ám ő a másé... S az "enyém és tied" elvéről szigoru nézeteim vannak!

- Ettől féltem én, barátom. Ha nem volnának nemesebbek nálunk, nem volna oly nagy szerencsétlenség, hogy egymásba szerettek. De igy, csak szenvedés lesz osztályrészük... A boldogság teljes rózsái helyett a vértanuság tövis koronáját viselik sebzett homlokukon...

- Mindez meglehet, grófnő. Tudom, és hálás vagyok érte, hogy az ön részvétére számithatunk. Ez a beszéd azonban szomoru... Ha nincs ellenére, ejtsük el, mint egy pár fekete keztyüt... Valamit szeretnék megtudni öntől.

- Ah a gazember! Képzelje: egy fiatal csodaszép leánynak udvarol s nőül akarja venni.

- Érdekes hymenhir. Engem mégis jobban érdekelne megtudni, mi a valódi oka az orosz-osztrák viszálynak?

Elza grófnő fölkelt és az inasnak megrendelte, hozza be a fekete kávét. Azután leült s egy értékes legyezővel legyezte magát. Szőke haja csakugy repkedett. Szép szeme, - mint aki arzenikumot eszik, - ragyogott a kárörömtől.

- Maga nem tudja? A herczeg kanállal eszi a pénzt. Egész vagyonok folynak el kezei alatt. A franczia háboruk kártalanitási milliói, a Rotschilddal kötött kölcsönök tiszteletdijai, a közös börzeügyletek busás osztalékai, a Gitschinben, Töpliczben, Reichenbergben megvásárolt békék ára: mindez nyomtalanul eltünt az ő fényüző, könnyelmü, fejedelmi költekezésének feneketlen örvényében.

- Maga tul udvarias, vagy tul ártatlan, ha ezeket a dolgokat mendemondáknak nevezi. Az is mese, ugy-e, hogy Ferencz korlátlan hitelt nyitott Metternichnek s hogy a herczeg egyetlen sor nyugtája nélkül a titkos kabinet-alap terhére, tiz milliónál nagyobb adósságot csinált?

- Ez igaz, de mi van ebben? Ezek a nagy, európai politika névtelen kiadásai... Az állam érdekében költötte el ezt a herczeg.

- Na jól van, csak védelmezze... Áttérek arra, amit kérdezett... A herczeg ötven ezer aranyat huzott évenként Sándor czártól, "barátságos levelezések" czimén.

- Egy körülményt elfelejtett a grófnő: a felséges ur tudtával és beleegyezésével.

- Nos?... Mit akar ezzel bizonyitani? Azt talán, hogy a herczeg visszautasitotta egy idegen uralkodó évdiját? Elég az hozzá: Oroszország és Ausztria között a herczeg lángesze, türhető jó viszonyt teremtett. Egész addig...

- Mig Miklós czár, a Sándor czár utóda, meg nem feledkezett a herczeg évdijáról. Azóta - ez a két időpont csodálatosan összeesik, - a két állam politikájában ellentétek, surlódások, komoly összeütközések keletkeztek. Sőt a háboru köztük hajszálon függött...

- Semmi. Az ő ajándéka... Hogy miért maradt el? Valóban nem tudom. Nem vagyok az önök nagy politikájának titkába beavatva. Amit én tudok, az, ön szerint, nincs összefüggésben a háboru fellegének eloszlásával. Miklós czár emlékezőtehetsége megjavult. S barátságos levelezések czimén, a herczeg ujra tiszteletdijat huz az orosz udvartól, még pedig hatvanezer aranyat évenkint.

- Csalódik. Száraz tényeket mondtam el. Az aranyaknak különben nincs szaga. A czár aranyainak sincs. A herczeg azt tartja, - s helyesen tartja, - hogy: non olet...

Szirmai vette kalapját és botját, s amily sebesen az udvariasság megsértése nélkül tehette, elpárolgott...

Egyik délelőtt Szirmai, akit Koháry helyett kanczellárnak nevezett ki a király, azzal jött ki a Burgból, hogy a trónörökös nagyon beteg, s még az nap meghal. Izgatottan beszélt a dologról titkárával.

A trónöröklés kérdéseiről sok szó folyt Bécsben. Kávéházakban és vendéglőkben azt beszélték, hogy Ferdinánd főherczegnek az udvarnál hatalmas ellenségei vannak. Ferencz maga közönyös hozzá. A miniszterek a másodszülötthöz huztak. Maga Metternich pedig egyenesen arra törekszik, hogy az örökösödési rend kijátszásával és megkerülésével, a másodszülött főherczeg trónörökösnek nyilvánittassék.

Szirmai e kérdésben az első pillanattól fogva Ferdinánd főherczeg pártján állott. A monarchikus elv nevében kivánta, hogy a trónörökös ellen szőtt udvari cselszövények megszünjenek. S nem titkolta abbeli meggyőződését, hogy Metternichtől, a legitimitás lovagjától, legalább is különös, résztvenni a király elsőszülött fia ellen inditott méltatlan hajszában.

Ferencz és a trónörökös között feszült volt a viszony. S ezt a feszültséget ügyes, gonosz kezek még fokozták és élesztették. Maga Ferencz sokkal jobban át volt hatva a legitimitás elvétől, hogysem az öröklési rend megváltoztatására nyiltan törekedett volna. Bizalmasai azonban ismerték az uralkodó ama titkos óhajtását, hogy Ferdinánd mondjon le önként öcscse javára két nagy birodalom koronájáról.

Metternichnek nem volt más czélja, minthogy állását megtartsa. Abban az igyekezetében, hogy hatalma teljességét, nagy befolyását, uralkodója kegyét megtartsa, sokszor alkalmazkodott Ferencz természetéhez. S abban mesterkedett, hogy eltalálja legtitkosabb gondolatát.

Éles, sasszeme, a mely lelkébe látott az embereknek, csakhamar fölfedezte Ferencz rejtett óhajtását. Hogy a trónörökös beteges volt, hogy tehát alkalmatlan az állami ügyek vitelére, s a magas állásával járó reprezentálásra, - ez a körülmény elég volt arra, hogy megnyugtassa amugy is könnyen megnyugtatható lelkiismeretét. Avval a finom óvatossággal, amely minden diplomácziai lépését jellemezte, érlelte a dolgot és biztos, erős kézzel vitte megoldása felé.

Szirmai, mihelyt az udvari ármánynak nyomára jött, szokott nyiltságával és határozottságával kelt védelmére a trónörökös ügyének. Nem törődve azzal, hogy Ferencznek titkos reményét kell tönkre tennie, előterjesztést tett az uralkodónak. Nyiltan kimondta, hogy Ferencz ellenkezésbe jut legtöbb kormányzati elvével és életének minden törekvésével. S rossz, igen rossz példát ad a népeknek, mikor a legitimitás aranyfonalát a maga kezével szakitja el... Ha felülről elszakitják, elszakithatják alulról is. Különösen a magyar nemzet fogja rossz néven venni a pragmatika szankczió kötéseinek átlyukasztását.

Másodszor történt meg Szirmai kanczellársága óta, hogy politikája a Metternich politikájával élesen összeütközött. Ferencz sokáig habozott. Nem döntött sem jobbra, sem balra. Érezte, hogy Metternich álláspontja szivének kedvesebb. De mint mindig, most is józanul itélte meg a helyzetet. Belátta, hogy Szirmai a törvényt és alkotmányt képviseli e kérdésben. Az igazság tehát az ő részén van.

Épen azért, mert az uralkodó még ingadozott a két álláspont között, s a döntést egyik napról a másikra halogatta, a trónörökös betegségének hire megijesztette Szirmait.

Délután az udvari orvosok tanácskozásra gyültek össze a Burgban. E tanácskozáson megállapitották, hogy közvetlen veszedelem nem fenyegeti a trónörökös életét.

Szirmai döntő lépésre határozta el magát. Baden-Badenbe utazott Metternichhez, s ott irásbeli előterjesztést adott át neki. Ez előterjesztésben a kanczellár azt javasolja, hogy a trónörököst meg kell koronázni magyar királynak haladéktalanul. Elejét kell venni ama hireszteléseknek, hogy az udvarnál a trónöröklés rendjének megváltoztatását tervezik. A törvényesség elvének legelső képviselője - a király - nem türheti azt el, hogy azzal vádolja a világ: elsőszülött fiának jogaiból való kiforgatásában sántikál. A trónörökös megkoronáztatása egy csapással elnémit minden suttogást és hiresztelést.

A herczeg elolvasta a rövid előterjesztést. Szirmai csak arra kérte őt, hogy azt ne közölje a nádorral, nehogy a dolog időnek előtte kipattanjon.

Metternich megigérte. De mert érdekében állott, hogy a magyar kanczellár e kérdésben vereséget szenvedjen, legelső dolga volt a Szirmai iratát, ugy a hogy volt, Budára, a nádor czimére elküldeni.

Másnap Szirmai megtudta, hogy a herczeg megszegte szavát. Sietett Metternichhez és haragos szemrehányást tett neki. Azzal fenyegetődzött, hogy leköszön állásáról. Vagy pedig küldjön el valakit a herczeg, aki bontatlanul foglalja le az iratot, ahol eléri, abban a postahivatalban.

Metternich megszeppent. Annak tudatában, hogy a király egy bizalmas emberével szemben helytelen módon járt el, nem merte felidézni a kanczellár-válságot. Hátha a császár Szirmainak ad igazat?

Másrészt, Ferencz tudta nélkül, nem merte lefoglaltatni utközben a nádornak küldött levelet. Nem akarta halálos ellenségévé tenni a nádort, egy befolyásos főherczeget.

Szorultságában jelentést tett Ferencznek. Az uralkodó Szirmai javára döntött. Megbizta, állitsa ki a felhatalmazást a titkára nevére, s küldje el a szóban forgó irat feltartóztatására.

Mig Szirmai a szomszéd szobában megirta a fölhatalmazást, a király barátságosan szóba állott Wirknerrel, a kanczellár fiatal titkárával. Kérdezte, ebédelt-e már? Mikor megtudta, hogy nem, megparancsolta, hogy sietve hozzanak ebédet neki. Ez a nagy kegy, beavatottak szemében, bizonyitéka volt a Szirmai erős állásának.

Félóra mulva nyolcz lovas udvari kocsin indult utnak Wirkner, Parndorfon át. Minden attól függött, idejében eléri-e a levelet. Szirmai meghagyta, hogy a lovakat ne kimélje, s hogy ne riadjon vissza semmi akadálytól kitüzött czélja elérésében.

Az udvari lovak közül estére kettő kidőlt, ott hagyták az országúton, mint egy nagy harcz nehéz sebesültjeit. Látva az udvari kocsit, a "gyors paraszt" mesés árakat követelt azért, hogy a titkárt, - mint mondá, "szelek szárnyán," tovább vigye. Wirkner megadta, amit kivánt, ráadásul megigérte, hogy minden kidőlt lovát készpénzben megfizeti, s hogy kamatok kamatjával tériti meg minden kárát, ami emberben, állatban esik.

Ujfalu nevü sváb községben érte el a titkár a postát, Budához közel. Bement Budára, hajnali álmából fölverte a postaigazgatót, s előmutatta neki a Ferencz által aláirt nyilt parancsot.

A postaigazgató a sárga földig meghajtotta magát és minden gondolkozás nélkül elrendelte a nádornak czimzett irat kiszolgáltatását.

Szirmai egész éjjel nem aludt. Attól félt, Wirkner elkésik s a postát el nem éri. Annál inkább félt attól, hogy előterjesztése a nádor kezébe kerül, mert a nádort a trónörökös barátai közé nem számithatta. Végre vasárnap reggel, bejelentés nélkül betoppant titkára, kezében lobogtatva az elfogott levelet.

Az ujságok leirták a Wirkner lóhalálban való utazását. A titokteljes utas, aki alatt udvari lovak dőltek ki, aki udvari kocsiban utazott, s aki repülő hollandi módjára száguldott át annyi mértföldön, figyelmet ébresztett.

A palatinusnak is fülébe ment az eszeveszett utazás hire, nyomoztatta a dolgot és megtudott mindent.

Attól a pillanattól fogva elhidegült Szirmai iránt, sőt ellensége lett. Még pedig félelmes és hatalmas ellensége.

Metternich pedig mosolygott. A "magyar tuskó", ahogy a kanczellárt bizalmas körben elnevezte, szembe mert szállani az ő mindenható akaratával. Itt volt az ideje, hogy a szárnyai hegyét megnyirbálják.

Szirmai magasra kiemelkedett honfitársai sorából, ami elég ok volt rá, hogy sokan gyülöljék.

Nemzetének kiváló szolgálatokat tett, Ferencznek föltétlen bizalmát birta; de ez csak eggyel több ok volt arra, hogy megbuktatására törekedjenek.

Mióta ő állott a kanczellária élén, a magyar ügyek vitelére megszünt minden alkotmányellenes befolyás. A német tanácsosok és Metternich helyett, Ferencz az ő szavára hallgatott egyedül.

Ő világositotta föl az uralkodót, hogy Magyarország alkotmányát tiszteletben kell tartani. A 25-iki országgyülés összehivása az ő érdeme volt. Az ő befolyása okozta, hogy - mint Metternich gunyosan mondá, - a király a Corpus Jurissal feküdt és ébredt, s azontúl, élete végéig hü maradt a magyar alkotmányhoz.

Az osztrák titkos rendőrség beavatkozását a magyar ügyekbe ő törte meg. Szedlniczky, a hires rendőrminiszter, nem is bocsátotta meg neki soha, hogy hatalmának napja Magyarországra nézve leáldozott.

A közigazgatásba rendet hozott be és igazságot. Kormányhivatalokba a legjobb hazafiakat nevezték ki. A protestánsok sérelmeit megorvosolta.

Büszke volt rá, hogy magyar. Bécs, az udvar állásának méltósága, mindez nem gyöngitette meg erős fajszeretetét. Ellenkezőleg: hivatalában, udvari ünnepélyeken, a bécsi társaságban, s uralkodója szine előtt, mindenütt tüntetett nemzeti érzelmeivel. Bécsben amiatt gyülölték, de ő ment a maga utján, nem tántoritotta őt meg sem az ellenszenv, sem a népszerüség.

Ferencz király nagy személyes bizalmát nemzete javára használta ki. De azután kihasználta minden habozás és félelem nélkül, talán olykor kiméletlenül.

Nagy magyar birodalom álomképét varázsolta az uralkodó szeme elé. Magyar hazafiak régi álmát, - mikor hü magyarjai körében, nemzeti dynasztiát alapit, s visszaállitja régi határait Mátyás király birodalmának. Hogy a magyarok földjét ujra három tenger mossa.

Ismerve Ferencz félelmét a forradalmi mozgalmaktól, gyökeres reformokba nem ment bele oly mértékben, amint óhajtotta volna. Arról azonban teljesen meggyőzte, hogy a magyar nemzet hüségében és dinasztikus érzésében minden körülmények között bizhatik.

Hogy a trónörökös ellen inditott cselszövényeknek utját vágta, s rávette Ferenczet, hogy elsőszülött fiát, magyar királylyá még életében koronáztassa meg, hatalmas ellenségekre tett szert.

Ezzel azonban mit sem törődve, magára vállalta, hogy a trónörökös megkoronáztatását és az ujonczok megajánlását, a magyar országgyülésen minden nehézség nélkül, gyorsan keresztül viszi.

A koronázás napját szeptember 26-ára állapitotta meg, és Metternich igy tudatta az örvendetes eseményt a külföldi hatalmakkal.

Pető Pál, vetélytársa országraszóló sikerén elkeseredve, csak kedvező alkalomra várt, hogy boszut álljon Szirmain; hogy magas polczáról letaszitsa, vagy ha az nem megy, legalább érzékenyen megalázza.

Egész télen tervezgetett. De kisérletei egytől egyig kudarczot vallottak. Mindazáltal nem tágitott. Napokig töprenkedett, valami gyorsan ölő politikai méregre áhitozva, amelylyel láb alól eltehetné.

Beáta hetek óta figyelte férjének vulkánikus háborgását, s bár titkolni igyekezett előtte sötét gondját, fekete terveit, szenvedélyes sóvárgását a háboru alkalma után: a szerelmes asszony a lelkébe látott. Érezte, hogy Szirmai ellen valami készül. Résen volt.

Pető minden kis jelenségre ügyelve megtudott egyet-mást. Megtudta, hogy Niczky, mióta Szirmai grófi czimet kapott, iránta nagyon meghidegedett, sőt azóta nem titkolta ellenséges érzelmeit. Azt, hogy főméltóság lett a kurta nemes fiuból, elviselte, sőt hizelgett magának, hogy része van e széditő emelkedés előkészitésében. Hanem az, hogy Szirmai rangban hozzá emelkedett, hogy a hivatalnok fia csak oly gróf lett, mint ő: már több volt, mint amennyit elviselhetett.

Azt is látta Pető, hogy a főnemesség körében a kanczellárt gyülölték, lenézték, kicsinyelték. Az ország első mágnásai tartottak számot e fényes állásra. Sohasem bocsátották meg a "szerencselovag"-nak, a "senki-fiá"-nak, hogy beleült a hatalomnak abba a székébe, amelyben előtte csak nagy, történelmi nevek viselői ültek.

Hogy pedig nemcsak beleült, de hogy az udvaroknál lévő minden befolyásuk eltörpült az ő roppant befolyása mellett; hogy tehát Ferencz életében le kellett mondaniok a reményről, hogy apró udvari cselszövényeik hálójában megfoghatják és megfojthatják őt: tehetetlenségüknek ez a tudata dühüket ingerelte és ádáz haragjukat csak fokozta.

Az sem volt titok Pető előtt, hogy Szirmai, aki oly előzékeny, oly nyájas, oly szolgálatkész volt a magánál alacsonyabb sorsuak, a kis emberek irányában: a mágnás világ gyülöletét nem apró tüszurásokkal, hanem hideg lenézéssel, szigorral, sőt olykor nála szokatlan gőggel viszonozta. Amely körülmény nagyon malmára hajtotta a vizet Petőnek, a ki a főrangu világ s a kanczellár e meghasonlásának e réseit még tágitani igyekezett.

Az első jó hirt azonban Pető a mult év őszén kapta. Ekkor értesült róla Niczky révén, akivel most kereste az érintkezést, hogy Szirmai a nádort megsértette, s hogy a nádor, akinek hatáskörét és befolyását különben is nagyon szük körre szoritotta a maga kérlelhetetlen erélyével és befolyásával, - azóta nem szivelheti a kanczellárt, s kerüli a vele való találkozást.

Mikor tehát hire jutott, hogy a trónörökös megkoronáztatásának időpontját szeptember 26-ára tüzték ki - és a Szirmai egyenes tanácsára, - Pető Pál arcza csak ugy sugárzott a megelégedéstől.

Terve készen volt: itt a kedvező alkalom rést ütni a kanczellár tekintélyén. Kényszeriteni kell, - a tárgyalások elnyujtásával, - hogy a koronázás napját, a melyet a külföldi hatalmakkal is tudatott már az udvar, be ne tarthassa. Látni fogják ebből, hogy Szirmai nem ura többé a magyar országgyülésnek; hogy nem birja ott többé a maga akaratát nagyobb foku ellentállás felidézése nélkül keresztülvinni.

Mikor Pető kifőzte tervét, a diéta tárgyalásainak mesterséges elhuzását, s igy a koronázás napjának elodázását, - madarat lehetett volna fogatni vele szertelen örömében.

Akivel nem birnak külső ellenségei, a nagyhatalmu kanczellár ellen meg kellett inditani a hunok harczát.

A hunok harczát, a mely oly gyakran megismétlődik a magyarok történelmében. A hunok harczát, amely Mátyás király trónra léptét megelőzte és követte. A hunok harczát, amely még kedvező történelmi pillanatokban is meghiusitotta, hogy magyar ember üljön a királyi trónra, nemzeti dinasztiát alapitva. A hunok harczát, mely ellenkirályokat támasztott; amely kurucz és labancz táborra osztotta fel egyugyanazon ország édes gyermekeit; amely véres országgyülést tartott Ónodon és megkötötte a szathmári békét. A hunok harczát, amely kegyetlenül megindult mindenki ellen, aki a maga erejéből valamire vitte; amely annyi polgárháborunak, annyi belső meghasonlásnak annyi viszálynak lett okozójává. A hunok harczát, amely akkor pusztit leginkább, ha egy kicsit jól megy a dolgunk; a mely városokban, megyékben, falukban, kastélyokban, nemesek portáján, az ország minden zugában és a nemzet minden rétegében egyformán dul, s nemzedékről-nemzedékre szomoruan bizonyitja azt a tételt, amit ellenségeink kárörömmel, a jó hazafiak mélységes bánattal emlegetnek: magyar a magyarnak legnagyobb ellensége.

A hunok harcza tehát megindult Szirmai ellen is. Niczky vállalta magára, hogy e kellemetlen hirt megviszi. Nem engedte volna el e "baráti" szolgálatot senki másnak.

Kényelmes, világos pozsonyi dolgozó szobájában ülve, a kanczellár fontos előterjesztéseket készitett.

Sohasem készitett még ily gondosan előterjesztést. Minden mondatát, minden kifejezését hosszu megfontolás alá vette. Ezuttal nemcsak tartalmára, hanem az irat külső szépségére is tekintettel volt. Azt akarta, hogy szine, tüze, fénye legyen, mint a napfényben csillogó selyemszövetnek.

A délelőtti órákat felhasználva, jegyzeteiben lapozgatott s régi országgyülési naplókban keresgélt.

Dél volt, Szirmai még mindig iróasztalánál ült. Száraz, tiszta világosság lepte el a szobát, melyben élesen meglátszott minden kis tárgy rajza. Ebben az átható józan világitásban, tiszta fővel mérlegelte a kanczellár az országgyülés kimenetelét és következményeit. Érezte, hogy sohasem volt nagyobb szüksége barátai támogatására, mint ez alkalommal.

Erre vonatkozó terveken jártatva az eszét, fel és alá lépdelt a nap teljes fényében. Árnyéka tisztán és élesen lerajzolódott a falra, amint az egyik megvilágitott ablaktól a másikig járkált.

A fal, a világos ablakok, a szoba, ahol oly sok gondolat villant meg fejében; a lámpa, mely sokszor virrasztott vele lázas munkákban eltöltött éjszakákon át... mindezek nem sejtették, mi lebeg Szirmai szép terveinek feje felett. Egykedvüen vették, hogy köztük van a fiatal kanczellár, deresedő hajával, nyilt nézésü, kék szemével, s lelkének határtalan becsületességével és önzetlenségével.

Szirmai lelkesedik, bár nem tudhatja ő sem, mily sors vár reá. Bármily eszes és bölcs, ő sem lát előre egy lépést sem a bizonytalanság ködében, mely a mai napot elválasztja a holnapi naptól. Ő is, más is - mindannyian emberek - vakon megyünk előre az időben, pedig előttünk, minden órában, nem sejtett események, váratlan szerencsétlenségek fekete seregélyei lepik el a levegőt, a fák ágát, leszállva ránk egyesével, kettesével, néha tömegesen a titokteljes "holnap" mélységes árnyékából...

Szirmai is, a minden zugában megvilágitott szoba tiszta, szőke ragyogásában járva-kelve, nem hallja, nem érzi, mily tömege repked feje fölött a fekete bajoknak, - meglehet már holnap - ellepik fejét, szivét, szerencséjét, élete utját...

A délelőtt munkában telt el. Délután a huszárja benyitott s egy nevet jelentett be, amelylyel ura gondolatban néhány pillanat előtt sokat foglalkozott.

Jobban tette volna pedig, ha pisztolylyal lőtt volna be a szobába, minthogy bejelentette e nevet. S Szirmai is jobban tette volna, ha ahelyett, hogy fénylő tekintettel, vidám mosolylyal, kitárt karokkal sietett elébe, huszárjának megparancsolja, hogy álljon egyenesen utjába annak a mosolygó arczu balvégzetnek, amely a Niczky gróf képében vele született, őseitől öröklött méltósággal, jött be házába.

Niczky biczegett. Nagyon megviselte a nagyvilági élet, de ő nem érezte a rohanó esztendők romboló hatását. Az öltözködésén legalább nem látszott meg. Nyakkendője, ingbodra, nadrága és feltünő mellénye, mindez még a fiatalosnál is fiatalosabb volt.

A biczegésnek nem tulajdonitott valami nagy fontosságot. Semmiképen sem tartotta az öregedés jelének. A mithológiából vett hasonlattal vigasztalta magát. Plutó is biczegett, mégis szerették az Olimpus fiatal istenasszonyai. Miért ne szeretnék őt a modern asszonyok, akik ugysem igen válogatósak?

Erős, angol illatszereket árasztva magából, Niczky leült, szemben Szirmaival. S mint hogy sohasem volt diplomata világéletében, mindjárt kitálalta, miért jött.

- Bánom is én. Hadd beszéljék ki magukat a jó urak, ha nekik jól esik. A diéta szóáradatában majd elhelyezem az én vizimalmaimat. Azokban a rendek nekem őrölnek.

- Az igaz, az én határidőm rövid. Pető egymaga kibeszéli, ha kedve tartja. S a diétán sok a Pető-féle szómüvész. Egy kis barátságos gonoszindulat kell csak ez éretlen csinhez s az, ugy látom, megvan - Petőnél. De tireátok, reménylem, számithatok?

- Ahogy veszszük... Te a mi megkérdezésünk nélkül tüzted ki a koronázás határnapját. Erre csak az országgyülés illetékes. Átlépted hatáskörödet, kanczellár ur, vigyázatlanságod következményét el kell viselned... A magas állásu embereknek főleg - hogy is mondjam, hogy ne sértselek? - ha hirtelen az emelkedésük, sok az ellenségük. Csak természetes, ha a sok sértett hiuság, sértett érdek, összegyült keserüség és epe, nem szalasztja el az első kedvező alkalmat, amikor megmutathatja a foga fehérét.

Szirmai jéghideg büszkeséggel emelte föl fejét. Leirhatatlan kicsinylés volt hangjában, ahogy válaszolt.

- Ah, tehát a fogatok fehérét akarjátok megmutatni. Nem a hazát nézitek: az én csekély személyemet... Erről reátok ismerek... Jó, hát én is üzenek valamit, - mert ugy látom, a szerelmi posta szerepére vállalkoztál. - Azt üzenem Petőnek, azt üzenem a sok sértett hiuságnak, mellőzött érdeknek, összegyült keserüségnek és megtelt epezacskónak: a trónörököst megkoronázzuk. Se égszakadás, se földszakadás, se a tárgyalások mesterséges elhuzása, se az országgyülés ebben engem meg nem gátol.

Fölállott, s egy mély lélegzet után, visszatért arczára és szemébe a mosoly.

- Ez az utolsó szavam ebben a dologban... A grófnőt még nem láttam. Pedig az udvar holnap Bécsből elindul. A követek, katonai meghatalmazottak, udvari méltóságok, főherczeg és főherczegasszonyok s maga Ő Felsége: mind lejön Pozsonyba. A testőrség és a konyhaszerek már megérkeztek. A Felség ebédeket és estélyeket fog adni... Téged az elsők között hivattalak meg...

Niczky elértette, hogy mint a háboruba induló hunok követének, hamarosan kitette Szirmai a szürét... Az, hogy hirtelen a feleségét hozta szóba s udvari ebédeket, udvarias kijelentése volt annak, hogy nem tárgyal velük és nem alkuszik.

Egykedvü veres arcza nem árulta el érzelmeit. Pedig dühös volt, s a megalázás fullánkja beletört a szivébe. Elment...

A szobából rég eltünt az átható, tiszta világosság. A szemközt levő házak mély árnyékot vetettek az ablakra. Alkonyodott.

Szirmai, bár Niczky távozása után órák teltek el, mozdulatlanul állott iróasztalánál és gondolatokba mélyedt.

Az árnyak mind sürübben lepték el az utczát és szobája minden szögletét. Észre sem vette, hogy egészen besötétedett. Nem csöngette be az inast, hogy gyertyákat hozzon. Az alaktalan homályból kihallatszott egy-egy sóhaja.

Bizonyára arra gondolt, hogy a magyar holló eltér a többitől. Az mindig a másik magyar holló szemét vájja ki.

Az országgyülésen szeptember 14-én terjesztették elő a királyi javaslatokat. A rendek csak 18-án kezdtek tárgyalni. Négy nap a Petőék terve részére meg volt nyerve.

Akkor azután fölállott Pető és nagy beszédet mondott. A beszéd, mint mindig, szép volt. Tetszett a követeknek, a karzatnak, az ifjuságnak, s az utczának is. Niczky, aki Pető ékesszólására és bőbeszédüségére czélozva, nem egyszer mondta Szirmainak, hogy akkor volna boldog, ha nem volna nagyobb szóbősége, mint egy vadembernek; ha jelekkel kellene megértetni magát embertársaival; s hogy neki a néma ember az eszményképe, akinek még a beszéde is cselekedet s akinek minden szava munka: ugyanaz a Niczky most tüntetőleg bámulta a Pető szónoklatát s egyik mesterkélt csodálkozásból a másikba esett.

Beszéde végén Pető, az ellenzék nevében azt javasolta, hogy a koronázási hitlevélbe vétessék be két uj dolog. Mondassék ki, hogy a felség miniszterei, az uralkodónak adott minden tanácsért, minden tényeért, jogilag és egyénileg felelősek. Ez a franczia forradalom eszméinek egyike volt. Mondassék ki továbbá, hogy még a közvetett adókat, például a só árát se lehessen, csak az országgyülésen megállapitani.

Beszédét végezve Pető helyére ült, fogadva barátai üdvözletét. Fél szeme a Szirmai arczát kémlelte. A kanczellár nyugodtan ült helyén. Hol a körmét nézegette, hol a csizmája kecsege-orrát. Bizalmasai hozzásiettek, s azoknak derült kifürkészhetetlen arczczal adott utasitásokat a fölmerült inditványnyal szemben.

A többség rövid, de heves vita után elvetette a Pető inditványait. A királyi hitlevélnek, a kanczellár által javasolt 1792-iki formáját elfogadták, s ez határozatba ment. De kivánták annak világos és parancsoló kijelentését, hogy trónváltozás esetén a megkoronázandó uj király hat hónapon belül tartozzék összehivni az országgyülést.

A főrendek táblája hajlandóságot mutatott a karok és rendek e határozataihoz hozzájárulni. Csakhogy akkor mi sem állott volna utjában a trónörökös megkoronázásának.

Pető aznap éjjel tizenkét órakor tanácskozott Niczkyvel. E tanácskozások értelmében másnap fölállott a vörös gróf, aki Pető multkori radikális inditványaiért lelkesedett, mindenki bámulatára, most soknak találta azt a kevesebbet is, amit az alsó tábla elhatározott.

Beszéde ugyan inkább kecske-mekegés volt mint szónoklat, de a főrendek felültek neki. Ismerve a gróf bizalmas viszonyát a kanczellárhoz (e viszony elhidegüléséről sejtelmük sem volt), Niczky állásfoglalásában a kanczellár kezét látták. Nagy többséggel elhatározták tehát, hogy viszon-választ küldenek.

Szirmai Metternichtől jött, mikor a főrendek izenetváltásának hirét lelkendezve megvitték neki.

Niczky sakkhuzása sikerült. A lapda már át volt dobva az alsóház keritésén. Az alsótábla majd ujra visszahajitja a főrendek portájára. Szép labdajáték lesz ebből a két tábla között. Szenvedélyes viták törnek ki. S Pető és Niczky egy kis ügyesség mellett könnyü szerrel kibőjtölhetik az ominózus szeptember 26-iki határnapot.

A kanczellár hivei csak most látták a kelepczét, a melyet a Pető boszuja fölállitott s amelybe Szirmai vigyázatlanul belement.

Próbálták puhitani Petőt, megostromolták Niczkyt, azután csüggedten, elszomorodva hozták meg a hirt, hogy a kanczellár ellenségei hajthatatlanok.

Szirmai titkára a kezét tördelte, mig végre kétségbeesése feltünt a kanczellárnak is.

- Még kérdezi kegyelmességed? A trónörököst nem koronázhatjuk meg kellő időben. Excellencziád ellenségei győztek. A nagyhatalmakat s az udvart felültették. A helyzet kulcsa nincs a mi kezünkben, hanem az átkozott Petőében. Nagy felsülés ez, kérem szeretettel...

Szirmai szeme komoly tűzben égett. Kezével olyan mozdulatokat tett, a mi veszedelmesen hasonlitott alkalmatlan szunyogok elhajtásához.

Szirmai mosolygott. Nehány erélyes, rövid lépést tett a szobában, s az ablaknál megállott. Sokáig kinézett. A titkár már azt gondolta, hogy teljesen megfeledkezett róla. Csöndesen ki akart menni. Az ajtónál volt, mikor a kanczellár szava utjában megállitotta.

- Ismeri maga azt az ősi szokást, hogy amely napon a koronát a templomból a király lakására viszik, attól számitott három napon belül meg kell ejteni a koronázást?

- Na lássa, ez az. Ellenségeim mindenre gondoltak, csak erre nem. Ezt kifelejtették a számitásból. Vagy talán azt gondolták, nincs bátorságom előidézni e vis majort, mely halomra dönti az ő terveik kártyavárát? Hanem ebben csalódtak. A szent koronát a templomból, ágyuk dörgése és megfelelő udvari szertartás között, még ma a trónörökös lakására vitetem. Ma van szeptember 23-ika. Mától számitott három nap alatt Ferdinándot magyar királylyá koronázzák, akár tetszik Petőéknek, Niczkynek, akár nem. Nézze, már viszik...

A titkár az ablakhoz rohant. Huszonegy ágyulövés reszkettette meg a szük pozsonyi utczákat. Látta a koronaőrök ezüst sisakját; fénylő alabárdját. Testőrök, udvari méltóságok, papok kisérték a menetet. S látta biborbársony párnán a szent koronát félretört keresztjével, remek foglalatu drágaköveivel. A szent koronát, amelyet már oly sok magyar királynak tettek föl homlokára, amelynek árnyékában az uralkodót, egy alkotmányos nemzet hüsége, szeretete és halálraszánt vitézsége óvja és környezi...

A menet lassan, méltóságosan vonult el, mint valami álomkép... A titkár fölkiáltott meglepetésében és örömében.

- Erre senki sem gondolt. A gróf ur e bátor elhatározása nemcsak ellenségeit lepi meg, de barátait is.

A korona átvételének hire a kanczellár ellenségeit megdermesztette. Pető fogcsikorgatva ismerte be, hogy a játszmát megint elvesztette. Niczky a vállát vonta.

- Ja Danton, mit gondolt maga? Azt hitte, Szirmai minden védelem nélkül megadja magát? A haditervet ön főzte ki. Ön vallott vele szégyent. Papiroson - mint a haditervek általában - szépen ki volt eszelve minden. De az ellenség nem papiros numerus. Élő valóság. Nem azt hiszi, amit neki előirunk. S rendesen nem ott bukkan föl, ahol mi fogadására egész haderőnket lesbe állitottuk...

A kanczellár erős föllépése hatalmas benyomást tett a rendekre. Az országgyülés állandónak jelentette ki az üléseit. Még az nap este létrejött a két ház között a megállapodás, 24-én a határozatokat Szirmai a királynak bemutatta s még az nap délután megjött a legfelsőbb jóváhagyás.

A koronázásnak semmi sem állott utjában. De megnyiltak az egek csatornái, s ami halálos ellenségeinek nem sikerült, azok szépen elmosták a kanczellár nevezetes terminusát.

Szirmai hatalma és dicsősége délpontján állott. A király mindent elkövetett, hogy kedves emberét a nádorral kibékitse. Mielőtt elutazott volna Bécsbe, egy időben magához hivatta a kettőt. A nádor, királyi rokona kedvéért, látszólag meg is bocsátott és kezet szoritott a kanczellárral; de szive tele volt idegenkedéssel, a mit Szirmai legujabb sikere - amelylyel a cselszövények hálóját egy erélyes kardcsapással ketté vágta, - nem hogy csökkentett, sőt titokban nagyobbra növelte...

De kinos meglepetésére, az ellenzék egyik legtüzesebb kiválósága emelt szót az ujonczok sürgős megajánlása mellett oly indokolással, hogy "a legrosszabb kormánytól sem lehet megtagadni a haza védelmének eszközeit, válságos időkben."

- Meg van véve a gazember, - dühöngött magában Pető, s gyülölködő álmodozással nézte a kanczellárt, ahogy a karzaton ülő Beátának, szivigható, borus mosolylyal köszönt.

Pető Pál ma szokatlanul későn kelt föl. Csengetésére zöld huszár jön be, hogy az öltözködésnél segitségére legyen.

A nagy viczispánnak rossz kedve van. Valami közelgő szerencsétlenség függ a feje fölött, amely ugy át fogja hüteni szivét, mint a földet a hideg eső. Vagy talán rosszul aludt, ami a nagy és kis emberekkel könnyen megesik.

Az ebédlőben leül. Máskor fölvidul a hófehér asztalteritő, a metszett, karcsu poharak, a bágyadt fényü ezüstnemüek társaságában. De most kedvtelen, sőt mogorva.

A felesége még nem jött le. Egyáltalán az utóbbi időben ritkán reggelizett és ebédelt a férje társaságában. Csak a világ előtt voltak már férj és feleség. Otthon a jól elzárt, kényelmes, fényüző szobákban Beáta kerülte az urát, s mind idegenebb volt hozzá.

Ma különben olyan fanyar kedvben volt Pető, hogy nem bánta, ha magára hagyják.

Szórakozottan vett a kezébe egy német lapot, amelytől a censura megvonta a postai szállitást, de amely ügyesen kikerülte a hatóságok szemét, igen sok magyar ember házához járt. Csak szokásból gépiesen olvasta, de az esze máshol járt.

Egyszerre, - mintha lobbot vetett volna az egész lap, - az izzó betük össze-vissza égették szivét. A külföldi ujságból kellett megtudnia, hogy a fekete angyal, a cholera, átugrotta a katonai kordont és hol itt, hol ott üti föl a fejét Magyarország és Ausztria városaiban. Pető a félelemtől elsápadt mint akármelyik közönséges halandó. Bátor, elszánt ember volt különben, de a ragályos betegségtől irtózott. Gyermekkorában azt jósolta egy czigányasszony, hogy kolerában hal meg...

Egyike volt azoknak, akik a katonai kordon felállitását sürgették. Nyilván azt hitte, hogy a fekete rémet is rendőri felügyelet alá lehet helyezni, hogy utlevél nélkül ő sem lépheti át az ország határait.

S most mégis itt van. Eszébe jutott a jóslat... Félóráig mozdulatlanul, sápadtan nézett ki az ablakon, mintha a hideg esőtől, a ködös, hideg időtől kérne tanácsot.

Az eső állhatatosan, egykedvüen verte a kövezetet. Bőrig ázott járókelők áldották magukban a soha ki nem fáradó felhőket, amelyeknek szürke mélységében némi rozsdás pirosság tünedezett föl.

Sokan talán látták is az ablaküvegen át a halvány arczot. Oly ember arczát, akinek szürke most a világ, s akinek élete felhőben - mint az égbolton - talán már ott lappang egy kis rőt fény: a közelgő alkonyat jele.

Pető sokáig nézte az esőt. Egyik csepp olyan, mint a másik. Milliónyi esőcsepp egyforma, mint ahogy egyforma milló ember, ha nem is arczban, de örömben és fájdalomban. Hány ember van még Pető Pálon kivül, akit ebben a hideg, nedves, ködös időben, halálos rettegés fog el a kolera felléptének hirére...

Odakint még folyton esett. Pető fájdalmas tépelődéséből felriadva, kávéját gépiesen a szájához vitte. Mig ő töprenkedett, a kávé kihült. Összeborzadt, ahogy a hideg folyadék ajkát érintette. A halálra, a holt emberre emlékeztette őt ez a hidegség. Oly emberre, akit egy pillanattal előbb még az élet melegsége járt át.

Rászorult volna most a neje vigasztalására. E pillanatban erősen érezte egy tiszta, odaadó asszonyi szivnek a hiányát. Ő maga volt az oka, ha a felesége szive elfordult tőle.

Hátha neje is megcsalja őt, a hogy ő megcsalta a szép, fiatal asszonyt? Hová kocsizott ilyen korán s ilyen csunya időben? Nincs-e kedvese, akivel titokban összejön?... A kanczellár most Pozsonyban van... Holnap akar elutazni... Hátha találkozásra ment Beáta, titkos szerelemtől tele szivvel, mint ahogy tele van éjjeli harmattal a virágok kelyhe?... Ha nejének is volna puha, rejtett szerelmi fészke, mint amilyen neki volt, ahol a rézhaju Ormai Piroskát rejtegette?

- Hanyatlom, erősen hanyatlom, - mormogá keserüen, megállva egyik ablaknál, ahonnan végig láthatott az utczán. Gyermekes érzések kinoznak. Gyanakszom, mint a nyárspolgár, ha ablaka alatt megcsendül a huszártisztek sarkantyuja, s fiatal felesége kinyitja az ablakot...

Nem, ennyire még nem vagyok. Pokolba az érzelgős hangulattal, pokolba a féltékenységgel!... A feleségemnek van rá ezer oka, hogy hütlen férjnek tartson, s rossz élet van közöttünk emiatt... Szép fiatal asszony ő, olyan a szive, mint a forrásban levő must. Csoda-e, ha megtetszenék neki valaki? Ha azt az utat követné, amelyet én mutattam meg neki? Helyes, de mi köze ennek a féltékenységhez?... Miért gyanakodjam? Miért gyötörjenek szivemésztő kételyek? Miért kinozzam magam föltevésekkel?...

Ide tények kellenek. Ha hütlensége kézzelfogható, megtapintható valóság, s nem beteges agyrém: akkor még mindig elég idő marad megboszulni magam. Nekem nincs időm, hangulatokkal és kedélyhullámzással törődni. Tiszta, száraz, kegyetlen világosság kell nekem, nem az árnynak és a fénynek változó, homályos játéka a faleveleken...

Ahogy igy tünődött, Beáta megjött. A zárt hintó begördült a kapun, néhány pillanat mulva Beáta lépett be, fénylő tekintettel, jókedvüen, szépségének teljességében. Ahogy könnyü, ruganyos léptekkel végigment a szobán, szomoruság nélkül, sőt vidáman nézegetve a szürke, hideg esőt, Pető Pál szive elszorult és kételyei megujultak.

Hiába tiltakozott ellene, ő bizony kézzelfogható valóság nélkül is ébredezni érzé szivében a féltékenységet. Neje ragyogó szeméből, vigságából, a hajába tüzött rózsából, egész szerelmi történetet alkotott képzelete.

Most érezte életében először a vágyat, embertársának a legtitkosabb gondolatában olvashatni. Ha ő most beláthatna a keskeny, sima homlok mögé: vajjon mit látna ott? Ahogy meglátni a női szem tükörében egy fának, háznak, szélfuvott ágnak piczinyke rajzát: miért nem látni meg a férfi képét, akiért eped? A homályos szoba képét, ahol édes szenvedélylyel összejöttek? A bün képét, amely, ha már elkövették, nem hagy más nyomot maga után, mint egy kis ragyogást a szemben, s egy parányi bágyadt mosolyt, a csóktól elboritott szájacska szögletében?...

Érezte, hogyha el nem megy hazulról, dühét, elkeseredését, oktalan gyanuját, nem lesz képes elfojtani...

Az eső még mindig esett, lassan, unalmasan, örökké. Dél felé járt az idő, ő nem evett semmit reggel óta, mikor a kihült kávé a halált juttatta eszébe. A halál csak kihülés... Megéhezett. Ormai Piroska jutott eszébe, akit már egy hete nem látott, s akinél jól lehet ebédelni. Megparancsolta, hogy fogjanak be.

Mióta Beáta az erdei lakban meglepte őket, azóta Pető Pozsonyban, a külvárosban bérelt lakást Piroskának. Csöndes, a világtól elfalazott utcza volt az, ahol Piroska lakott.

A leányt betegen, ágyban találta. Megijedt, mikor ránézett. A szép kis vörös leány megsoványodott, szeme lázasan csillogott, hangja rekedt, tompa volt, mint a katonák gyászposztóval bevont dobja.

- Régen nem voltál itt, - felelé a leány szemrehányó hangon. - Több egy heténél, hogy nem láttalak. Ti férfiak egyformák vagytok valamennyien; elhanyagoltok, mihelyt biztok bennünk. De én nem várom be, mig megunsz és eldobsz magadtól! Vedd tudomásul, hogy szakitok veled...

Kedvtelenül, szakgatottan beszélt, egész valóján a kimerültség feltünő jelével.

- A halál nem is oly rossz, s jobb ha előbb jön, mintha később... Sötétbe való ugrásnak nevezik némelyek, s félnek tőle, mert nem tudják: mi vár reájuk a fekete kapun tul... Nem a halál irtózatos nekik, hanem az, ami utána jön... A szél megszünése, a nap lenyugvása, a gyümölcs lehullása, a harmat fölszikkadása, a lecsillapitott szomjuság, a kielégitett öröm: hisz ez mind halál. Mert mindez elmulás.

Pető összerázkódott, mintha hideg vizzel öntenék végig; de Piroska nem ügyelt rá, tovább folytatta beszédét.

- Ne beszéljünk a halálról... Mikor a szeretőd lettem, kivántam a halált... De most. Óh, mikor olyan szép az élet, mikor olyan vagyok, mint egy virágbaborult fiatal fa, amelynek minden ága verőfényben fürdik, - most nem szeretnék elpusztulni.

Piroska bágyadtan, kifáradva feküdt egy darabig. Csak a szemével intett "nem"-et. Végre szóhoz jutott.

- Veled szakitok, barátom. Elhatározott dolog ez, és sem kérésedre, sem fenyegetésedre nem változtatom meg szándékomat.

- Egyelőre se nem kértelek, se nem fenyegettelek, - mondá Pető fellobbanó büszkeséggel. - Ha szakitani akarsz velem, én nem marasztallak... Ugy sem győzöm már teljesiteni költséges rigolyáidat. Bizalmasan elmondhatom, - bár nem illik az ilyesmi és nem szokás, - hogy sok pénzembe kerültél. Ha te mindezt tudva, sülyedő hajónak tartasz, amelyet tanácsos nyakrafőre elhagyni: menj isten hirével...

A leány csodálkozva hallgatta Pető keserü beszédét. Ilyennek szerette őt, mikor levetette magáról az elegáns, egykedvü világfi álarczát s annak mutatkozott be, a mi volt: szilaj, szenvedélyes, vad férfinek, akit indulata minden pillanatban elragad...

- Beszéljünk okosan, barátom. Lehet, hogy tulságosan megkoppasztottalak. De mit akarsz, nem voltunk-e méltók egymáshoz? Nem fosztottad-e ki te is szivemet? Nem tépted-e teli marokkal ifjuságom virágait? Nem a tied voltam-e - szerelem nélkül? Az én kifosztott szivem s a te kifosztott zsebed vethetnek-e valamit egymás szemére?

Oly gunyosan és keserüen nevetett, hogy Pető végre megdermedt tőle. Szelidebb hangon szólott hozzá.

- Ne izgasd föl magad. Ne beszéljünk fosztogatásról, hiszen én akaratoddal tettelek szépséges szeretőmmé s te az én beleegyezésemmel költötted el pénzemet...

- Nem vitatkozom veled, hiszen te a szavak nagy mestere vagy. Jó, hát szerettél s e szerelem nevében tetted tönkre fiatal életemet. De én oly tisztán belelátok szivembe, mintha napsütött folyóviz volna: én nem szerettelek soha. Szerelem nélkül lettem a tied. Irtóztató...

- Oh, - felelé a leány leirhatatlan mosolylyal, - későn jöttem rá, mert csak egy hét óta tudom igazán, mi a szerelem.

- Még az enyém vagy, nincs jogod ilyen vallomást tenni, - mondá Pető, kitörő haraggal.

- Egy hét óta a másé vagyok, uram, - szólt a leány diadalmas mosolylyal, először hagyva föl a bizalmas tegezéssel.

Oly kihivó hangon, a régi hetykeség oly teljességével mondta ezt, hogy Pető indulatosan szoritotta ökölbe kezét.

- Csak semmi heveskedés, barátom. A tragédiákat ki nem állhatom... Közöttünk nem járja az ilyesmi.

- Azt mondja, hogy soha sem szeretett, - mondá Pető, leküzdve fölindulását, s akaratlanul magázva a leányt ő is, - de hát miért lett akkor az enyém?

- Hja, ha azt én tudnám, miért választottam ki annyi férfi közül, akik a czipőm sarka után futkostak? S ha egyáltalán tudnám, miért nem vártam meg nyugodtan, mint a becsületes lányok, azt a boldog időt, mikor az, aki meghódit, megkéri kezemet? Ezek titokteljes, megfoghatatlan dolog, barátom. Az élet tele van ilyen bolondságokkal. Mert a legnagyobb bolondság szerelem nélkül tönkre tenni magunkat...

Pető mogorván, gőgösen, vérig sértve hallgatta e megalázó vallomást. Hiuságát csontig sebezte e beszéd mindenik szava. De uralkodott magán. Gunyos volt, s enyelgő hang alá rejtette - mint a diéta vitáiban is akárhányszor, - féktelen indulatát.

- Köszönöm a szives kalauzolást, szivének utvesztőjében. Lámpácskájával bevilágitotta a homályos zugokat; most már látok. Szakitási szándékát komolyan veszem. Mert ha nem akarna elválni tőlem, nem avatott volna be legbensőbb titkaiba... Sajnálom az aranyos napokat, - benső visszonyunk fojtó melegségü, édes napjait - nem azért, hogy elmultak, hanem azért, mert nem jönnek vissza többé soha...

Ormai Piroska kinos jelenetet, lángoló haragot, féktelen dühösséget várt. Ez a nyugodt, kifogástalan nagyuri elválás meglepte.

Kérte, hogy üljön le, egészen közel hozzá az ágya szélére. Azután lázas, fáradt arczát a Pető erős kezére fektette, mintegy megköszönve a sok jót, (az ékszereket, ruhákat, fogatot, nagyuri fényüzéssel fölszerelt lakást), amivel e kéz elhalmozta.

- Hálátlannak látszom, de nem tehetek róla. Ha megigéri, hogy nem lesz indulatos, ha szépen végighallgat, meggyónok mindent, mintha testvérem volna...

Pető szeszélyes lelkében egyike villant meg azoknak a váratlan ötleteknek, amelyekkel oly sokszor lepte meg barátait és ellenségeit. Leült a leány ágyára, arcza valami csöndes biztató mosolyban olvadt föl.

- Beszéljen bátran, kis madaram. Ugy beszéljen, mintha bátyja volnék... Figyelek, csak kezdje...

Ormai Piroska hosszu vallomásba kezdett. Halkan, töredezve beszélt. Petőnek nehezére esett minden szavát figyelemmel kisérni.

- Bennünk, bukott nőkben, - mint az égről lefutó csillagnak utófénye, - a tiszta, ideális szerelemnek sovárgó gondolata él. Oly fogékonyak vagyunk szüzies tiszta szerelemre, mint azon szerencsés leánytársaink, akik, mig mi porban, szennyben siklunk le a lejtő legaljára, ott maradnak a hajnalfénytől ellepett, derült magaslatokon...

Ő, aki szerelmet ébresztett bennem, szelid, bánatos arczu, huszonkét éves orvosnövendék. Hogy hol ismerkedtünk meg; miként hatott rám félénksége és tartózkodása; mint néztem el abban az időben órákig a csillagos eget: ezek csekély dolgok s magát, Pető, nem érdeklik.

Azzal se untatom, - bár igen kedves dolog, micsoda nagy bátoritás kellett hozzá, mig annyira tudtam vinni, hogy megcsókolja - a kis ujjam hegyét.

Ugy-e, kinevet érte, mert hiszen égő, érzéki csókok tüzes záporával boritotta el ajkaimat? Pedig, lássa, önnek minden csókja nem ért föl azzal az egygyel, amelyet itt, a kisujjam hegyén viselek. A maga csókjai ártatlan vizcsöppek az övéhez képest, amely égeti a bőrömet, mintha izzó arany csöppent volna rá.

Aztán, öreg barátom, látott ön engem valaha pirulni? Soha. Még akkor sem pirultam el, mikor felesége az erdei lakban reánk nyitott... Lássa, ő pirulni is megtanitott. Zavarba jövök és elpirulok, valahányszor, - mikor vele sétálok, - régi ismerőssel találkozom...

A multkor emiatt összetüztünk. Neki rosszul esett, hogy más férfiak láttára elveresedem, mint a főtt rák. Egész értekezést irt hozzám ez alkalommal. Oly komolyan fogta föl a dolgot, mintha egész életünkre kiható kérdésről volna szó. Hallgassa csak, mit irt a többek között?...

"Mikor ön, kisasszony, egyik-másik ismerőse láttára elpirul, nagy aggodalmat ébreszt bennem, mert a pirulást a világ a sziv beszédének tartja... Pirulása azt jelenti, hogy szive az enyém, de valamivel a világnak is tartozik... Az lesz ezentul czélom, hogy többet szórakozzék."

Piroska, amint e mondatokat felolvasta, kaczagott és sirt, s felkiáltásokkal kisérte őket.

"Ne higyje, hogy azért tanácsolom ezt, mert ha önnek több szabadságot engedek, azzal magamnak is több szabadságot biztositok." (Érti e mondatban rejlő ártatlan fenyegetést? Neki is több szabadsága lesz... Nemde elragadó?)

"Én már beteltem a világgal. Ismerem, mily méltatlan arra, hogy szerelmünknek csak az árnyékát is odaadjuk mindazért, amivel a világ bennünket kecsegtet. Nekem már volt dolgom emberekkel. Belátok romlott szivük fenekéig..." (Mit szól ehez a zöld világfájdalomhoz? Ehez az édes affektáczióhoz, olyan ember részéről, aki a világot és az életet nem ismeri?...)

"Sorsom az ön kezében van letéve. (Az én kezembe, az ő tiszta, fiatal életének sorsa!) Öntől függ, hogy azt mondják rólam: boldog volt. Vagy azt, hogy nagy dolgokat akart véghez vinni; tudománya, müvei és gyógyitásai tulélik őt, de ő maga boldogtalan volt szegény, mert senki sem szerette... Mert önön kivül, édes kisasszony, (Nem pompás ez a régi divatu megszólitás?) mindenki más: senki"...

Bevégezte az olvasást, s a gyürött papirlapot, mint valami nagy kincset, a vánkosa alá rejté.

Az olvasás Piroskát kifárasztotta. Nehezen lélegzett; de összeszedte magát mégis.

- Csak még egy perczig, kedves barátom. El akarok önnek mondani mindent... Az én kis orvosom is olyan, mint maguk, többi férfiak. Rossz ember. A szelid, gyöngéd levelek után szenvedélyes, követelő levelek következtek... Olyanok voltak e levelek, mintha kénkőbe volnának mártva. Ugy irt ez az én édes kamaszom, mintha kitanult csábitó volna... Leirta álmait, amelyek mind abban végződtek, hogy ő karjai között tartott... Egyszer, - azt irta - valami rosszul világitott kupéban utaztunk, s egy lélek sem volt ott rajtunk kivül... Aztán könyörgésre, duzzogásra, fenyegetésre fogta a dolgot. Néhány napig kiállottam, hogy nem jön el hozzám... Az ötödik nap, mikor a nyugtalanság majd megölt, egyetlen szót irtam neki: "Várlak"... Eljött, itt maradt reggelig... Mikor lekisértem, mezitláb mentem végig a hideg márvány folyosón... Sokáig nem tudtam tőle elválni, dideregve jöttem vissza, meghültem... S ő mily megelégedett s boldog azóta... Még a szeme is jobban ragyog s a járása délczegebb. Nem félénk és szerény már, inkább majd kibujik a bőréből... Türelmetlenül várja meggyógyulásomat, és nagyon hetykén... fenyeget... Adta kis bolond Eskulápja... Most már elmondtam mindent... Igaz, egyet még nem... Nagyon beteg vagyok... Szédülök, nincs étvágyam, a fejem nehéz, s mintha valami nagy égés volna körülöttem, émelygés kinoz... Azt hiszem, életembe kerül az az egy éjszaka, a megbocsátás és az igaz szerelem éjszakája!...

Mig a leány beszélt, Pető Pál nézte, mily változáson megy át egész valója... Sulyos betegsége daczára, szeme fénylett, ajka mosolygott, friss, harmatos tiszta emlékektől, remegett egész teste... Azt, hogy beteg, hülésnek tulajdonitotta... Ugy érezte, e hosszu vallomásra nincs mit felelni. Barátságosan megszoritotta a leány kezét és távozott.

Az előszobában az orvossal találkozott. Csinos, fiatal fiu volt, tele életkedvvel. Szeméből a diadalmas, kielégitett szerelem boldog önhittsége sugárzott...

Az eső elállott. Odakint már meggyujtották az utczalámpákat. Fényük hosszu vonalakban tükrözött a nedves, megázott gyalogjárón. Szél fujt, a lámpák nyugtalanul lobogtak a szélben.

Valami gonosz előérzet azt sugta neki, hogy feje felett a szerencse napja leáldozott, s hogy nemcsak a nedves, szürke utczákon, de az ő pályáján is sötétedik, rohamosan sötétedik...

Oroszország a lengyel fölkelést leverte. Ázsia belsejéből kegyetlen tatárcsordákat bocsátott rá a boldogtalan országra, akik vérbe-lángba fojtották a lengyelek szabadságát.

Az ázsiai hadsereg azonban a kolerát is behurczolta magával. Mint őszkor a legyek, rakásra hullottak az orosz hadsereg katonái, megfertőzve a vidéket mindenfelé.

Európa megrémült, mert a szörnyü betegség roppant hevesen lépett fel. Aki megkapta, halál fia volt, kevés kivétellel.

A hosszu békekorszak elpuhitotta a nemzeteket. A népek összeszedték valahogy magukat. A jólét és a vagyonosodás terjedt, s a czivilizáczió kényelme mind szélesebb néprétegeknek jutott osztályrészül. A szaporodás, - mint a nagy háborukat követő békekorszakokban rendszerint, - igen erősen megindult. Nem csoda, ha a fekete angyal szárnysuhogása megdöbbentette a kormányokat, s ha az életükért remegő népek kétségbeestek.

Az akkori orvosi tudomány azt tartotta, hogy a kolera érintkezés által terjed. Védekezni tehát csak elszigeteléssel, elzárkózással lehet ellene. Chinai fallal kell elzárni egyik országot, egyik megyét, egyik várost, egyik falut, egyik házat, egyik embert a másiktól; minden mástól.

A megrémült Európa a legerélyesebb védekezést követelte Ausztriától. Fel is állitották a katonai kordont Lengyelország felé és a Duna mentén mindenütt. Ferencz orvosa, Stift, korát messze meghaladó tudománynyal azt mondta, mindez nem ér semmit, mert a kolera átugorja a katonai kordonokat, meghozzák a szelek, hozza a folyók vize; s akár tetszik, akár nem, be fog kopogtatni Európa minden országába.

A király orvosának jóslata hamar beteljesült. Sárosban a kolera kiütött. Körülfogták szorosan, mint egy égő házat. S mint mikor az égő épület ajtaját bekötik, hogy akik benne vannak, ott égjenek: a kolerától meglepett vármegye lakossága szörnyü napjait állotta ki a reménytelen halálfélelemnek. Pusztult, fogyott, meg lett tizedelve, egy helyre zárva be a halál fekete angyalával.

Egy ideig ugy látszott, Sárosmegye elszigetelése teljesen sikerült. Akik ebben reménykedtek, keserves csalódásra ébredtek nyolcz nap mulva. A fekete rém átugrotta a kordont és Kassán, sőt Zemplénvármegyében lépett fel.

A nyugati hatalmak diplomatái reárontottak Ferenczre. Kivánták, hogy a kolera terjedését a Dunánál állitsa meg, bármily áldozatok árán és bármily eszközökkel.

Szirmai maga sietett felülvizsgálni a szigoru intézkedéseket. Magyarország becsületkérdésének tekintette, hogy a kolera rohamos terjedésének gát vettessék. Intézkedései nem mindenben találkoztak a nádor tetszésével, ami - Pető nagy örömére, - a két hatalmas ember személyes viszonyát még jobban elmérgesitette.

A katonaság éles töltényeket kapott. Ki volt adva a parancs, hogy lőjenek le mindenkit. Azt, aki a kordonon át akar menni, azt is, aki a kordon közelébe jő.

Szirmai szekerén végigment a katonai vonalakon. Mindent apróra megnézett és naponként kétszer tett jelentést a királynak a tapasztalt hiányokról, s az azok megszüntetésére tett intézkedésekről.

Pétervárad és Versecz között még állott a hid, azt leromboltatta. Földváron már menekülő emberekkel jött szemközt, akik ujságolták, hogy falujokban kiütött a fekete halál. Szirmai a helyszinére sietett. Orvosságot osztatott szét a nép között, a halottakat egyszerü deszka-koporsóba téve, harangszó nélkül temettette el, oltott meszet öntetve a holttestekre, a kolerás házakat fertőtlenittette és körülzáratta a falut szorosan.

Onnan Fejérvár felé fordult. Ott már fenekestül föl volt fordulva minden. Nem akarták a városba beereszteni. A királyi biztos kocsiján, kerülő utakon Győrbe ment, onnan Parndorfon át Bruckba, ahol nyolcz napig volt vesztegzár alatt, nehogy a bécsieket megrémitse.

Alacsony deszkabódékban laktak itt husz álló napig, a vesztegzár alá vetett utasok. Minden bódé előtt katona állott őrt, feltüzött szuronynyal. E bódékban nagy volt a nyomoruság. Az eső beesett a tetőn, a viztől átázott szalma-zsupok megpenészedtek és megrothadtak.

Szirmai emberséges érzéke föllázadt a husz napig föltartóztatott utasok e nyomorgatása ellen. Irásban tett jelentést Ferencznek, - a levelét megfüstölték, s valami büdös folyadékkal leöntötték.

A király e levél vétele után rögtön intézkedett, hogy Harrach gróf tágas és kényelmes kastélyát üritsék ki és rendezzék be a vesztegzár czéljaira...

Tiz nap mulva Szirmai Bécsben, Szörényivel ebédelt, mikor berontott a huszárja és azt hozta hirül, hogy a haditanács épületében valaki kolerában megbetegedett.

Szörényi fölugrott az asztaltól. Az asztalkendőt a kravátlija mellett felejtette, kezében villa volt. Torka összeszorult a félelemtől. A piros, életteljes arczon szederjes foltok támadtak, mint a feloszlásnak indult holttesten.

- Bizonyosan vaklárma lesz. Miért ütött volna ki épen a haditanács épületében, holott annyi a szegényes, piszkos városrész?

A hir nem volt vak lárma. A haditanács épületének kapusa, a kolera jelenségei között betegedett meg és estére meghalt.

Fejvesztetten kapkodtak az emberek. Arra, hogy a császári város kellő közepén, minden előzmény és hiradás nélkül föllépjen a fekete rém, senki sem gondolt.

A gazdag emberek tovább álltak még az nap este. Sokan ugy hagyták oda a palotájukat, hogy minden ajtó nyitva maradt. Éjjel, fáklyafénynél, egész népvándorlás indult meg. A sorompókon órák hosszáig hömpölygött ki a menekülő polgárság áradata.

Schönbrunnt hirtelen elzárták. A parkot három öl magas deszkafallal vették körül, és az udvari embereken kivül csak Metternich, Kolowráth és Szirmai kaptak benne szállást.

Szirmai épen Metternichtől jött. A herczeg nagyon szepegett. Mint szellemes ember nem is titkolta. Dolgozószobájában mindenféle erős illatszerek füstölögtek, ő maga gummi köpenyegben és gummisapkában ült s megparancsolta, hogy semmiféle államirat ne kerüljön néhány napig a szeme elé s hogy ne bocsássanak be hozzá senkit.

A kanczellár gondolatokba merülve lépkedett a folyosó hideg márványkoczkáin, mikor - mintha a földből termett volna elő - az egyik oszlop árnyékából a király sovány, hajlott alakja bontakozott ki.

Mint rendesen, egyszerü, szürke ruha volt rajta. Nagyszélü szalmakalap volt a fején, mint akármelyik nyárspolgárnak. Ahogy kedvencz tanácsosát megpillantotta, elébe ment. Arcza tele volt gonddal, de jóságos kék szemében nyoma sem volt az ijedelemnek. A király megfogta a Szirmai kabátjának középső gombját és barátságosan megrángatta.

- Épp ilyen lehetett Róma, mikor Hannibál seregei megjelentek a kapuk előtt. Most látom, mily kevés bátor ember van a környezetemben... Képzelje, a parkot elzárták a világtól s a kapukon senkit sem bocsátanak be. Természetesen a kapukat rögtön kinyittattam... Schönbrunn mindenki előtt nyitva áll. Most pedig Bécsbe megyek, népem közé.

A király eleresztette a megkinzott kabátgombot. Ránczos, megöregedett arczán ingerültség látszott.

- Ha háboruban vérüket kivántam, ők kiontották értem... S én elhagyjam őket a veszedelemben... Jön velem?

Szirmai, beleegyezése jeléül mélyen meghajolt. Ez a kitüntetés boldoggá tette. Ha megoszthatja királyával a veszedelmeket: az már más.

Az udvari kocsis, akinek elő kellett állani, reszketett, mint a nyárfalevél. A fehér tollbokrétás vadász oly arczczal ült föl a bakra, mint a katona, akit golyózáporban egy veszedelmes sáncz ellen küldenek. Tudja, hogy ott hagyja a fogát, de nincs helye az ellenszegülésnek.

Bécs komor volt és néptelen. A házak ajtaja, ablaka bezárva, a boltajtókra a nehéz vaslakatok rátéve, a tüzek mindenfelé kioltva. Az utczákon alig lézengett néhány szál ember. Mint mikor - 1805-ben - a győzelmes Napoleon hadainak bevonulását várták.

Az a hir, hogy az udvar elhagyja Bécset, s hogy a császár Schönbrunnban légmentesen elzárkozott alattvalóitól, végképen elvette az emberek bátorságát.

Egyszerre csak a Burgban peregnek a dobok, harsognak a trombiták, az őrség fegyverbe áll.

Négy pej lótól vont nyitott kocsin, balján Szirmaival, a Kohlmarkt felől jön a császár. Egyenesen a városháza elé hajtat, ahol ezer meg ezer szegény munkás kér kenyeret és munkát, s ahol ökölbe szoritott kezekkel fenyegetik a hatóságot, amely a kolerát közéjük beengedte.

Ahogy meglátják az ő "Franzl"-jukat, egetverő örömorditás támadt. Egy pillanat alatt megállitják lovait, a kocsit körülfogják és csókolják a kezét, a botját, a szürke gérokkját, mindenütt, ahol csak érik.

Az uralkodó feláll a kocsiban. Botjára támaszkodva, előrehajolt vállakkal, ránczos arczával és gyönge hangjával nagyon elüt a Caesarok ismert szobraitól; de amit mond, az a nehány szó, nagygyá teszi őt e pillanatban, s a zárkózott, mindenkire gyanakvó embert a maga nemes mivoltában tünteti fel.

Mig körülötte orgiákat ült a nép szeretete és szenvedélyes ragaszkodása, Ferencz - először életében, - beszédet tartott a tömeghez.

- Gyerekek! Megosztom veletek a veszélyt. Abból, hogy idejöttem közétek, láthatjátok... Munkát és kenyeret kaptok; de azt megmondom, - itt hangja fenyegetővé és rikácsolóvá vált és botját fenyegetőleg rázta feje felett - jaj annak, aki zavart támaszt s a felsőbbségnek nem engedelmeskedik... Annak velem gyülik meg a baja...

Szirmai csodálkozva hallgatta e rövid beszédet. Benne volt ebben Ferencz minden hibája és erénye, egész valója, hosszu uralkodásának minden alapelve.

Ahogy rövid beszédét elmondta, kissé nehézkesen és biczegve leszállott az udvari hintóból és elvegyült a nép között, amely akkor már - a történteknek hire menvén - nagyon megnövekedett. Átfogták térdét. A kezét, kabátját, vállát, csizmáit csókokkal boritották el. Szirmai attól félt, vézna, beteges alakja, mint a rosszul égetett porczellánfigura, összetörik a felséges nép roppant kezében...

Oly időben történt ez, mikor az orvosok nagyrésze óvakodott a beteghez hozzányulni. Mikor az ablakon át nézték meg a beteget és selyem álarczot tettek föl. Mikor a férj nejének, az atya fiának, a testvér testvérének érintésétől óvakodott és irtózott, s mikor - magasabb egyházi méltóságok rendeletére, - hasitott végü pálczikán szolgáltatta ki a lelkész a szentséget a haldoklónak...

Ferencz tettének hire befutotta egész Európát. Tisztelettel emlegették nevét mindenfelé. Ugy ünnepelték, mint aki nagynak bizonyult a szerencsétlenség napjaiban. Népe pedig ugy szerette, ahogy a Habsburgok közül soha senkit...

Visszamenet a király jókedvü volt. Jókedve átragadt Szirmaira is, aki tanuja volt, hogy lehet föléleszteni egy egész nép önbizalmát, bátorságát, lelkierejét, egyetlen embernek határozott, bátor föllépésével.

A szürke, törődött öreg ember, aki magas, kemény kravátlijába besüppedve, a schönbrunni uton olykor szunyókálni látszott, Szirmai szemében hősnek tünt föl, épen olyan nagynak, mint Hannibal, Julius Caesar, vagy ellensége és kortársa, I. Napoleon.

Már közel jártak a schönbrunni magas deszkafalakhoz, amely megett Metternich herczeg háta előkelően borzadozott, mikor a király kedvenczéhez fordult.

- Holnap tudtára adom falragaszokon az én bécsieimnek, hogy az orvosok tudománya szamárság, s hogy a kolera nem ragadós. S meglássa: elhiszik nekem...

Történeti tény - s erre Ferencz büszke volt, - hogy falragaszának a bécsi nép hitelt adott, s hogy bár az emberek rakásra haltak, a "Franzl" nevezetes kiáltványa óta, a könnyüvérü bécsi nép a fekete halált nem valami nagyon rettegte.

Mint Rómában a pestis idején, rózsakoszorus homlokkal, mámoros fővel tánczoltak át a jó bécsiek a másvilágra. Valamelyik divatos Láner keringő büvös hangjánál...

Magyarországon a kolera véres zavargásokat támasztott. A felső megyékben különben is ingerült a hangulat, mert rossz esztendő volt, s az esőzések miatt a burgonya a földben rothadt meg.

Az éhező, földesurai által elsanyargatott népben bolondabbnál-bolondabb hirek jártak szájrul-szájra a kolera természetéről.

Olyan betegség lévén, amelynek a piszok és szegénység a terjesztője, leginkább az alsóbb néposztály körében szedte áldozatát. Már ez a körülmény is izgatta és gyanakodóvá tette a tudatlan tót parasztot.

De még inkább gyanus volt előttük a betegség ellen való védekezés módja. A házak, falvak elzárása; katonai kordonok felállitása; a közlekedés teljes fennakadása; minden kereset megszünése; fehér porok elhintése; a kutak "megmérgezése."

A kutakba ugyanis felsőbb rendeletre, bismuthport öntetett a hatóság. A jómóduak vörös bort ittak és lengyel pálinkát, a vizet a szegény ember itta. Ő halt meg tehát tőle. Ezeket a haláleseteket a köznép annak tulajdonitotta, hogy az urak megmérgezték az ivóvizet, igy akarnak megszabadulni szép szerével a jobbágyaiktól, nehogy élelmezni és tartani kelljen őket ily inséges időben.

Néhány falu föllázadt. A tisztviselőket agyonverték, a kastélyokat és urilakokat megrohanták. Felgyujtottak mindent s a kezük közé került földesurakat válogatott kinzások között gyilkolták meg. Volt olyan, akit elevenen a földbe ástak. Másokat tüzhalálra itéltek. Némelyeket kegyetlenül megcsonkitottak. A szemevilágát tolták ki, vagy mint a hasábfát, az élő testét ketté fürészelték.

Az égő kastélyok tüze messze világitott. A falvakban a harangok örökösen kongtak, s éjjel-nappal temettek. Mikor a fekete koporsókat már nem győzték késziteni, zsákba varrták a holttesteket, s szekérszámra szállitották ki a temetőbe.

Ferencz azt kivánta Szirmaitól, hogy vaskézzel fojtsa el a jobbágyok zendülését.

A kanczellár kormánybiztost küldött, a statáriumot kihirdették, fegyveres erő jelent meg a lázongó községekben.

A kolomposokat összefogdosták és fölakasztották, a kisebb bünösöket börtönbe vetették, s a katonaság ott ült a község nyakán, sáska módjára kiélve, kipusztitva maga körül mindent...

Csönd lett utána, temetői csönd. A kanczellár azonban, mikor a király neki az eredményhez gratulált, kifakadt.

- A jobbágyság sorsát meg kellene enyhitenünk, felség. A kolera csak ürügye a szegény nép zendülésének, de az oka mélyebben rejlik: sok századnak szenvedésében... Kényes ez a kérdés, tudom, de hozzá kell nyulnunk. Felséged, aki népét annyira szereti, nem hagyhat méltóbb és szebb emléket maga után annál, mintha a földhözragadt és a röghöz kötött jobbágyvilág százados bilincsét föloldozza... Mihelyt a kolera megszünik, erre vonatkozó javaslatokat terjesztek felséged elé.

- Csak terjeszszen - mondá a király mélabusan, - de minél előbb. Öreg ember vagyok már nagyon, ne felejtse el. Időm lejárt, napjaim meg vannak számlálva...

Kinézett a dolgozószobája ablakán. Tekintete a schönbrunni park hatalmas, nyirott fáira esett, ahol még az unokáinak unokái is sétálgatni fognak, ha ide menekülnek az égető állami gondok elől.

Az élő, mozgó, haragos-zöld lomb-falak fülkéiből hallgatag márványszobrok néztek reá. S a pad, ahol bizalmas kihallgatásokat adott, ahol Szirmaiban, a kis kanczellária tanácsosban a jövő emberét oly szerencsésen fölfedezte, el volt öntve verőfénynyel...

Minden ugy marad itt, ahogy az ő életében volt. Csak ő tér meg őseihez s aluszsza majd a halál álmát, a kapuczinusok mogorva sirboltjában.

Szirmai meghatott lélekkel nézte az ősz királyt, ahogy lemondással, a fatalista megnyugvásával érezte közeledni a minden emberi pálya végét, s igy a királyokét is: a fizikai megsemmisülést...

Az Ormai Piroskánál töltött nap után Pető szörnyü reggelre virradt: a szép leány, az éj folyamán kolerában meghalt.

Ahogy megdermedve, az eset előzményeivel foglalkozott, eszébe jutott, hogy Piroska, mikor nála volt, főfájásról, émelygésről s pokoli szomjuságról panaszkodott. Éjjel jöttek a görcsök s az irtóztató láz, amely megölte.

Mikor tehát tegnap nála volt, ágya mellett ült, a kezét fogta: a leány már magában hordozta a gyilkos kór csiráját. Sőt az ki is volt fejlődve, mérges gyom módjára el volt terjedve benne...

Első érzése az volt, hogy el van veszve. El fog pusztulni nyomorultul, negyvennyolcz óra alatt... Mily borzasztó vég!

Aggodalmasan ügyelte magát. Érverése rendes volt, feje nem fájt, se szédülés, se szomjuság nem kinozta. Föllélegzett: Isten csodája folytán talán elkerüli szörnyü végzetét.

Hanem Pozsonyból menekülni kell, még pedig lóhalálában. Feleségének megüzente, hogy egy utra készen álljon. Mert itt, pozsonyi házukban, halálos veszedelem környezi őket...

Beáta ellenvetés nélkül fölkészült. Jól tudta, hogy férje nagyon fél a fekete angyal dögvészes leheletétől. Az Ormai Piroska váratlan halála különben őt magát is megrenditette...

Délig megállás nélkül utaztak. Azután váltott lovakon, megállás nélkül utaztak estig.

Pető mogorva és szótlan volt. Beáta azt hitte: Piroskát sajnálja. Szürke porköpenyegébe behuzódva, olyan érzése volt, mintha fáznék.

Alázatosan és félénken beszélt és kezét odatartotta a feleségének. Beáta megtapintotta.

E felelet megnyugtatta... Ujra hallgatásba merült. Gyönyörü erdei utakon haladtak, de mindez Petőt nem érdekelte. Csak egyszer zökkent ki sötét álmodozásából.

Kőkerités fogta körül az örök nyugalom tanyáját. A kerités felett sok fa és vaskereszt látszott s egy-egy márvány-obeliszk a bemohosult sirokon. A kapun, ahol oly sok szomoru menet haladt el néhány emberöltő alatt, s ahol oly sok koporsó tette meg az utolsó utját: a halál képe látszott. A csontember vasból való volt, s az esőben már régen megrozsdásodott. Kifeszitett ijj volt kezében. Készült valakit lenyilazni. Mert semmi sem véd meg az ő nyilától.

Petőt a temető s a kis vasember kihozta sodrából. Elkáromkodta magát. Beáta megütődve nézett rá.

Pető megint elcsöndesedett. De mig a lovak sebesen koczogtak az országuton, kétszer visszafordult. Szeme nem tudott betelni a temető nézésével. Mintha üldöznék őket, aggodalmasan kikerültek minden falut, járt országutat, ahol szekerekkel vagy emberekkel találkozhatnának. A járatlan mezei utakat keresték.

Mikor másnap a baranyai templomtorony kibukkant a fák közül, Pető a feleségéhez fordult.

Pető megértette a sértett női büszkeség fellobbanását. Kérőleg, szinte gyámoltalanul nézett rá.

- Miért ne? Lássa, ott biztonságban leszünk. Elszigeteljük magunkat a világtól, amig ez a szörnyü ragadós nyavalya meg nem szünik. Miért tegyük koczkára az életünket könnyelmüen?

Beátának egy más férfi jutott eszébe, aki sorra vizsgálta a katonai kordonokat, aki a kolerától meglepett vidékeken gondtalanul utazik végig, aki maga nyujtja az orvosságot a betegnek, fabódéban kiállja nyolcz napig a vesztegzárt, s aki a király balján ülve, Bécsben a néptömeg közé hajtat, a legnagyobb koleraveszély idején...

De nem szólt semmit. Megszánta az oldalán ülő, aggodalmaktól megkinzott embert, s egykedvü fejbólintással adta értésére, hogy nem bánja, menjenek az erdei lakba, ha épen tetszik...

Az erdei lakhoz érve, Pető megállittatta a kocsit nehány száz lépésre a kaputól. Leszállott az ülésről, a feleségét lesegitette, azután megparancsolta a kocsisnak, hogy hajtson egyenesen Baranyavárra. Képpel se forduljon vissza többet az erdei lak felé.

Az erdei lakra, az ismert eset óta, senki se viselt gondot. Az utakat benőtte a fü, a park elvadult, minden ablaka be volt zárva, s az eső lemosta sok helyütt a festéket a falakról. Egy öreg kulcsár lakott az egyik alsó szobában. Három cserép virág volt az ablakban, onnan látszott, hogy élnek benne.

A kulcsár elbámult, mikor az uraság, minden bejelentés nélkül, hirtelen betoppant. Kezet akart csókolni az urasszonynak, de Pető ráförmedt.

- Mi jut eszébe? Ebben a kolerás időben... Zárasson el minden kaput. A két szolgalegényt lássa el puskával. Én mondom, Baranyamegye alispánja: lőjjenek le mindenkit, aki a házhoz közeledik.

- Mindenkit. A postást leginkább. A levelek terjesztik legjobban a ragadós betegséget. Egy léleknek sem szabad elhagyni az udvart. Még a lovakat se szabad megjártatni.

- Hadd rothadjon kint a tarlón... Tyuk, tojás, sertés, bornyu van a házban. Egy-két hétig megélünk belőle... A kutat betömeti kend, értette? Bort iszik a házban minden ember.

- A kutra szükségünk van. Mosáshoz, főzéshez nem nélkülözhetjük. Csak nem öblögethetjük ki az edényt tokai aszuban?

Ez a csöndes guny Petőt megharagitotta, de ugy tett, mintha nem hallotta volna. Folytatta szigoru utasitásait. Az öreg kulcsár azt hitte, a gazdája esze megbomlott.

Éjjel, tizenegy óra elmult. - Pető fölébredt. Émelygése volt és a feje fájt. Fülében, szemében nehéz pörölyök zuhogását érezte. Abban a szobában lett rosszul, ahol oly mámoros heteket élt át Piroskával... Most már halott... Ragyogó, fiatal testét oltatlan mész közé temették el...

Keze reszketett, ahogy a gyertyát meggyujtotta. Felállott és a nagy állótükör elé támolygott. A gyertya magasra tartott lángjánál sokáig nézte magát. Ugy találta, hogy arcza a szokottnál sárgább, s hogy szeme bágyadt, mint a fölzavart erdei forrás.

Bekiáltotta nejét. Beáta, a ki a szomszédszobában aludt, bő köpönyeget vetett magára, ugy jelent meg az ajtóban. Ahogy meglátta Petőt, megijedt. Bárhogy uralkodott magán, az arczán, szemén át villanó félelmet Pető észrevette.

- Elkapta?... Kitől kapta volna el, hiszen rajtam kivül senkivel sem érintkezett?

- Feküdjék le, megfázik... Azonnal orvosért küldök... Mindez talán csak képzelődés...

Mig a lovas legény Baranyavárra benyargalt, Pető mind rosszabbul lett. Hányt, görcsei voltak s lángoló szomjusága perczről-perczre növekedett.

- Olyan vagyok, mint a Sahara... Száz napnak forró sütését érzem magamon...

Beáta kezét a homlokára tette, s maga rakta fel az urára a parázson tüzesitett meleg fedőket.

Az orvos megérkezett. A megye hatalmas alispánjával nem mert ugy tenni, mint a szegény emberekkel szokta, s igy nem az ablakon keresztül nézte meg. Bejött hozzá, de kezéről a keztyüt nem huzta le s a lélekzetét amennyire lehetett visszafojtotta.

Megvizsgálta a beteget, kikérdezte, azután reczeptet irt. Mikor el akart menni, Pető kiküldte a feleségét.

Egyedül voltak. A viczispán közelebb intette az orvost és székkel kinálta meg. Az orvos leült, de óvatosan, csak a szék szélére. Pető a dunnája alól, átható, éles szemét rá emelte.

- Még nem tudom... Meglehet, a jelek csalnak. Talán éretlen gyümölcsöt evett, vagy megfázott valahol. Ez esetben nincs mitől tartani.

- Ez esetben... Értem... Ha tehát se éretlen gyümölcsöt nem ettem, se meg nem fáztam, bajom: kolera.

- Végezzünk... Csodákban nem hiszek... Ha meg kell halnom, mennyi idő alatt leszek csöndes ember?

- Mindent meg fogunk tenni, viczispán ur, hogy az életnek megtartsuk... Egyebet nem mondhatok, se jót, se rosszat...

Pető intett a kezével, hogy az orvos elmehet. Az még habozott, de a beteg rárivalt.

- Ne untasson, ha ugy sem tud rajtam segiteni... Semmit sem tudnak maguk, amicze. Szamarak és kuruzslók...

Kimerülve dőlt vissza párnáira... Mikor Beáta bejött, abban az állapotban találta... Az orvos utasitásához képest, aki a mellékszobában fülelt s nem mert onnan elmozdulni, hideg borogatásokat tett az ura fejére.

Pető fölnézett. Nagy, beszédes szemében - mint távoli villámlás fénye, - erős indulatok, kemény belső harczok szikrája lobbant fel.

- Ne beszéljen Istenről. Különben maga nő, maga hisz benne... Hát gondviselés az, hogy mint a legutolsó parasztnak, ebben a ragadós nyavalyában kell elpusztulnom? Hogy az én fejemnek, amely nagy dolgokra van alkotva, az a sorsa, ami sok ezer emberé, akiknek agya nem ér többet egy likas mogyorónál, mert benne soha egy gondolat meg nem született?... De hagyjuk ezt. Maga még azt hihetné, halálos ágyamon is szónokolok...

- Mikor... Talán mikor kiteritve fekszem s gyertyák füstölnek körülöttem... Nincs időm, Beáta... Hallgasson meg...

- Meg kell esküdnie, hogy sohasem lesz az ő felesége... Óh, mint gyülölöm! Micsoda ostoba szerencséje van... Tele volt az ország vele, hogy a betegségtől meglepett vidéken járt, még sem pusztult el... S én, aki vigyáztam magamra, s futottam a fekete szárnyu rém elől: megkapom... Megkapom, hogy felszabaduljon az a nő, aki egyedül teheti őt boldoggá...

- De mennyire kivántam! Nem kivánta ugy a tiszta, szabad levegőt az, akit elevenen befalaztak. Esküdjék meg Beáta...

- Nem, ugy-e? Hisz alig tudja elrejteni örömét. Olyan az arcza, a szeme, mint a kivilágitott ablakok... Miért helyezi elébem őt? Azt hiszi, többet ér nálam, amiért lábujjhegyen lézengett a trónok körül?... Ne higyje. Csak nagyobb a szerencséje...

A beszédben elfáradt, homlokáról gyöngyözött a veriték. Görcsös fájdalma volt; de emberfeletti erővel ujra leküzdötte.

- Jobban tudott alkalmazkodni nálam... Csoda-e, ha többre vitte? Oda jutott, ahol a történelmet csinálják... Óh, hogy nem élhetem meg, mig porba hull... Nem tudok nyugodtan meghalni, ha meg nem esküszik... Menj kolostorba, szép Ofelia...

- Nyugodtan, barátom. Most ne gondoljon másra, csak arra, hogy meg kell gyógyulnia...

Pető vadul megszoritotta a fiatal asszony kezét. Ujjacskáiból - mint a megmetszett rózsatőből - majd kiserkedt a vér, mégsem kiáltotta el magát...

Virradatkor - az egész háznép a szomszéd szobákban virasztott - Pető nagyon rosszul lett. Az orvos csillapitó szereket adott be s arra törekedett, hogy meleg borogatásokkal a görcsös fájdalmát enyhitse.

Négy órát ütött, mikor - egy fél órai mély alvás után - szemeit Pető kinyitotta. Körülnézett, de már nem ismert meg senkit. Félrebeszélt...

- Ha örökségképen rátok hagyhatnám fejemet - mondá, alig hallhatóan, Mirabeau e hires szavait ismételve s csontos, hatalmas fejére mutatott. - Pompás fő ez... S mennyi gondolat, nagy terv marad benne... Ássátok ki a fejemet... Ne hagyjátok a földben elrohadni...

Kegyetlen, vérigható gunyja még egyszer megjelent szája körül... S örök időkre ott maradt... Még halálában is gunyolta az embereket, a világot, vagy talán magát az életet...

Beáta sirva térdepelt le a halott ágyánál és lelki üdvéért buzgón imádkozott...

Ferencz király, akit fiatalabb férfi korában is "kis öreg"-nek hivtak gyakori betegeskedéseért és lelkének fanyarságáért, törődött aggastyánná vált.

Az öregség hava, amely reászakadt, még fagyosabbá és zárkózottabbá tette. Bizalmatlansága pedig határtalan volt. Maga Szirmai is érezte ezt.

Pedig senkiben nem bizott ugy Ferencz élete utolsó hónapjaiban, mint magyar kanczellárjában.

A királyt halálsejtelmek gyötörték, nem csinált belőle titkot. Egyik trónbeszédében világosan czélzott rá. A rendek megrendülve hallgatták. Nem mindennapi dolog, mikor a királyok, egyszerü halandó módjára, nyitott sirjukba révedezve bepillantanak...

Mint családja minden tagja, a király mély vallásos érzésben nevelkedett. Ez a vallásos érzés, az élő hitnek ereje, megenyhitette a halál gondolatát. Olyan volt az szemében, mint a kőhid a schönbrunni kastély előtt. Ha Bécsből jőve, a parkhoz akar jutni, át kell menni rajta. A halál csak hid. Rajta megyünk át mindnyájan a másik, a szebb világba.

Mint ember, leszámolt az élettel. De mint fejedelem országai helyzetére aggodalommal gondolt.

A törékeny testet most már csak egyetlen gondolat tartotta fönn. Az, hogy a birodalmat biztonságban hagyja utódára.

Széchenyi reform-eszméi fölrázták az elalélt nemzetet halálos alvásából. A közéletben, amely a napoleoni háboruk nagy vérveszteségét már kiheverte, erőteljes vérforgás indult meg.

Elmaradottságát érezve, a nemzet minden tagja serényen munkához látott. A reform-eszmék megtermékenyitettek mindent. Mint mikor a természet lekötött erői felszabadulnak s elolvad a hó, megenyhül a levegő, melegen süt a nap, kizöldülnek a fák: Magyarország közélete tele volt a tavasz hangulatával.

Ferencz, élete alkonyán gyanakodva nézte ezt a sürgést-forgást. Bár Széchenyi szeme előtt elsősorban a magyar társadalom átalakitása lebegett, tevékenységét a társadalmi intézmények kiépitésének, kulturájának és anyagi jólétének szentelte, az öreg király átlátott a szitán. Tudta, hogy mindez politika. Sikeresebb és veszedelmesebb politika a vármegyék s az országgyülés feliratainál.

Metternich nem osztotta a király aggodalmát. Szirmai pedig lelkendezett örömében, hogy a nemzet siet helyrepótolni századok mulasztását.

Az országgyülésen is friss légvonat támadt. Az érzékeny Ferencz megérezte e légvonatot, a bécsi Burg jól elzárt szobáiban. Pedig meg se mozdultak tőle a nehéz, aranynyal áttört selyemfüggönyök...

A király szemmel tartotta az országgyülés tárgyalását. Szedlniczky, akinek csillaga abban a mértékben hanyatlott, amily mértékben Szirmai hatalma emelkedett, Metternichtől megtudta ő felsége lelkiállapotát. Nagy titokban országgyülési rendőrséget szervezett Pozsonyban. Ez a rendőrség kikémlelte a követ urak minden lépését. Anyagi viszonyukról, összeköttetésükről, érzületükről, gondolkozási módjukról jól volt tájékozva. Ügynökei befurakodtak magánkörbe is. Kilesték a követek bizalmas beszélgetését, fölbontották levelezését s besugtak róluk mindent, amit titokban kinyomozhattak. Egy vigyázatlan szó, egy jókedvü szójáték, egy indulatos kézmozdulat elég volt, hogy a követek bekerüljenek a Szedlniczky fekete könyvébe.

Szirmai nyomára jött a dolognak. Az első pillanatban mód nélkül felháborodott s kiméletlenül akart föllépni a rendőrminiszter ellen. Meg akarta kérni Ferenczet, válaszszon kettőjük között. Hanem azután meggondolta a dolgot.

Egy kis utánjárással megtudta, hogy a pozsonyi titkos országgyülési rendőrségnek ki a feje. Szepesi születésü tót ember volt, akit Szedlniczky az adósok börtönéből szabaditott ki, aki tehát hálából és jó pénzért mindenre szivesen vállalkozott.

A kanczellár magához hivatta. Keményen rárivalt, ahogy négyszemközt voltak.

- Mit fizet magának, domine fráter, a bécsi "Jammerpudel"? (Ez volt a rendőrminiszter csufneve. A viperanyelvü Gentz nevezte el annak.)

- Én becsületes ember vagyok. Merő hazafiságból szolgálok. A császárt szolgálom, kérem szeretettel; a főherczegeket, az állami rendet, Metternich urat, a dinasztiát.

- Meglehet. Egyről azonban biztositom. Ha én rá teszem magára a kezemet, domine spectábilis, s ott hagyom rothadni valamelyik vármegyeház börtönében, nem szabaditja ki a körmeim közül senki. Se Metternich, se a főherczegek, se a nádor, se az ugynevezett állami rend, amely hangzatos fogalom mögött a rendőrminiszter ur rejtőzik.

- Gondolja? Ő felségének szép fehér keze van. Valódi fejedelmi kéz. Óvakodni fog magával bepiszkolni... De most nem erről van szó. Az uraságod tiszteletdijáról. Három ezer pengő forintot csak fizet önnek Szedlniczky? Testvérek között is megér ennyit az ön veszedelmes mestersége.

- Hogy miért volna veszedelmes? Nagyon egyszerü okból. Mindjárt megmagyarázom. Holnap néhány képviselő megtudja, hogy ön kémkedik utánuk. Levelüket felbontja, beszédüket följelenti, viselkedésüket a legmagasabb helyen besugja. Ezt megtudják holnap. S holnapután ön halott. Valamelyik sötét utczában ugy leütik, mint valami kóbor kutyát...

Az ügynök homlokán kiütött a hideg veriték. Törülgette arczát és nyakát a nagy, tarka zsebkendőjében.

- Az én tisztelt barátom egy kicsit szükmarku. Én is fizetek magának annyit, talán többet is. De csak ugy, ha helyén megmarad. Fölveszi szépen a Szedlniczky fizetését, s szorgalmasan küldi neki a jelentéseit. Csakhogy az én számomra másoljon le minden jelentést, amit postán Bécsbe küld.

Az ügynök tulboldog volt, hogy ily könnyü szerrel menekülhetett a csávából.

Azontul Szirmai minden este megkapta a bizalmas jelentés másolatát. Külön futárral küldte meg a királynak, aki igen jól mulatott azon, hogy a rendőrminiszter két-három nap mulva állott elő az ő bizalmas értesülésével. Oly időben, mikor már a Felség azokat a hireket a Szirmai révén megkapta, sőt régen el is felejtette.

A mindenható Szedlniczkyt a gutaütés környékezte, mikor Ferencz a titkos jelentések átolvasása után minden reggel magához hivatta s alig rejthető kárörömmel mondogatta neki:

- De kedves Szedlniczky, az ön hireit én már könyv nélkül tudom. Friss sütésü zsemlye helyett ön állhatatosan tegnapelőttivel szolgál.

A miniszter végre megsokalta a Ferencz csufolódását. Rájött, hogy Szirmai keze van benne a játékban. Mérgében elcsapta valamennyi pozsonyi ügynökét, s nem törődött többet a magyar követekkel. Ő tőle felfordithatták az egész világot, ha nekik tetszett.

Az esetet azonban fölirta a kanczellár számlájára. A régi tisztviselők birka-türelmével várta a visszafizetés napját. Bármily magasan fénylett is a Szirmai csillaga, - a rendőrminiszter biztosan tudta, hogy ez a nap, egyszer mégis csak elérkezik...

Halála előtt néhány nappal, végrendeletben hagyta fiára országait. E végrendeletben szivére kötötte, hogy az állam alapkövét ne mozgassa. Uralkodjék, de irtózva forduljon el minden ujitástól. S mindenek felett egyetlen lépést se tegyen Metternich meghallgatása nélkül...

A végrendelet felolvasásánál jelen volt Szirmai is. Nem várta, hogy a király az ő nevéről is megemlékezzék utolsó akaratában. Ám hogy Metternichet még a siron tul is meg akarta tartani az állam élén, ezt Szirmai az uj uralkodó hátrányára magyarázta. Nagyon át lehetett hatva Ferencz a fia vezetésre szoruló, gyönge jellemének tudatától, ha azt a Metternichet tette urrá akaratán s minden elhatározásán, akitől ő, amig élt, magát befolyásoltatni nem engedte.

A bécsi nép mély fájdalommal fogadta Ferencz halálhirét. Hát még mikor megtudták, hogy a császár végrendeletében nekik hagyta szeretetét! Az egész császári város könyben uszott.

Szirmai, fekete diszmagyarban, megjelent a Sveizerhof kápolnájában, ahol granátosok állottak kettős sorfalat.

A kápolna, amelynek vidám, derült ablakán, csendes miséken, mindenfelől beragyogott a verőfény, most tetőtől-talpig fekete posztóval volt bevonva. A padok, az oszlopok, a keresztelő-márvány-medencze, minden feketében. Az oltáron is fekete teritő, közepén nagy fehér kereszttel.

A falakon az uralkodóház czimerei. Száznál több viaszgyertya ég, nehéz, fojtó füsttel. Fekete baldachin alatt, csillogó aranyszöveten fekszik a koporsó. Aranyból való jogar és korona, hosszu uralkodásának jelvénye nyugszik fejénél, bibor vánkoson.

Koszoruk hevernek mindenfelé. A főherczegek s a főnemesség koszorui mellett, egyszerü polgárok koszoruja. A szigoru spanyol-etikette daczára idejutottak a nép ragaszkodásának, és siron tul tartó szeretetének természetes virágai. Maga az uj fejedelem rendelte ezt igy.

Mozdulatlan testőrök állottak sorfalat a koporsó körül. S mig a kiváncsi nép végigmegy fénylő alabárdjuk között, félénk pillantást vetve a halottra, azalatt a kápolna valamennyi oltáránál állandóan misét mondanak az elhunyt császár lelkiüdvéért.

Szirmai letérdelt, s nézte a koporsót. Kicsinynek és keskenynek tetszett neki, igen szüknek arra, hogy egy nagy birodalom ura örökre benne aludjék...

A karzaton augusztinus barátok énekelnek. Szőrcsuklyájuk mélyen a homlokukra van huzva, ugy, hogy égő parázs módjára csak a szemük fénylik ki alóla. Halk, panaszos hangon, de egykedvü arczczal énekelik a Misererét.

A temetés másnapra volt kitüzve, délután négyórára. Az udvarmesteri hivatal, amely a temetés szertartását a legapróbb részletekig megállapitotta, elvesztette a fejét. Az idegen fejedelmek, herczegek, államférfiak, katonai küldöttségek tömeges érkezése zavarba hozta a főudvarmestert. Szerencsére Metternich, aki a század leghiresebb diplomatája és legleleményesebb kotillion-rendezője volt, megkönyörült rajta, s maga vette kezébe a bonyolult dolgot. Az ő nőies, gyöngéd ujja türelmesen lebonyolitotta az összekuszált szálakat. Ugy ment minden, mint a karikacsapás. A spanyol-etikette legmegrögzöttebb hivei is elismerték, hogy Ferenczet az előirt udvari szertartás legteljesebb betartásával temették el.

Az utczák, a merre a halott ment, megteltek néppel. Feketébe öltözött, kisirt szemü, egymás hátán szorongó, gyászoló néppel. "Franzl", aki oly sok ideig élt közöttük s aki mindnyájukkal szóba állott, tőlük ezt megérdemelte.

A nap hol kisütött, hol elbujt a felhők mögött. Apró, futó esők jöttek, de a néptömeg mozdulatlanul állott, mint a fal. Sőt, - ami nagy dolog, legalább is olyan, mint mikor egyhelyben állják a huszárok a puskatüzet, - még az esernyőket sem nyitották fel.

Ablakon, erkélyen, kéményen, épitőállványon, keritésen, szobron, szökőkuton, mindenütt ember ember hátán. S ez az ezernyi meg ezernyi tömeg csöndesen viseli magát. Lábujjhegyen jár, mint a családtagok az ujszülött bölcsőjénél.

A nagy város valamennyi tornyában megkondul a harang. Annak a jele, hogy a halottas menet a Burgból elindult.

A menetet egy szakasz nehéz lovasság nyitotta meg. Marczona, feketére sült legények, fénylő sisakban és sulyos aczélvértben. Egyik ló megbokrosodott s a tömegbe rohant. Eltaposott néhány embert, amig nagy nehezen megfékezték.

Azután a tisztikar jött gyalog. Ezernél több katonatiszt, az ezredek küldöttjei. Eljöttek a birodalom legtávolabbi részéből, bár Ferencz nem volt katona természet, inkább nyárspolgári hajlamai voltak. Ám végre is, császáruk nekik.

Papok és komor szerzetesek lépkedtek páronként a katonatisztek nyomában, kezükben viaszgyertya égett. Fapapucsuk végig kopogott a megázott kövezeten. Ők se rajongtak érte. Vallásos volt, de nem vakbuzgó. S az emberek hite között sohasem tett különbséget. De hát végre is, legfőbb kegyura volt egyházuknak.

Utánuk jött a város polgármestere, a városi tanács, a tartományok küldöttsége, néhány püspök, az idegen államok képviselői, a diplomaták, a hivatalos magyar világ, élén Szirmaival, végül Metternich, himzett udvari öltözetben.

Nem valami nagyon szomorkodnak. A nép mély gyászával ellentétben áll ez előkelő, magas állásu, rendjeles urak derült egykedvüsége, pedig ezek többet köszönnek a holt Caesarnak az utczán szorongó, sóhajtozó, siró-rivó egyszerü polgárnál.

Hatlovas fekete fogatokban jönnek a kamarások, az elhunyt fejedelem szárnysegédei, azután maga a gyászkocsi.

Nyolcz fekete ló huzza, tizenkét nemes apród gyertyával lépked mellette. Arciér és magyar testőrök, udvari zsandárok fogják körül a halott császárt, aki életében magában, minden kiséret nélkül szeretett járni népei között.

A koporsó után, amely minden koszoru nélkül, szerényen huzódik meg a gyászkocsi nehéz, fekete függönyének árnyékában, egy szakasz magyar testőr poroszkál, hófehér lovakon, amelyeknek hosszu farka a földet sepri. Előttük négy testőrtrombitás, kezükben ezüst kürt.

Ahogy a gyászkocsi megáll a kapuczinusok templomának ajtajánál, lakájok fogják meg a koporsót s emelik le, összegyürve arany szemfedőjét.

A katonaság tiszteleg, mindenki leveszi kalapját. S a négy testőr trombitás megadja a végső tiszteletet a legfőbb Hadurnak. Ezüst kürtjükön elfujják a generál-marschot.

Lassan, vontatva fujják. Bánatos, szinte elhaló hangja van az ezüst kürtnek, amely át- meg átjárja az emberek szivét s nem zavarja meg álmát a holt császárnak...

Ebben a pillanatban, csaknem életveszélyes tolongás támad a koporsó körül. A nép, amely tizezernyi tömegben lepi el a keskeny teret, még egyszer látni akarja a koporsót, mielőtt örökre eltünnék a kapuczinus templom tölgyfa-ajtajában. A templom kicsi, oda már a nép nem juthat be.

A felállitott katonaság kétségbeesett erőfeszitést tesz, hogy a rendet fentartsa. Hátukat a tömeg felé megvetve, puskájuk tusájával szoritják hátra az előlállókat. De a viharos néphullám, mint valami vékony keritést, fellöki őket, ugy hogy sokan arczczal előre buknak és diadalmasan áthömpölyög rajtuk.

Szerencsére a lakájok eltünnek a koporsóval az egyszerü, szinte falusias templom ajtaján, s a tömeg tiszteletteljesen visszahuzódik. A siralmasan áttört katona-kordon szitkozódva szedi össze magát. Egy-két beütött csákón s elgörbült szuronyon és néhány beütött orron kivül egyéb baj nem történt.

A kamarások s a fekete pálczás udvari futár már előbb felállitották a templomban a gyászkiséret előkelő tagjait, mindenkinek kijelölve a maga helyét. Szirmai közel jutott Metternichhez. A herczeg szórakozott volt. Szemben vele szép, fiatal apácza térdepelt s buzgón imádkozott. Fekete selyem burkonya teljesen elfödte madonna-arczát, szeme le volt sütve, csak az orra s parányi, rózsás szája látszott, ahogy az imádságot mormogta.

Metternich, aki a haláltól félt s a temetéstől irtózott, dühös pillantást vetett a térdeplő apáczára, azután idegesen fordult Szirmaihoz.

- Nagyon szomoru temetés ez, kanczellár ur. Ezt a sok imádkozó barátot és apáczát, ezt a komor éneket ki nem állhatom... Szebb volna meghalni valahol délen, izzó napfényben... Nyiló rózsák között... Szerelmes leányok fehér karjában...

Szirmai nem felelt. Szeme a koporsóra tapadt, amelyet az udvari inasok reá tettek a fekete posztóval bevont egyszerü katafalkra.

Papok, érsekek és püspökök teljes diszben, a "Libera me Domine"-t énekelték. De szinte sietve, hogy ami még a temetésből hátra van, azon mielőbb által essenek.

Azután szakállas, mezitlábos kapuczinus atyák léptek elő, mélyen szemükre huzott csuklyával. Fölemelték a koporsót és vitték lefelé a Habsburgok ősi sirboltjába. Három kapuczinus atya elől ment és fáklyával világitott.

A főudvarmester, az elhunyt uralkodó szárnysegédei és kamarásai lekisérték a koporsót... A gyászoló közönség fentmaradt. A spanyol etikettnek hódolva, senki sem kisérte le őt más. Se a családja, se az idegen fejedelmek, se házának főherczegei, se a diplomaták, se az államférfiak, se a tábornokok, se az érsekek, se a püspökök, sem udvarhölgyei. Senki azok közül, akik udvarát ragyogóvá tették, akiknek tanácsára és szolgálatára életében számithatott. Senki azok közül, akik reámaradtak utódjára s akiknek szolgálatára ezentul egyedül az élő fejedelem tarthat számot.

Mert a halottat könnyen felejtik az élő kedvéért. De a holt királyokat felejtik el a legkönnyebben...

Ime Metternich! Ott áll már, komor gondolatait elüzve, mosolygó nyájassággal, az uj fejedelem hátánál.

Szirmai szive nagy keserüségében felnéz s szeme találkozik a herczeg nevető, szinte kaczér tekintetével. Eszébe jut, mily ellensége volt Metternich Ferdinándnak trónörökös korában. Mily hévvel mesterkedett azon, hogy mondjon le a korona jogáról, testvére javára. Akkor ő, Szirmai vetette magát közbe. Még a Ferencz neheztelése árán is, ő csikarta ki a trónörökös megkoronáztatását... S Ferencz, fia leghübb barátjául és legmegbizhatóbb támaszául mégis a herczeget nevezte meg végrendeletében. Róla meg sem emlékezett.

A főudvarmester az alatt odabent bezárta a koporsót, s az aranykulcsot, megőrzés végett, átadta a kapuczinusok gvardiánjának...

A templom előtt vidám zsibongás támadt. A nép, amely szivéből gyászolta Ferenczet, szétoszlott. A tábornokok, érsekek, diplomaták, udvari emberek, rendjeles nagyurak, testőrök pedig, örvendezve, hogy a temetésen valahogy átestek, - verőfényes mosolylyal tolongtak a fölkelő nap körül, aki unott arczczal, a hosszu temetési szertartásban elfáradva, ült be fekete lovaktól vont hintójába...

Szirmai megállott a templom legfelső lépcsőjén. Fátyollal bevont kardjára támaszkodva, szomoruan, tünődve nézte az oszladozó gyászkiséretet. Hallotta, ahogy egyik udvari főméltóság, barátja karjába kapaszkodva, leplezetlen gunynyal, a következő gyászbeszédet mondta a királyról:

- Négyszáz millió forint készpénz maradt utána. S végrendeletében népére hagyta a puszta szeretetét... És mégis, hogy megsiratta az ostoba csőcselék...

Az udvari főméltóság elhallgatott. Várta, mit szól tisztelt barátja, minthogy azonban tisztelt barátja néma volt, mint a sült hal, hozzátette még:

Ok nélkül! Szirmaiban fellobbant a harag, de erőt vett magán. Csöndesen megrázta fejét, azután kardját vigyázva felfogta, s lement a lépcsőn.

Ahogy egyik fokról a másikra lépve mind lejebb szállott, szive összeszorult a bus sejtelemtől.

Ahogy lefelé ment a drága halott, mignem ősei sirboltjába leért; nem száll-e lefelé ő is a hatalom s a dicsőség lépcsőfokán?

Ferencz halála után Metternich, Kollovráth és Lajos főherczeg ragadták magukhoz a hatalmat. Ez a hires "háromlevelü lóher" - igy nevezte el őket a bécsi nép humora, - teljesen hatalmába keritette az uralkodót.

Szirmai helyzete nehézzé vált. A magyar főnemesség, boszutól lihegve várta, hogy állása fölfelé meggyengüljön. A nádor maga nyilt ellensége volt. Bécsben azért haragudtak rá, mert a magyar ügyeket kiszabaditotta a német tanácsosok befolyása alól. S mert a császár-városban kérkedett a magyarságával. Metternich is hordott valamit ellene a begyében. Különben sem volt az az ember, aki csak a kisujját is megmozditotta volna, kegyvesztett emberek megmentésére.

Amit Szirmai Ferencznél Magyarország javára kivítt: az országgyülés összehivását, az alkotmányellenes rendeletek visszavonását, a bécsi rendőrség beavatkozásának beszüntetését, az adminisztrátori rendszer elejtését, a sajtó szabadabb mozgásának eltürését, - mindez magában nem volt nagy dolog. De nehéz és veszedelmes vállalkozás volt a körülményeknél fogva.

Metternich egyénisége, mindenható befolyása és rideg kabinetpolitikája, Ferencz gyanakodó, a népek szabadságától irtózó természete, nagyon megnehezitette Szirmai szándékát. Ennek daczára sok minden sikerült neki. Nemzete feje fölül akkor távoztatta el az alkotmány-elkobzás veszedelmét, mikor a nemzet ellenállásra gyönge volt, s a hatalom a támadásra erős; mikor tehát alkotmányát Magyarország könnyüszerrel elveszthette volna.

Ferencz halála után, - tisztában volt vele, - kész prédája lett ellenségei gyülöletének. A bécsi trifolium hamarosan megnyirbálta korlátlan befolyásának szárnyát. Csakhogy bukása most már nem árthatott nemzete ügyének.

Ma már a nemzet erősebb. A társadalom fölserkent százados tétlenségéből. Nyelvünk müvelődik. Érnek Széchenyinek, a lángeszü agitátornak vetései. A közszellem mindenfelől résen áll. Sőt, - ami Szirmainak óvatosan rejtegetett terve volt: a jognak megosztása a népek millióival - ez a gondolat is kezdett gyökeret verni.

Wesselényi és társai már döngetik a törvényhozás ajtaját, a földhözragadt jobbágyság érdekében. A háttérben pedig feltünt a fiatal Kossuth alakja. A reform-pártnak van már radikálisabb, merészebb árnyalata is. Ma már nem lehet megrohanni Magyarországot a legkomolyabb és legveszedelmesebb ellenállás fölidézése nélkül.

Hogy ő megmaradjon fényes állásában, az többé nem országos érdek. Föltette magában, hogy megválik állásától abban a pillanatban, mikor megalázkodás, vagy megalkuvás árán maradhatna csak meg.

Akármit hoz a jövő, őt az események készen találják. Nem sietteti a válságot, de nem is tér ki előle.

Akik ugy gondolták, hogy ily eszes és sokat tapasztalt férfi tisztán látja helyzetét, azok nem csalódtak benne. De ellenségekre, akik föltették róla, hogy állása megtartásáért megalkuszik a körülményekkel, keserves ébredés várt.

Ő maga hideg vérrel tette meg utolsó intézkedését. Ugy volt, mint a léket kapott hajó parancsnoka, aki a kapitányi hid dobogójáról nézi a rohanó hullámokat. A ki előre tudja, hogy mikor a siető hullámok hajóját elérik, mindennek vége lesz.

A hatalom hosszu élvezete érzéketlenné tette apró tüszurások iránt. E tüszurások most sürübben jöttek. A nádor, Metternich, a Cziráky és Nádasdy grófok, maga a király, finom tüszurásokkal illették politikáját. Föl se vette.

Az volt reá a válasza, hogy hajthatatlanabb, kiméletlenebb, sőt gőgösebb volt mint bármikor. Szinte tüntetett a kuruczságával, ami az udvari léhütőket ellene még inkább fölingerelte.

Szép szeme megvetőleg mosolygott, mikor látta elszigeteltségét. Senki sem volt igaz barátja az udvarnál s a főnemesség körében. A tányérnyalók és hizelgők száma pedig napról-napra apadt.

Azelőtt körülötte lebzseltek. Mint a musliczák a napsugár vonalát, ugy követték lépésről-lépésre a szerencséjét. Most kezdtek elpárologni. Egyszer egyik, másszor másik maradt el. Nem alkalmatlankodtak már oly gyakran mint azelőtt. Kénkővel sem lehetett volna őket kifüstölni régebben a kanczellária előszobáiból. Most lépesmézzel sem tudta volna visszaédesgetni őket.

Barátai, atyafiai, magyarországi ismerősei, akiknek függőben levő ügye volt a kanczellárián, nyakrafőre sürgették elintézését. Annak a jele, hogy nem igen biznak már a hatalma állandóságában. Sietnek tető alá hozni - mint vásárosok, ha felhőszakadás közelit, - törékeny portékájukat.

Még alárendelt tisztviselői is tartózkodók voltak vele szemben. Szolgálatkészségük megcsökkent, alázatosságuk és félénkségük eltünt. Sőt egy tanácsosa nyiltan és tiszteletlenül összetüzött vele. A kanczellár nyomban elcsapta, nehogy a hivatalban fenekestől felforduljon a rend és a fegyelem.

De mindez még nem volt ok arra, hogy lemondjon állásáról. Várta a komoly összeütközés kedvező alkalmát. Tudta, hogy az nem sokáig fog késni.

Egyik este Metternich magához kérette. Fontos állami ügyekben kiván vele értekezni, - ezt üzente titkárával.

A herczeg nyájasan fogadta. Elébe ment az előszobáig s kézen fogva vezette be dolgozószobájába.

A beszélgetést azon kezdte, hogy minden ok nélkül, kicsinyelte a magyar országgyülést. - Nagyon unalmas ez az alkotmányosdi, - mondá unott arczczal, leverve egy szőke női hajszálat, diplomata-kabátjának aranyhimzéséről... - Időmet, szokásaimat, mindennapi életemet teljesen fölforgatja. Még beszédemet és ruházatomat is meg kell változtatnom. Latinul kell beszélnem és huszárnak öltözködnöm. S igazán nagy kegy a rendektől, hogy nem parancsolják meg, hogy mig az országgyülés tart, növeszszem meg a bajuszomat... Pozsonyban kell laknom, tisztelt barátom. Olyan ez, mintha Nisni-Novgorodban kellene időznöm. Le kell mondanom megszokott kényelmemről. A diéta ideje alatt legalább ötvenszer kell kódorognom, Bécs és Pozsony között, ami összevéve hatszáz német mérföldet tesz ki. Annyi, mintha Pétervárra utaznám, drága jótevőm és barátom, az orosz czár látogatására...

Szirmai föltette magában, hogy résen lesz. Nem jön ki sodrából, akármit beszéljen a herczeg. Bár a herczeg kicsinylése, amelylyel a magyar országgyülésről szólott, boszantotta, még ő is tóditotta a dolgot.

Metternich ránézett. Na ennek - gondolá - vastag bőre van. Mélyebben kell beleszurnom a mérgezett gombostüket, hogy felszisszenjen.

- Ahányszor részt veszek a főrendek táblájának ülésén, mindannyiszor elszomorodom. Mily nagy foku tájékozatlanság! Mily sok üres, értelmetlen és czéltalan fecsegés! Meglőtt madár módjára, mily alacsonyan szálldos a vita! Sohasem megy tul a személyeskedés határán, nem emelkedik soha magas régiókba! Mindig a tüneteket gyógyitják, sohasem hatolnak az ország bajának gyökeréig. Holott a tünetek csak arra valók, hogy hidegen és jól megfigyelve, utmutatásuk fényénél, a bajok okaira rábukkanjunk... Nem gondolja, tisztelt barátom, hogy Magyarország alkotmánya tulélte magát? Valami ujjal kellene pótolni.

Szirmai, mint a koronázási vitánál a Pető szenvedélyes beszéde alatt, - csizmája kecsege orrát nézegette.

- Semmit. Nagyon jól meg lehet élni alkotmány nélkül. Csak azt kell megértetni az emberekkel, hogy az alkotmány százezrek kiváltsága. A nép millióinak se nem oltalom, se nem jog, se nem szabadság...

- Ez forradalmi tan, herczeg. Izgatás felülről... Az a szerencse, hogy nem hallgat rá senki. A megsanyargatott jobbágy, akire ön számitani látszik, a legkevésbbé... Egyszer már megégette a kezét, mikor az országgyülés jogát akarta elkobozni. Óvakodjék játszani a tüzzel, mert másodszor a fejedelmi tekintélyt égeti meg... A folyamok nem folynak visszafelé. Oly időket élünk, amikor alkotmány-reformhoz csak az nyulhat, aki el van rá szánva...

Metternich kivette gyémántokkal kirakott tubákszelenczéjét és a kanczellárt megkinálta.

- Több jogot, mikor az is sok, ami van? Szirmai, ön tréfál. Az én rendszerem végre is kell, hogy megteremje a maga gyümölcsét. Magyarországon is nagyobbra kell növelni a fejedelem hatalmát, a kurta nemesek, a kevély hétszilvafások, a világtól elmaradt megyeházak befolyásánál.

- Elég hatalma van fölöttünk a magyarok királyának. De ha az ön szeme előtt, herczeg, a XIV. Lajos korlátlan fejedelmi hatalma lebeg, merész vállalkozását halaszsza el jobb időkre... Az isten szerelméért, nézzen kissé körül... Hagyja miniszteri szobáját, ékesen megfogalmazott diplomácziai jegyzékeit, a finom és szellemes elméleti politika szinterét, a kabinet-titkok rejtelmeit, az egész csillagvizsgáló tornyot, ahonnan a tejutnak s a csillagoknak járását kémleli, hol jobb, hol rosszabb távcsöveken, de ahol a való életből, az anyaföld rögéből, a füben-fában müködő természeti erőkből nem lát semmit... Faust módjára forditson hátat a magas és legmagasabb politika száraz tudományának, s jöjjön a pirospozsgás Gretchenek karjaiba, vagy nézze meg a Walpurgis éjszakát, ha mindjárt Mefistót fogadná is el tanácsadójának... Az ön rendszere, herczeg, elérte a tökéletesség tetőfokát. Most már csak visszafelé fejlődhetik. Az atyáskodó abszolutizmus hurját ne feszitse tovább. Elpattan a hur magától, vagy a nép vágja ketté erőszakosan...

Metternich szükségesnek látta, hogy megállitsa a váratlan beszédzuhatagot.

- Ah, hát ezek az ön ékesszóló érvei. Ezekkel vette le lábáról az Istenben boldogult Ferencz császárt annak idejében...

- A halottra, nem tagadom, volt valami hatásom. Az élőnek meggyőzésére, legyen nyugodt, herczeg, nem vállalkozom. De én megmondom előre: aki ma Magyarország ősi alkotmányát megbolygatja, az polgárháborut idéz föl. Ha ebben sántikál, herczeg, mondja meg őszintén. S én ő felsége rendelkezésére bocsátom állásomat...

- Hová gondol, barátom, hová gondol?... Az kellene még, hogy faképnél hagyjon bennünket egy akadémikus eszmecsere kedvéért... Hanem egyre kérem, - tulajdonképen ezért hivattam, - tegyünk valamit a liberális mozgalmak elfojtására.

- A mi liberális mozgalmunktól nincs mit félni, herczeg. De ha fél tőle, semmivel sem növelheti meg jobban szárnyát és erejét, mintha elfojtására törekszik...

A herczeg szép arcza átváltozott. Belátott Szirmai kártyájába. Észrevette, hogy helyzete nehézségét fölismerve, a kanczellár meg akarja előzni a reá mért csapást. Nem akkor akar menni, amikor ellenségei kifacsart czitrom módjára tuladnak rajta. Ereje teljében akar bukni, a maga akaratából.

- Ön ugy beszél, kedves gróf ur, mint aki hangzatos sirversen töri a fejét... De azt csak nem lehet megtürni, hogy éretlen ifjak egyesületeket alkossanak?

- Meglehet, hogy igaza van. Ám Magyarország volt kanczellárja szájában talán nem oly meglepő.

- Ne fenyegetődzék, édes barátom. Olyan férfi, mint ön, nem hagyja el helyét nagy veszedelem idején. Önt keményebb fából faragták...

- Oh, csupa csiribiri dolgot. Wesselényi bepereltetését felségsértés miatt. Három, a Wesselényi ügyben gyanuba került ifjunak az elfogatását. A sajtó megrendszabályozását. Az országgyülés hazaküldését...

A kanczellár felállott s két erélyes, gyors lépéssel ott termett a herczeg iróasztalánál. Elővett egy iv papirost s szeme megakadt az ezüst tollszáron.

- Meg akarom irni a lemondásomat. Ha ugyan nem veszi rossz néven, hogy itt irom meg, az ön hires asztalán, ahol Európa sorsát intézgeti.

- Kérem, ne hirtelenkedjék. Vegye ugy, mintha semmi sem történt volna köztünk... Végre is, oly magas állásban, aminőben ön van, gróf ur, nem szokás a fejedelmet cserben hagyni.

Szirmai szeme villámokat szórt. Hangja fátyolozott volt a nagy felindulástól.

- Én nem hagyom cserben, csak félreállok az ön gonosz tervének utjából. Jobb, hogy ma mondok le, herczeg, minthogy bünrészese legyek a felülről jövő államcsiny politikájának. Vagy hogy nyilt ellenzékbe menjek ellene.

Nem törekszem népszerüségre, ne gondolja. Ezer okot lehet felhozni lemondásomra. Ha tervüket néhány héttel elhalasztják, senki sem fog összefüggést keresni e tervek és az én visszalépésem között. Meguntam a küzdelmet, ennyi az egész. Mint régi, becsülettudó tisztviselő, helyet csinálok az uj korszak embereinek... Mert uj tömlő kell az uj bornak... S a régi tömlőket kicserélik, természetesen az ön kivételével, aki a legrégibb és legkipróbáltabb tömlő minden tömlő között... Nekem nincs oly szerencsés természetem, mint önnek, herczegem. Nem tudok végigszolgálni minden rendszert egyforma hüséggel. Én barbár nemzet fia vagyok, akinek egy a hite, egy a hüsége, egy az ura s egy a meggyőződése... Hiába oly ügyes, szellemes és alkalmazkodó ön, herczeg, az ön órája is ütni fog. Amig utjában állottam terveinek, Magyarország és herczegséged szépen kikerülték egymást... Ha elmegyek, majd hamar egymásba botlanak... Ebben a küzdelemben a rövidebbet nem az én hazám huzza... Jöhet olyan idő, mikor az ön elmés rendszere összeomlik. S földönfutókká válnak e rendszer apostolai és mesterei... Amikor a Faust boszorkánykonyhája, amelyben egész Európa számára főzte csodaszereit, felrobbant... És Faust, a jobb sorsra érdemes Faust, akit én a szabadba, a népélet csillagos ege alá hiába csalogattam, ott pusztul el nyomoruságosan diplomácziai mühelyében... Máskülönben, herczeg, Isten önnel... Otthon irom meg a lemondásomat...

Amig Szirmai e heves beszéddel könnyitett lelkén, Metternich szép szája körül kötekedő gunyos mosoly lebegett.

- Ki hinné, hogy a magyarok közül még az exczellencziás urakban is ily sok kuruczhajlam lappang? Ami pedig a lemondást illeti, reménylem kedves gróf, arra még alszunk egyet...

Szepessy Ignácz uram nyilt házat vitt Budán. Módja is, de még tekintélyes hivatala is volt hozzá őkegyelmének, a legfelsőbb itélőszék birájának.

Szepessy felesége nagynénje volt Petőnének. Az ura temetése után magához vette a fiatal özvegyet, akinek nem volt a világon kivüle senkije. A gyászévet Beáta itt élte le, a legnagyobb visszavonultságban.

A gyászév letelte után még sokáig feketében járt. Nem mintha tüntetni akart volna gyászával, de félénk, zárkózott lelke visszariadt a társaság itéletétől. Gonoszak az emberek. Attól tartott, hogy reá fogják: mohón siet elvetni magától a halott emlékét, - az élő kedvéért.

Mióta Pető meghalt, Szirmaival nem találkozott. Mindössze két levelet váltottak másfél év alatt. Az sem volt szerelmes levél. A helyzet tartózkodást parancsolt mindkettőjükre. Mint szélben az égő parazsat, takargatni kellett szivük érzését a gyászesztendőben.

Alig egy hete, harmadik levelet kapott Beáta Bécsből. Szirmai megirta lemondási szándékát. Nyiltan, tartózkodás nélkül vallotta be, hogy a leköszönéssel csak bukását előzi meg. Kellő támasz hiányában hivataloskodása csak vergődés volna. A gombostüre szurt pillangó kinos vergődése. Ő bizony nem engedi magát besoroztatni az elbocsátott államférfiak diszes lepkegyüjteményébe.

Ezt a levelet Beáta nem mutatta senkinek. Egy kukkot sem árult el Szirmai szándékáról, a budai és pesti társaságokban mégis rebesgették már, hogy küszöbön van a magyar kanczellárválság.

Hiába voltak óvatosak és tartózkodók: szivük titka is a világ szájára került. Elterjesztették bizony azt a kedves rokonok és ismerősök, a közlékeny nénikék, mintha csak a kisbiró utczahosszant kidobolta volna.

Szepessynén és az urán, a "Judex Curiae"-n kivül, egy lélek sem tudott a dologról bizonyosat. De a jelek világosan beszéltek.

Ezek a jelek, Beáta viselkedésének apró tünetei, éber gyanuval töltötték el a budai és pesti társaságot. Résen voltak tehát s mint valami összetört virágcserepet, darabonkint állitották össze a tényállást.

Beáta szép volt. Özvegyi volta csak érdekesebbé tette. A fiatal urak sokat forgolódtak körülötte s nem egy előkelő ur megkérte a kezét. Azonban zuzmarás, csillogó téli reggel módjára megfagyasztott mindenkit, aki házassági szándékkal közeledett hozzá.

- Jól felöltözve, kecskebőrbekecsben kell felkeresni, mint az északsarki tájakat - mondá féltréfásan, félbosszusan egyik kikosarazott ismerőse.

Megindult a találgatás, elmés kelepczék állitása, ravasz farkasvermek ásása. Mindez nem vezetett czélhoz. Mig nem Szepessy akarva nem akarva, kezükre járt a kocza-vadászoknak.

Politizálás közben valaki Szirmait szidta. Szepessyné megrángatta hátulról a selyem dolmánya szárnyát s a fejével meg a szemével integetett, hogy az Istenért hagyja abba.

- Nem tudtam, - mondta a beszélő bamba képpel, - hogy ő méltósága oly nagy hive Szirmainak.

Szepessy kártyázott, de félfüllel odahallgatott. Zömök, kicsit elhizott öreg ur volt, hátul varkocsba kötve hordta őszülő haját.

- Mi mindnyájan nagy hivei vagyunk kanczellár uramnak. A hugomat sem véve ki...

Attól fogva az udvarlók boszut állottak Beátán, hideg tartózkodásáért. Ugy viselkedtek vele szemben, ahogy a kikiáltott menyasszonyokkal szokás. A társaság azonban (mint gyöngéd nyakát a bársony Stuart-gallér) körülfogta előzékeny, rokonszenves figyelemmel és az évődőkkel szemben védelmébe vette.

A kanczellár népszerü nevének varázsa kiolthatatlanul élt a szivekben. Ami vele összeköttetésben volt, az embereket mindaz érdekelte. Hát még késői szerelmének poétikus titka. A nyár vége felé járja. Közeledik lábujjhegyen a szelid, méla ősz. Szeptember beköszöntött. A napsugárnak perzselő tüze megenyhült. Az átlátszó, tiszta levegőben érő gyümölcsnek és haldokló rózsának illata szállong... Ez a kanczellár szerelme a szép Beátához.

Beáta szerette a zenét és szivesen énekelt. A divatos olasz operák hangjegyeit könyv nélkül tudta. Sokat olvasott, kiterjedt levelezése volt. Ami szabad ideje ezenfelül maradt, azt himzéssel s más kézimunkával töltötte el.

Sőt a haláleset után másfél esztendővel, mint néző, résztvett Beáta a Redutban egy tánczmulatságon.

Két kamarás és tizenkét gárdista tartózkodott Budán állandóan. (Ez volt a magyar udvartartás.) E gárdistákon kivül a helyőrség tisztjei meg egy csomó nemes ifju tánczoltatták a hölgyeket.

Sarkantyusan, felkötött karddal tánczoltak s oly ügyesen, hogy a kellemesen összecsendülő magyar sarkantyu kevés kárt tett a hölgyek ruhájának csipkefelhőjében.

Ebben az évben enyhe tél volt. Oly szokatlanul meleg napok jártak, hogy február 20-án már az Orczi-kertben ibolyák nyiltak. A legöregebb emberek sem emlékeztek ily korai tavaszra.

A Dunán a jég megindult. Hatalmas jégmezők usztak lefelé, veszélyeztetve a közlekedést.

Őt várva, csodálatos változás ment végbe gondolkozásában és érzésében. Mintha a budai hegyek szunnyadó erdőinek homálya, a mészégető kemenczék világitó tüze, a derült, verőfényes reggelek, a rohamosan megindult hóolvadás volna az oka: ujra föléledt szivének eltünt ifjusága.

Régi ismerősei nem háborgatták boldog számkivetésében. Multjából, - ebből az elsülyedt világból, - csak a mehádiai kedves napok emléke maradt meg.

Bármily sokszor jutott eszébe a férfi, akit isteni és emberi törvények erejénél fogva most már szabad szeretnie, mégis szepegett a viszontlátás gondolatától.

Félt ujra találkozni vele. Félt, hátha fölébred. A szerelem elragadtatása helyett nem a világ s az emberek gonoszságától megsebzett lélekkel jön-e meg az ő szerelmese? Nem hült-e ki a szive, mint téli éjszakán a föld?

A délután valahogy csak eltelt. Kezében himzéssel hallgatta az öreg urak politizálását. Arról panaszkodtak, hogy nincs ára semminek. Egy véka árpát nyolcz garasért vesztegetnek. Ez azért van, mert nincs kivitelünk és kereskedelmünk. Magyarország, amely tőkével, virágzó iparral, jó intézményekkel Európa egyik legszerencsésebb és leggazdagabb országa lehetne, - megfullad a maga zsirjában...

Egy másik ur a magyar gazdálkodást szidta. Főleg a szőlőmüvelést. Buda körül minden domb szőlővel van beültetve. A szőlőkertek száma beláthatatlan. Csakhogy hanyagon van müvelve, egytől-egyig. A taposás, a hordóbaszürés, a bor kezelése kezdetleges. Ez az oka, hogy nincs ára a tüzes, drága magyar bornak.

Igy keseregtek a haza sorsán, dicsőitve Széchenyi Istvánt s tőle várva az ország dolgának jobbrafordulását.

Beáta, a himzés szálaival vesződve, kedvetlenül hallgatta beszélgetésüket.

Rosszul esett neki, hogy Szirmaitól már nem várnak semmit. Hogy őt nem emlegetik. Szeretik, érdemeit sokra tartják, de a lemenő napot látják benne, amely pályáját megfutotta...

Fölkelt s az ablakhoz lépett. Az ablakok a Dunára nyiltak. Odakint nagy szél dühöngött, igazi tavaszi orkán, amely meghajlitotta a fákat, s a házak meredek tetejéről a cserepeket leszakgatta. A kémények füstje megtépett özvegyi fátyol módjára huzódott az erős szélfuvásban... Az ő megtépett özvegyi fátyola.

- Ma nem kapunk vendéget Pestről, asszony - szólalt meg Szepessy félbeszakitva a politizálást. Ki kelne át a Dunán ily pokoli szélviharban?

Beáta szive összeszorult. Maga sem tudta miért, a Dunát fürkészte, nincs-e dereglye vagy csónak rajta?

Buda és Pest között abban az időben nehéz volt a közlekedés. Hajóhid kötötte össze a két testvérvárost, amelyet tél kezdetén fölszedtek. Amig a jég teljesen el nem takarodott, a hajóhidat nem rakták össze még a király kedvéért sem. A Duna jegén sétáltak át Budáról Pestre és Pestről Budára az emberek. S azon jártak a terhes szekerek.

Legrosszabb volt tavaszkor, mikor a jég megindult. Ilyenkor dereglyén vagy apró csolnakon lehetett csak közlekedni. E lélekvesztőkön ketten fértek el. Az uszó jégtáblák között istenkisértés volt az átkelést megpróbálni.

Alkonyodott. A lemenő nap vérpiros fénynyel öntötte el a meredek háztetőket, s a Duna uszó jégtábláit. Beáta a folyam közepén csónakot vett észre, amely nem törődve sem szélviharral, sem jégzajlással, szemmelláthatólag Budára igyekezett.

Nézte, nézte a merész küszködőt. Nem tudta miért, halálos részvéttel figyelte vergődését.

- Egy nagy ujságot, hugom. Szirmai Pesten van. Találkoztam vele. Ide igérkezett vacsorára.

Mindnyájan az ablakhoz siettek. Csak Szepessy nem vesztette el lélekjelenlétét.

- Hogy a kőbe volna életveszélyben? Aki Pestről Budára készül, annak át kell jönni valahogy a Dunán. Nohát átjön ő is. Micsoda nagy dolog van abban? Ezer meg ezer ember teszi meg ezt az utat, s a hajaszála sem görbül meg. Miért görbülne meg épen neki?

Kiáltá egyszerre a társaság. Csak Beáta hallgatott. Homlokát a hideg ablaküveghez szoritva, egy perczre sem vette le szemét a Duna közepén ingó-bingó kis csónakról.

A csónak küzdött a széllel, amely szemközt fujt vele. Beáta azt hitte, mindjárt fölborul.

Mig a többiek sopánkodtak, Szepessy bement a dolgozószobájába. Kihozta onnan a tábori távcsövet, amely apjáról, egy tábornokról, maradt rá örökségben.

A fiatal asszony elvette a távcsövet. A keze reszketett, mig a szeméhez hozzáigazitotta. Sokáig kémlelte rajta a csolnakot, azután elkiáltotta magát.

Ez elfojtott kiáltásból megértette mindenki, hogy a veszedelemmel küzdő ember Szirmai.

Beáta erőt vett magán. Egy betüt sem szólt többé. Sápadtan nézte a hullámokon tánczoló járművet. Nem vette le többé a szemét róla...

Mintha az üvegen keresztül a lelkét akarná elküldeni hozzá, vagy mintha álmodozó fekete szemével meg akarná engesztelni a hullámokat, hogy az ő szerelmese körül elpihenjenek.

Egyszer csak a csónak egy lassan lefelé uszó, roppant jégtáblához ért. Beáta azt hitte, neki megy és dirib-darabra törik rajta.

Nem történt semmi baja. A csónak kikötött az uszó jégmezőn, mint valami szigeten. A benne ülő két ember kiszállott, s a lélekvesztőt a jégen szépen átvontatva, a másik végén a Dunába ujra beleeresztették.

- Tudnak azok lullázni jól. Ne féltsd őket, lelkem. Ne aggódj te Szirmai sorsán. Nagyobb szélvészeket és jégzajlást állott ő ki a bécsi politika vizein. Egész élete elemekkel való csatázás volt. Pályáján sokáig nem tett egyebet, mint az ellenséges jégtáblákat kerülgette ki egy-egy ügyes fordulattal...

Nyugodtsága - Beáta kivételével - átragadt az egész társaságra. Megállapodtak abban, hogy ezer meg ezer ember kel át hasonló körülmények között a Dunán, s elvétve történik mégis szerencsétlenség.

- Nem tudom, a vacsorám vagy a borom vonzza oly nagyon a kanczellár uramat, hogy erőnek-erejével még ma át akar kelni a Dunán?... Nagy bolond szerencséje van, annyi bizonyos... Ha nincs jégzajlás, s ha ily veszett szélvész nem kerekedik, ugy jön ide mint más szürke halandó. Igy meg romantikus az érkezése. Reszkető szivvel várjuk és sirásra áll a szácskánk ugy-e, aranyos hugom? Jön, jön, mint valami hattyulovag. S ha egy óra mulva, - mert ennyit megtart, amig szél ellenében a jég között átvergődik, - kiköt, lesz okunk tárt karokkal s a kiállott rémület izgalmával fogadnunk... Már tudniillik nekem, meg az én öreg asszonyomnak...

Az öreg ur kedve azonban erőltetett volt. Senkisem felelt rá. Minden szem a Dunát fürkészte. Mikor boritja fel a szél a vakmerő hajósokat?

A nap leszállott. Eltünt a földről rózsaszin világitása. Vérvörös felhők huzódtak el Pest felett. Mentek amerre a szél hajtotta őket. A Duna körül megnövekedett a köd és a homály. Alig lehetett látni, mi történik rajta.

Beáta letette a távcsövet. Ajka megrándult, két kezét összekulcsolta: magában imádkozott... Minél jobban besötétedik, annál nagyobb a félelme. Szirmai élete Isten kezében van...

De nincs-e ott máskor is? Mindig? Az imádság valahogy megnyugtatta. Gondolatban eddig csak az átkelés veszedelmével foglalkozott. Mert már az is eszébe jutott: mi lesz azután, ha szerelmese kikerüli a veszedelmek tőreit?

Mit fognak mondani egymásnak?... Egymás szemébe halva, mi lesz a Szirmai első szava? Milyen lesz hátralevő egész életük?

A veszélyen, jégzajláson, a szélvészen, a ködbe és sötétségbe borult Dunán tul, ragyogó világosság következik: az, hogy egymásé lesznek... Belépnek a kései, de azért nem kevésbbé lángoló szerelem boldog tartományába...

A szolgák karos gyertyatartókat hoztak be, s a velenczei csillárt meggyujtották.

Kint zugott a szél, annál jobban esett ide bent a szoba barátságos, enyhe világossága. A nyitott márványkandalló ontotta magából a meleget.

- Olyan a kandalló, mint az érett férfiak szerelme, - jegyezte meg Szepessy, a kedélyesség félénk kisérletével.

Lassanként mindenki elhuzódott az ablaktól, csak Beáta maga maradt ott. Ő sem látott már semmit. Egészen besötétedett.

A társaság leült a kandalló közelébe, s félhangosan beszélgetett. Szirmairól szólott az ének. Szeretettel, megindulással szólottak róla. Fölsorolták érdemeit, a nemzetnek tett nagy szolgálatokat. Mily igazi, kemény férfi, s mily tetőtől talpig magyar. Alkotmányunkat egy válságos pillanatban ő mentette meg... Mindenki tudott róla valami jót vagy szépet. Egy-egy adomát, egyik másik szerencsés mondását, a bécsi államférfiakon aratott meglepő győzelmeit...

Beáta, mig szeme át akart hatolni a februáriusi téli este sötétségén, álmodozva hallgatta a társaság beszélgetését. Az előbb még az uj kor hőseit emlegették. Most csak őt dicsőitik egyedül... Az ő szive hősét... Históriai alakját csöndesen ringatják, - nem oly vadul, mint csónakát a Duna, - a beszélgető urak társalgásának zsongó hullámai...

Egy fél óra eltelt, s az urak még mindig Szirmairól beszélgettek... Végre elhallgattak, s aggódó arczczal a fali órát nézegették. Már itt kellene lenni, ha valami baj nem érte.

A Judex Curiae türelmetlenül feszengett székén. Szepessyné lopva a könyeit törülgette. Aggódtak érte mindnyájan. Csak Beáta állott az ablaknál átszellemült, mosolygó arczczal. Ő még a kanczellárról mondott sok szép dolognak a hatása alatt állott...

Az egész társaság megmozdult. Szepessy az előszoba felé sietett. Beáta még mindig az ablaknál állott, de már hátat forditott a zajló Dunának, a kiállott veszedelemnek, sötétségnek, bánatnak, gyötrő aggodalomnak. Ragyogó, szép szemét az ajtóról nem vette le.

A huszár kivülről feltárta az ajtót, s bekiáltotta a kései látogató nevét: